Csütörtöki kimenő
Csütörtöki tanító bácsi azt a házi feladatot adta nekünk, hogy írjunk fogalmazást a tehetségről, mint teccik látni. De én arra gondoltam, ilyen amatőr fejjel, hogy bizonyára a két, címben feltett szó egy tőről fakad, és akkor meg kell mutatni a dolog, a ’teh’ mindkét oldalát. Merthogy valószínűleg ez a szótő. (Ha nem így lenne, vállalom a valódi képzett nyelvészektől való megfeddés, elbocsátás és dorgatórium ódiumát.) Utóbb olvastam, hogy a szó töve a ’tesz’ – ami ugyancsak az én malmomra hajtja a vizet. Ikerpárja pedig a vesz. Vegyétek tőlem ez írást.
A tehetséget sokféleképpen próbálták megragadni az elméletgyártók, tudósok és akarnok tehetségtelenek, de manapság a Renzulli-féle modell az elfogadott. Eszerint a négy fő jellemzője: 1. az átlag feletti általános képességek (pl. képes valaki álmában is fütyölni vagy gólt rúgni valóságos hálóba igazi világbajnoksági mérkőzésen); 2. átlagot meghaladó speciális képességek (p.o. valaki kívülről megtanulja az Iliász első százhúsz sorát, és felmondja, anélkül hogy tudna/beszélne/olvasna ógörögül, illetve értené, hogy mit mond, ráadásul érthetően, és helyes, mi több, hiteles érzelmi töltettel adja elő amúgy mechanikus mondandóját); 3. kreativitás, pl. regényt ír (magát olvastató írásmű), zenét szerez (előadható, élvezhető, mi több megjegyezhető), jégpalotát épít tobzódó trópusi nyárban. És végül a negyedik kritériuma a tehetségnek: a feladat iránti elkötelezettség, vagyis kitartóan művel, szorgalmasan alkot, szüntelen fejleszti tehetségét. A fellángoló tehetségek csodálatra méltók, ámulatba ejtenek, de aztán az illető jellemgyengének bizonyul, és visszaél tehetségével, csal, zsarol, elsekélyesedik ezenközben, vagy egészen mással kezd foglalkozni. Például a tehetséges pénzhamisító hirtelen/ vagy felsőbb nyomásra a rendőrség bűnüldözési hivatalának szolgálatába áll, és a hamisítók leleplezésén fáradozik. Igaz kitartóan, mert különben a további dutyi vár rá.
(V. ö. Leonardo di Caprio főszereplésével készült amerikai sikerfilmmel. Címét ne kérdezd, mert nem vagyok kiváló emlékezőtehetség, csak átlagos.)
Szögezzük le, a tehetség isteni adomány. Isten mindenütt jelen van, nagylelkű, segítőkész, de valamiért fukarkodik a tehetségadományozással. Keveseknek adja, és nem ingyért. Keveseknek mér sokat, sokaknak alig vagy semmit. A békés hajlamúak szerint ez így van jól. Ez a világ rendje. Sőt Bözsi néném meg is jegyezné, amúgy visszafordulva a konyhában, a tűzhely mellől, mi lenne, édes fiam, ha mindenki tehetséges lenne? Nem lehetne élni. Nem volna kit szidni, nem kellenének iskolák, egyetemek, mert a tehetség mindenképpen utat tör. Például, teszem hozzá én, aki szeretem kiforgatni a szavakat, a tél roppant tehetséges: minden tavaszig feltöri az utakat és az utcák aszfaltburkolatát, és aztán őszig mind foltozza a közútkezelő vagy a városi tanács erre habilitált cége. Viszont nagyfokú tehetetlenségről tesz tanúbizonyságot az az országvezetés (minisztérium, főhivatal), amely képtelen olyan céget találni, olyan vállalkozóval szerződést kötni, aki/amely az autópályákat vagy azok egy nyúlfarknyi szakaszát időben (határidőre) kifogástalanul elkészíti, átadja, és 10 éves garanciát vállal a munkájáért.
Az őstehetségek azok, akik amúgy a semmiből jönnek, ámulatba ejtik addig rejtőző tehetségükkel a környezetüket, majd nagyobb nyilvánosságot kapva az egész világot vagy annak európai, amerikai, ázsiai szegletét. (Vö. tehetségkutatás, -gondozás, nálunk a múlt század húszas éveitől.) Az őstehetséget rendszerint felkarolják, bevetik az oktatás őrlő garatjába, és kijön – ha kitart – az átlagosnál tehetségesebb tálentum. (Amúgy pénz volt az ókorban, amellyel sáfárkodtak, hogy bibliásan fejezzem ki magam. Ritka tehetséges írók voltak azok, akik a szentírást papírra, papiruszra, pergamenre vetették, mások, névtelen lektorok és prédikátorok, álpróféták és egyéb irodalomszéli segédnépek csak csiszolták, korrektúrázták – a tehetség csudálatra méltó adománya az első megfogalmazóké, a négy evangélistáé vagy Dávid királyé.)
Lehet faragni tuskóból tehetségest? Ez a pedagógia egyik örök kérdése. A tehetséges pedagógus vállalkozik erre, bizakodik, a szkeptikus elvégzi feladatát, de tudja, minden hiába, nyugodtan alszik, másnap is bemegy a tehetségképzőbe, de a tuskó aznapra beteget jelent. Maradnak a többiek, akik nem akarnak mást, csak egy árva diplomát, és valahogy a végén mindig elrendeződnek, elboldogulnak. (Vagy kudarcot vallanak. Az iskola mossa kezeit. Mi mást tehetne?)
Na és a tehetetlenséggel hogyan állunk? – teszi fel a kérdést a címmel várakozást ébresztő, feleletet váró olvasó. Született tehetetlen nincs. Szögezzük le. Vannak pechvogelek (szerencsétlen balkezes fickók, fickák), vannak önsorsrontók, rossz körülmények között élők, akiknél senki semmit fel nem ismert, olykor még a saját anyja sem ismer rá. Vannak elveszettek és elvegyülni vágyók, akik irtóznak a nyilvánosságtól. Tehetetlen lehet egy városvezetés, amely nem talál a szemételhordáshoz megfelelő, kitartó (nem kitartott) partnert, amely nem tud parkolóhelyet teremteni a növekvő gépkocsitömegnek, amely nem bírja a polgárok egészének bizalmát, amely a tehetségtelenek és önjelölt zsenik hálójában vergődik, amely a kultúrát tehernek tartja, és a tehetségeket külföldre toloncolja, üldözi ki. Tehetetlen volt a csaó korszak utolsó szakasza, amit a tehetséges, vér- és sörszomjas szeku sem tudott összetartani, a rendszerváltást megakadályozni.
A vásárhelyi nem tehető állapotokra csupán Nagy László gyönyörű versének címparafrázisa illik: Ki viszi el a szemetet?
