Gál Éva Emese Válogatott versek gyűjteményéből a Vízeséséből olvasom e sorokat.
A hó sűrű hálót sző a sarki lámpa fényglóriája köré. Aztán a fény szinte belevész a vízesésszerű havazásba. Nem, nem kavarognak, szinte zuhannak lefelé számolhatatlanul a pelyhek. Nem pihék ezek, nem is pelyhek, szinte tollak – zuhataga.
Hull a hó a szülőföld felett. Hull a hó Kárpát-medencére. Sűrű vízesésként.
(…) Visszasírom a vízeséseket.
Mert örök álom minden ébredés között
sodró vizek mélyén kősziklának lenni,
ahol folyamat a megtisztulás,
nem ejt foltot a múló időn semmi…
és lehet, hogy csak ennyi a tét:
megőrizni hitünk szerelmeken túli
vízeséses sziklarendszerét.
Aztán ahogy leszakadt, úgy tisztul ki a lég, s felragyognak a lábam alatt a homályból a fények. Az ember teremtette fények pazarló pompája.
Ilyen havazás utáni sétára hívlak ma, kedves Olvasóm.
A szellő csillámsóhajt lenget az ágak közé
Január 25. pálfordulás. Az Érdy-kódexben Szent Pál apostolnak megfordulatja, a Debreceni kódexben Szent Pál apostolnak megtérése, Beythe Istvánnál Szent Pál megtérölése napja. Pál apostol – pogány nevén Saul – a kereszténység kegyetlen üldözője volt, farizeus. Saját kérésére megbízólevelet kapott, hogy Damaszkuszba menjen, és szedje össze a keresztényeket. Az ide vezető úton történt fordulása, ekkor megjelent neki Jézus Krisztus, s e révén megváltozott: buzgó keresztény, hittérítő lett belőle. A látomás nagy fényessége miatt megvakult, de csodálatos módon, amikor megkeresztelkedett, visszanyerte szeme világát.
E nap hazai kalendáriumok időjósló dátuma. Termésvarázsló nap: időjárásából a termésre, a gazdálkodó lét kilátásaira következtetnek.
Bod Péter szerint „Ez a tudatlan embereknél Dies criticus, oly nap, melyből jövendölnek. Ha tiszta, bőv termést, ha ködös, döghalált, ha essős, havat, szükséget jelent”.
Tél van. Az erdő szélén csend-
őrző hó borítja a puszta mezőt, a lombtalan erdő ágain is hópillérek egyensúlyoznak. De akár a legkisebb szellő is csillámsóhajt lenget az ágak közé. A fák lomb-váz rendszere most tárja fel igazán nagyszerű gótikáját. Élővé varázsolja az erdőt. Nyári emlék tolakodik elő az idő távolából.
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
Melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől,
És gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja, és vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakod építed.
Én vagyok házad ajtaja
Bölcsőd fája…
…Koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem,
Hallgasd meg kérésem:
NE BÁNTS!
Az Erdő fohászának ezzel a változatával még 1977-ben találkoztam Erdővidéken, valahol Kisbacon környékén. Éppen Benedek Eleket kerestük fel diákjaimmal a szőkefalvi általános iskola második Kővirág expedícióján. Vásárhelyi János barátommal, tanártársammal a bodvaji őskohóhoz zarándokoltunk. S az út mellett, az erdő közepén szembetaláltuk magunkat egy méteres, deszkából összerótt, zöldre festett táblával. Olyannal, amilyeneken máshol a tűzgyújtás, a vadászat stb… tilalmát olvashattuk…románul.
Akkor nem tudtuk, hogy ennek a szövegnek neves íróember a szerzője: Fekete István. 1900. január 25-én született az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Nem csupán vadász-író. Jókai Mór mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. Magyar nyelven több mint 2.500.000 példányban jelentek meg művei. Könyvei tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg.
Felragyognak a lábam alatt a homályból a fények
Első „vadászélményeit” már nagyon fiatalon, hároméves korában szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében említi. Irodalmi pályáját versekkel kezdte, a természetet értőn szerető versekkel. Élete vége felé is a versben találta meg teljes nyugalmát. A Tél című versében írja:
Cinkék járnak szívem ablakára,
a madárkákat régen etetem.
De most már néha gondolkodni kezdek:
meddig tart vajon az élelem?
Meddig tart kint a tél, bent a meleg,
szívem mikor fog elsötétülni,
s vágyaim utolsó, szép madara
mikor fog búsan elröpülni?…
A mezőgazdász, erdész, vadászember nem természetet ábrázoló írásokkal vált népszerűvé. 1936-ban megírta a Gárdonyi Géza Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumát, s megnyerte azt. 1939-ben az Egyetemi Nyomda magyar nemzeti
szellemiségű regénypályázatán Zsellérek című regénye is első díjat nyert.
De, mert benne az 1919-es vörösterrort is leírta, 1946 után indexre került – könyv is, író is. A politikai rendőrségen szemét kiverték, szétverték a veséjét. Állandó állást sehol nem kapott, alkalmi munkából tartotta el családját.
Csak a két katolikus lap, az Új Ember és a Vigília közölte tárcanovelláit.
A szilenciumra ítélt író nem ekkor kezdte el írni állatregényeit.
A Csí, a Hú, a Vuk még 1945 előtt született.
De – és csak 1956 után – ezek a történetei jelenhettek meg, meg az újabbak: a Kele, a Lutra, no meg a Tüskevár. Követték ezeket a Bogáncs, a Téli berek. Unokáimnak ezeket a regényeket teszem az asztalára – az élő természet megismerésének lehetőségét kínálva. Teljes életműve újrakiadására csak 1990 után kerülhetett sor.
Nem valamely természettörténetéből idézek; éppen most ideillő szövegét adom ajándékául, Az imát:
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban, és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát.
(…) Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak…
(…) Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása…
(…) Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni, és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba…
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok… Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, a tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.
Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. 1945-ben ezen a napon szabadult fel Auschwitz-Birkenau, a legnagyobb és leghírhedtebb náci haláltábor. A határozat általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt és erőszakot.
S lám, a természettudományok nagy tudósa, az orvosi-élettani Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is imákat (is) írt.
Egy nagy természettudós verseket ír, amelyeknek nem a név ad rangot, nem kuriózumok, önmagukért érvelnek, állják meg (…) helyüket – írta Szállási Árpád a Vigíliában. – Az önmagával, a megismerés korlátaival állandóan küzdő tudós nemigen tud nem kapcsolatba kerülni valamilyen módon azzal, aki vagy ami a megismerhetőn túl van. Zsoltárokat énekel neki, mint tette ezt egykor Dávid király.
A Nobel-díjas magyar tudós Hatodik imája A gyermekekről szól, meg a felnőttek gyarlóságairól. Így vall erről (Beney Zsuzsa fordításában):
Uram!
Elválasztottad a férfit s a nőt, hogy kölcsönös keresésben
A lélek legmélyebb húrjain a legmagasabb harmónia szóljon.
E keresésből jönnek gyermekeink, a kedves gyermekek,
Hozzánk fordulnak tisztán, tapasztalatlan.
S én gyűlölettel, félelemmel, előítélettel töltöm elméjüket,
Bunkeremben az élet sötétjét, hiábavaló törekvést tanulnak,
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
