A szélautós zeneelmélete (2.)

Simon Stevin olvasmányaiból szerzett ötletek és saját tudásának végeredményéből egy rendkívül érdekes találmány született: a szélautó. A feltaláló különös szerkezettel lepte meg Móric barátját, mely a hajó és a szekér „keresztezéséből” született, és a vitorlás autó vagy szélautó nevet kapta. Az akár 28 férőhelyes jármű a szél erejét kihasználva haladt. A hajóhoz hasonlóan a hátulján kapott helyet a kormányrúd, amivel a kerekeket lehetett mozgatni. Az 1600 körül épült szerkezetet 1602-ben kapta ajándékba Móric herceg. Az év február 2-án külföldi és hazai diplomatákkal együtt tették próbára a zseniális járművet. Scheveningenből Pettenbe utazott az elit társaság. A téli szél velük tartott, és a jármű az akkori kor leggyorsabbjának számított, mert két óra alatt száguldott végig a két város közötti, körülbelül száz kilométer hosszú úton. Ha összehasonlítjuk, hogy ma is legalább egy órát kellene autóznunk ezen a távon, akkor négyszáz évvel ezelőtt a körülbelül 50 km/órás sebesség elképesztőnek számított.

 A csodaautó minden bizonnyal ámulatba ejtette a nézőket. A hollandok 1600-ban elfogtak többek között egy rendkívül magas termetű spanyol katonát. A fogoly valószínűleg jó tengerész lehetett, mert bevetették a szárazföldön is a vitorlák kezelésére.

 Simon Stevin híre a szélautó által túljutott a kicsinyke ország határain. Jobban ismerték a nevét e jármű miatt, mint matematikai értekezletei okán – már csak ilyen a világ, inkább szenzáció kell neki, mint tanulás…

 Az újonnan alakult ország jövőjét Stevin és társai úgy látták biztosítottnak, ha a kor legmodernebb tudományát anyanyelven is meghonosítják. Simon Stevin tizenegy tudományos könyv szerzője. E művek sorából nem hiányozhatott a zene sem.

 Bár maga nem volt gyakorló zenész, európai körútján tapasztalta, hogy a zene nem elhanyagolható egy nép kultúrájából. Alaposan megtanulta a zeneelméletet, és a reneszánsz végi, barokk eleji nagy zenei kérdésekre is igyekezett választ találni.

 A barokk elejétől a zene legnagyobb kérdése a hangolás körül forgott. A reneszánsz muzsika már kiaknázta a tiszta kvintekre épülő hangolás lehetőségeit. Ez azt jelentette, hogy a zeneművek csak az eredeti hangsorban voltak tisztán előadhatók. Megnőtt a transzponálás iránti igény, de nem volt könnyen kivitelezhető, mert kétféle félhanglépés létezett, egy kisebb és egy nagyobb. A korszak legtöbb tudósa igyekezett megtalálni azt a hangolási lehetőséget, amely kielégíti az új igényeket. Egyértelmű volt, hogy az addig használt tiszta hangolást valamiképp észrevétlenül módosítani kell. Már a kérdés is heves vitákat eredményezett, mert sokan a tisztán szóló zene torzítását látták az új hangolási elképzelésekben.

 Simon Stevin maga is igyekezett megoldást találni a hangolás kérdésére. Mindenekelőtt azonban – lelkes nyelvújító lévén – nem használja a zene szót, hanem az éneklést és az éneklétra (skála) kifejezést igyekszik elterjeszteni. Bonyolult matematikai számításokat végez a félhanglépés arányának meghatározása érdekében. Egyszerre két problémával találkozott: a lant- és csembalókészítők hangolási eljárásai különböztek. Ha a lantkészítők 18/17 arányú hangolását használta volna, akkor a csembalót újabb billentyűkkel kellett volna kiegészíteni. Ez az eljárás viszont hihetetlen módon bonyolulttá tette volna a hangjegyírást és a zeneelméletet. Hosszas töprengés után Simon Stevin a következőképp okoskodott: egy oktáv öt nagy és két kisebb lépésből áll; ezeket a lépéseket matematikailag egyformává kell tenni, úgy, hogy a nagyok egyenlők legyenek, két egyforma kis lépés pedig legyen egyenlő egy nagy lépéssel. Ezzel a gondolatmenettel eljutott az oktávot 12 egyenlő arányú lépésre felosztó hangoláshoz.

 Simon Stevin zenéről szóló munkája azonban nem jelent meg nyomtatásban. Hosszú ideig nem is tudtak a létezéséről. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy sokan támadták a kiegyenlített hangolást. 1884-ben kerültek elő e zenei munka töredékei különböző kéziratok gyűjteményében.

 A híres holland tudós igyekezett az akkori kor tudományát átültetni holland nyelvre. Munkái között matematika, zene, csillagászat, fizika, technika, építészet, nyelvészet és egyebek is szerepeltek.

 Külön matematikai érdekesség, hogy a tizedes számokat és törteket ő vezette be először Európában. A tized című, 1585-ben megjelent könyvében részletesen elmagyarázza a tizedes számok előnyeit.

 1586-ben, három évvel megelőzve Galileo Galileit, bebizonyította, hogy a különböző tömegű testek ugyanolyan sebességgel zuhannak. Ezt az állítását látványos kísérlettel mutatta be. Egy templomtoronyból 30 méteres magasságból két ólomgolyót dobott le, melyek közül az egyik tízszerese volt a másiknak. A két ólomgömb végül egyszerre ért földet.

 1608-ban csillagászati írásai jelentek meg, melyekben elfogadja és támogatja Kopernikusz napközpontú szemléletét.

 Húszesztendei katonai karrier után Simon Stevin megvált a katonaságtól, 1612-ben házat vásárolt Hágában, és 64 évesen feleségül vette Catharina Crayt. A sikeres tudós önbizalmát nem csorbították az évek, mert házasságkötését követően négy gyerekkel gyarapította az ország lakosságát.

 Simon Stevin nem láthatta felnőni a gyermekeit, mert 1620. február 20. és április 18. között valamikor meghalt. Sírját sohasem találták meg. Bár megérdemelte volna, nincs síremléke. De nem is volt szüksége rá. Emlékét tovább suttogták a szélmalmok lapátjai. Hendrik nevű fia szintén mérnök lett, és ő tette közzé apja munkáit.

 Simon Stevin emlékére ma külön sportággá fejlődött a vitorlás autók versenye. Természetesen nem az ősi modellt használják a sportban. Egy mai tengerparti vitorlás autó iszonyatos sebességgel képes porozni a homokban. Ezek a járművek körülbelül 130 km/órával száguldanak, de a világrekord 202,9 km/óra. Feltevődik a kérdés, hogy mekkora szélre van szükség az ilyen sebesség elérésére. Meglepő talán, de ha 50 km körüli sebességű a szél, akkor a mai vitorlás autók elérik a 130 km/órát is. A strandautózás ma is népszerű Hollandiában, de Új-Zélandtól Dél-Amerikáig, Kanadától Ausztráliáig kedvenc szórakozás a tengerpartokon.