Valószínűleg a kudarc emblematikus képe lesz, amint a magyarországi ellenzéki összefogás miniszterelnök-jelöltje mindössze a családtagjaival áll a színpadon, a majdnem teljesen üres téren lézengők előtt, miközben elismeri vereségét. Volt szövetségesei, a hat párt képviselői közül is mindössze kettőnek jutott eszébe odamenni, támogatni őt. A többiek arra sem dugták a képüket. Fújt a szél. Egy csapásra, egy szempillantás alatt lejárt a nagy hajrá, az oda-vissza, gyakran öv alá is menő adok-kapok, a tegnap szupersztárja a ma senkijeként szívódhat át a feledés jótékony homályának áttetsző rétegeibe, miközben a volt „harcostársak” még jól bele is rúgnak a politikai hullába. Szinte megsajnáltam.
Sokat lehet még azon filozofálni, hogy mi okozta ezt az eget rengető vereséget. Bizonyára ezzel lesz tele a média, a következő hetekben szakértők, politológusok, megmondóemberek osztják majd az észt, így ebbe bele sem megyek. Csak azt furcsállom, hogy a jól megtámogatott, nyugati háttérszelektől, szakértőktől, agytrösztöktől sem mentes, mindent jobban tudó, a jelenlegi európai politikai trendek anyai ölelésében melegedő ellenzéki összefogásból hogyan nem jutott eszébe egyetlen észkombájnnak sem, hogy hiába a friss arc, hiába a nagymellényű kommunikáció, hiába az ígéretek tárháza mindaddig, ameddig a magyarországi közélet politikailag abszolút vállalhatalan karakterei irányítanak a háttérből, mindezt megtámogatva egy olyan strucokamila-koalíció által, amelyben egymással parolázik a szélsőjobb és a szélsőbal? Hogyan képzelhették egyáltalán, hogy ez sikerrecept lesz? A nyilvánvaló önteltségen túl azt gondolták volna, hogy olyan nagy a magyarországi társadalmi elkeseredés, hogy az emberek egy ennyire hiteltelen szörnyedvényre adják a voksukat? Hogy a politikai meggyőződését általában vallásos áhítattal megélő szélsőbalos és szélsőjobbos bedől nekik? Elfogadja őket? Hogy alternatíva lehetnek?
Nos, valószínűleg túlgondolták az aktuálpolitikai és közéleti helyzetet, ami valójában nagyon egyszerű. Az emberek általában három dolgot akarnak: legyen meleg a házban, legyen kenyér az asztalon, és legyen béke mind a családban, mind az országban. Tetszik, nem tetszik, a választásokat ismét hatalmas előnnyel megnyerő párt eddigi eredményei, képviselőinek reálpolitikai tapasztalata és a jövőt felvázoló kommunikációja ezen igényeknek megfelel. A hétköznap embere magasról letojja a baloldalról fúvó szelek hátán sérülékenyen ringatózó, folyamatosan rettegő hópihék hiszterikus eszmefuttatásait a negyvenhetedik nem és a genderlobbi fontosságáról, amikor a biztos és biztonságos életvitelét látja veszélyben. Populista gondolat? Attól még igaz.
És ne feledkezzünk el még egy dologról: mi garantálta volna, hogy egy ellenzéki győzelem után, az azt követő esetleges bonyodalmak miatt nem hagyja úgy faképnél az ország vezetését és érdekeit e gyászos koalíció, mint ahogy otthagyta az agyonsztárolt miniszterelnök-jelöltjét azon a hideg éjszakán, maroknyi ember előtt? Hogy egyedül vigye el a balhét, amit ők okoztak, mindannyian.
Na, itt bújt ki az a nagy, rozsdás, vörös szög abból a bizonyos zsákból.
