A természet kalendáriuma (CCCLV.)

Az ENSZ 2000-ben döntött arról,

hogy április 26-át a világ fejlődéséhez és haladásához meghatározó módon hozzájáruló alkotók világnapjává nyilvánítja.

Mai sétámat, kedves Olvasóm, kissé távolabb ejtem meg: olyan helyen, ahol sok ünnepeltje lehet eme világnapnak.

Húsvétkor Páduában jártam, Itália második s egyben a világ ötödik legrégebbi egyetemének városában. Az egyetemet 1222-ben alapították. Jelmondata – Universa universis patavina libertas. (Paduában a szabadság mindenki számára egyetemes) – árulkodik mindenkori hitvallásáról. Kezdetektől fogva a cismontanesek, azaz itáliai diákok mellett az Alpokon túlról érkezett, ultramontanes diákjai is voltak. A XV. századtól az egyetem kutatásairól is híres volt, különösen az orvostudomány, a csillagászat, a filozófia területén. Itt tanult Kopernikusz, William Harvey, a kettős vérkeringés felfedezője és leírója, 

Báthory István fejedelem, a költő Torquato Tasso, de még Giacomo Casanova is. Az egyetem elsőként tanított orvostudományt, még 1222-ben, s adott otthont a legrégebbi fennmaradt állandó anatómiai bemutatóteremnek 1595-ből. Andreas Vesalius anatómus itt nyitotta meg katedráját műtéti anatómia címen. Galileo Galilei 1592–1610 között a matematikai tanszék vezetője volt. A modern Padovai Egyetem ma is fontos szerepet játszik a kutatás területén is.

A botanikus kertje vonzott oda. Az 1545-ben létrehozott kert nem csupán a világ első botanikus kertje, de azóta is állandóan működik. Örök életű. Az Orto Botanicot, akkori nevén a Hortus simpliciumot, a velencei szenátus rendeletére, legfőképp gyógynövények termesztésére hozták létre. A páduai orvostanhallgatók ettől kezdve már az élő növényeket tanulmányozhatták és pontosan azonosíthatták. A Hortusban termesztett növények leginkább gyógyszerek forrását jelentették. A XVI. században a botanikai tudományok új irányt indítottak el: a botanikusok nem csak gyógyászati tulajdonságaikért, hanem átfogóan kezdték el megismerni, tanulmányozni a növényeket.

Mivel a gyógynövények értékesek voltak, és sokszor helytelenül használták fel, meg kellett őket védeni az illetéktelenektől, és egy kapukkal ellátott kör alakú falat, Hortus cinctust építettek, s szigorú szabályokat határoztak meg a látogatóknak. Egy 1568-as térképen már látható a kert eme részének körkörös szerkezete, amely a mai napig ugyanúgy néz ki. A XVI. század végére a kertben termesztett fajok száma több mint ezerre volt tehető, ezek nem csak gyógyhatású növények voltak. A Velencei Köztársaság terjeszkedésének köszönhetően számos új egzotikus növényt hoztak be a kertbe, ahol először éltek az eredeti élőhelyüktől távol. Ilyen volt az orgona (Syringa vulgaris) 1565-ben, a napraforgó (Helianthus annuus) 1568-ban, a krumpli (Solanum tuberosum) és néhány jázmin- (Jasminum) faj 1590-ben, a rebarbara (Rheum rhaponticum) 1612-ben. A kertben található növények száma sokat változott az évszázadok során. A XIX. század folyamán már elérte a 16 ezres fajszámot is. Jelenleg több mint 7000 növényfaj található itt. Sok több száz éves növény több évszázados gyűjtés eredménye. A páduai botanikus kert 1997 óta a világörökség része.

A mostani növények közül több is származik a legkorábbi évekből.

Külön, speciális, nyolcszögletű üvegház védi a 434 éves, 1585-ben ültetett hatalmas európai törpepálmát (Chamaerops humilist), más néven lószőrpálmát, amelynek több törzse is meghaladja a 12 méter magasságot, mely Johann Wolfgang von Goethe pálmá-jaként ismert. A német költő 1786-ban csodálta meg. Evolúciós intuícióját, A növények metamorfózisáról szóló esszé című munkáját, 1790-ben ennek hatására jelentette meg.

Mi több, egy verset is szentelt e témának:

Megzavar, édesem, e sok ezernyi virág sokadalma,

Melytől hemzseg e kert? Ennyi szín! Ennyi alak!

Vad hangzású nevet hallasz sokat, ámde füledből

Tűnik nyomtalanul, egyik a másik után.

– kezdi Goethe A plánta átváltozása című versét –

Más-más mind ez idom, mégis megegyez valamennyi

S így rejtett törvényt sejtet a tarka sereg.

(… )Addig nézd eredőben, fokról fokra a plántán

Mint alakul a virág, mint jön elő a gyümölcs.

Magból kél a növény, mihelyest termékeny öléből

Mint életre valót napra bocsátja a föld,

És az ingerlő, örökös rezgésű sugárra

Bízza az ifjú levél zsenge, finom szövetét.

Egyszerűképpen aludt az erő a csirában. Egy élet

Tervszerű mintáját zárta magába a sejt.

Szárt, gyökeret, levelet, még szín és forma hibázván,

Nyugvó életet óv szárazon így meg a mag.

Ámde a nedvesség gyöngéd ölelésinek enged

És a sötét börtönt már odahagyni siet.

Egyszerű még a növény emez első megjelenése,

S tükrözi az ember gyermeki zsenge korát.

– majd a metamorfózisról, az átváltozásokról beszél:

Most hajtást hajtás költ, bog bog után megujítja

Az első képzést; sorra tetézi újabb.

Mégsem egészen olyan, mert változatosb a levélke.

Fejlettebb mindég, mint az előbbeni volt.

Terjengőbb, rovatosb, részekre, ízekre oszolva,

Mellyeket az ős szerv egybe-növeszte alul.

S így törekednek elő a teremtés adta tökélyhez,

Melyet egy-egy fajban bámul az emberi ész.

Duzzadt, dús alapon csipkés, ezer ágú szövettel,

Mintha a végtelenig nőne a sarjadozás.

Ámde a természet itt vaskézzel megakasztja

A fejlést s nemesebb czélra terelni ügyes.

Nedvet nem pazarol, s az edényeket összeszorítván,

Rögtön gyöngédebb mérveket ölt a növés.

Lassúbbá lesz a szélek túlbuja fejledezése,

Míglen erősb bordát fejt ki magában a szár.

Ám levéletlenül, sebesen kel a könnyű, nyúlánk tő,

Hogy csodaképződés lepje meg a figyelőt:

Számos-számtalanul sorakoznak körbe a szirmok,

Nő a levélre levél, apraja nagyja’ tövén.

Szára körül a virág magrejtő kelyhe kiválik,

S ebből mint a tökély fő foka: dús korona.

Így pompázik a természet teljes ragyogásban,

Folyton eléd tárván a haladás fokait.

Mindig is új csudaként látod himbálni a rózsát

Egybesimult levelek dús szövedéke közül.

(…) Rögtön kél s dagadoz, egyenként, majd myriádban

A mag, rejtekiben, zsenge gyümölcsök ölén.

Itt befejezte erője örök gyűrűjét a teremtés;

Ám rögtön belenyúl ó karikába az új,

Úgy hogy terjed a láncz szakadatlan minden időkig,

S élő lesz az egész, mint az egyes tünemény (…)

Dóczi Lajos 1905-ös fordítása, érzésem szerint, hangulatában is visszaadja a goethei gondolatot.

A bejárattól nem messze lévő, 1630-ban ültetett Platanus orientalis nyűgözi le a tekintetet, különös hatalmas üreges törzse egy villámcsapás következménye. Mint ahogy villám csapott abba a páfrányfenyőbe is, ami 1750 óta a kert dísze. Ez az egyed kétnemű, mert az eredeti férfi példány törzsére női ágakat is oltottak. Goethe látta e példányt, s később ez is ihlette híres versét, az 1815-ben írt Ginkgo bilobát. Egy hasonló és majdnem ilyen régi példány él a leideni botanikus kertben is.

E falevél, mely keletről 

Lett kertem bizalmasa,

Az érzék titkos jelétől

Értelmem tilalmasa,

Egy és oszthatatlan élő,

Mely önmagát kettőzi?

Vagy kettőjük átölelő

Egynek titkát őrizi?

Ilyen kérdést visszhangozva

Ráleltem a titokra,

Érzed-e, hogy dalaimba’

Ketten kelnek birokra?

Maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2019-ben, a szellemi tulajdon világnapján