Hosszú időn át követtem életciklusait, tavasztól késő őszig tartó suttogását, szélszedte leveleit, fehér tajtékos virágzását, zöld duzzadását, gyümölcshozó elegáns igyekezetét, kóstoltam sárga csonthéjas bogyóit. Egyszóval elégedett voltam vele, része volt a mindennapjaimnak.
Hiszen itt állott az ablakom előtt, amint nőtt-nődögélt, terebélyesedett, elhajolva kelet felé, be-beleskelődött az erkélyre, némely ága egészen benyúlt, mintha ujjával intene: vigyázz reám! Árnyékot tartott, ha kellett, és felfogta az utca porát, elfogta a benzingőzöket. Vigyázott reánk.
Képzavart vállalva: hozzánk nőtt. Tanúja volt, amint reggel íróasztalom elé ülök, felcsapom a laptop tetejét, ahogyan ásítok, nyújtózkodom, mikor az írás döcög, vagy unalmas a tanulmányozott szöveg. Annak is, ahogyan szerda hajnalban megírom, hogy csütörtökön miként hagyom el otthonomat, hogy kilovagoljak a képzelet mezejére, és elüldögéljek a múlt nem mindig üdítő sétányán egy öreg padon (Arany János-i idill visszfénye).
Nem én ültettem. Valaki más előttem, aki itt lakott, ahol én már 22 esztendeje. Mégis azt gondolom, nem volt több 25 évesnél, ami egy efféle derék szilvafácskánál is ifjú kort jelent. Szerény volt, nem hivalkodott, a méhek jól ismerték, néha madár is behúzódott ágai közé, de fészket egy sem rakott. Voltak, vannak tekintélyesebb, alkalmasabb fészekbarát lombhullatók errefelé.
Fényképsorozatot is készítettem életéről, állapotairól az idők függvényében, arra gondolva, eccer-máccor visszapörgetem, természettudományos megfigyeléseket végzek rajta, ugyanis ez a kulturális komponensem (ah, de kifinomult voltam!) meglehetősen ösztövér. A felvételek megvannak, ám ő, a megfigyelt egyed fájdalmasan hiányzik.
Űrt hagyott maga után. Soha nem gondoltam volna, hogy egy gyümölcsfa, amely nem tulajdonom, amelyet nem metszettem, csupán szomszédommá tette egy ismeretlen jótevő kertész vagy tájrendező negyedszázaddal korábban, mikor még e városrészt alig ismertem, ennyire vonzó legyen, ily erősen hasson érzelmeimre, beférkőzzön, állandó helyet vívjon ki gondolataim között.
Egyik reggel még ott állt, fény írta virágait épp csak kipattintó lombkoronájában, úgy utaztam el Velencébe, hogy azt reméltem, néhány nappal később még mindig láthatom virágzásban, és ekkor, azon a másik reggelen eltűnt, nem volt többé ablakom négyszögében. A földön feküdt. Szépen csöndben halt meg. Kidőlt tövestül-gyökerestül. Virágai még mind az ágak hegyén, mint halott menyasszony, olyan volt. Fehér gyászban.
Utcánkat felújítják. Munkagépek, hatalmas teherautók, seregnyi földmunkás, mérnök és mindenféle lapátos ember nyüzsög, zajong, dörömböl, zakatol, hatalmas köveket és földet zúdítanak le időnként platós kocsikról. Autósok ideges ténfergése, hol parkoljanak, hová mentsék járgányaikat a dömperektől és földgyaluktól óvandó. Reng, rázkódik minden. A serény munka, a folytonos kiabálás nincs tekintettel a lakókra, fűre, fára, bokorra. Kell a hely, szorít a határidő.
Nos, igen. A fa nem tudott mély és erős gyökereket ereszteni a kavicsos, agyagos földbe, csupán a vékony termő talajrétegben kapaszkodott meg úgy-ahogy egész életében. Ám ezt a megrázkódtatást már nem tudta elviselni, és a feltámadó szélnek sem állhatott ellen – gyökerestül kifordult, szépen elhanyatlott a friss pázsiton. Néhány napig ott hevert önnön ravatalán. A járókelők, de még a ház lakói sem vették észre. Hiánya nekünk tűnt fel. Világosabb lett a szobában. Ablakomon most már az egész környék látványa beférkőzhetett.
Feldarabolták, elvitték. Helyét betömték, gyeptéglával elfedték. Sírhelye sincs.
Tájékozatlanul állok. Nem tudom, kihez forduljak, hol keressek, kérelmezzek új csemetét. Mert kellenek a fák. Nélkülük sivár és kényelmetlen a városi táj, lét.
(Romantikus-szentimentális zárókép) Nem magamért kívánom. Az utókorért, mely majd annak a másik fának gyümölcseit megízleli, lombja alatt elhever, madarait hallgatja. Ha még lesz, lenne, lehet.
