Negyvenhárom versus harminc. Évek az esztendők ellen. Furcsa, ha ily módon belegondolunk. Negyvenhárom – ennyi éven keresztül bitorolta a világ egyik felét az ismert történelem egyik legalávalóbb, legvéresebb, legcinikusabb diktatúrája. A rendszer, amely az emberek közötti egyenlőség naiv ábrándjából igen rövid időn belül az emberek közötti egyenlőtlenség könyörtelen megteremtőjévé és fenntartójává vált, a rendszer, amelynek ez országban is oly sokat „köszönhetünk”: többek között államcsínyt, királylemondatást, földtörvényt, titkosrendőrséget, ötvenhatos megtorlásokat, politikai foglyok tízezreit, kollektivizálást, falurombolást, erőszakos iparosítást, az ország gazdaságának és belső elrendezésének többszöri átszervezését, rajonosítást, megyésítést, városi betelepítést, nemzetiségi arányok átrendezését, elszegényítést, és azt a semmihez sem fogható élményt, hogy soha nem tudtuk, mikor és miért törik ránk az ajtót éjszaka. Hogy kik? Azt mindenki tudta. Mi, magyarok mindezek mellé bónuszként kaptunk diszkriminációt, igazságtalan munkahelyválasztási lehetőségeket, megkülönböztetett figyelmet. Persze, szinte mindenkinek volt lakása – csak épp alig volt benne fűtés, villany, és naponta beszorult a lift. Szinte mindenkinek volt pénze – csak épp nem tudott rá venni semmit, mert a végén mindent jegyre adtak. Szinte mindenki mehetett kirándulni – Szovátára vagy a román tengerpartra, mert külföldre alig engedtek. Szinte mindenkinek volt munkája – amelyre felülről tett az országos morál, elégedetlenség és kilátástalanság miatt. Konzerválta magát és konzervált bennünket az a társadalom, amelyből a kitörés lehetetlennek tűnt. Legfeljebb a Dunán keresztül, három golyóval a lapockában. A negyvenhárom évből az utolsó tíz mindezt megfejelte a drákói szigorításokkal, melyekkel néhány, elfekvőben még ma is lélegző munkáspárti fosszília kérkedik: visszafizettük az adósságot! Azta! És közben majdnem beledöglött húszmillió ember.
Harminc – ennyi esztendeje, hogy mindennek vége. Látszólag, legalábbis. Ha abban az évben történt volna a kommunista hatalomátvétel, amelynek decemberében a rendszer megbukott, még lenne tizenhárom évünk a diktatúrából. Most lépnénk be a legsötétebb, utolsó évtizedbe. Körülbelül ekkor születnék. Az elkövetkezendőkben tapasztalnám meg, hogy milyen, amikor nem tudod, a szüleidnek vagy a tanáraidnak higgyél inkább, hogy már elemisként is csak karszámról azonosítanak az iskolában, hogy hiába a családi, gondoskodó szeretet, a házon kívüli fojtogató légkör mindent elborít, csak éppen azt nem tudod, érted, miért. Hogy milyen érzés hallani a Kalasnyikov ugatását. Hogy miért leírhatatlan az az eufória, amelyet a rendszer összeomlása okozott. Harminc – ennyi éve léptünk be a biztos rabságból a bizonytalan szabadságba. Ekkor kezdődött az újkori Románia talán legocsmányabb tíz éve. Mert a kommunizmusban tudtuk: nincs remény. A változáskor pedig minden a reményről szólt! A boldogságról, lelkendezésről, nagy ambíciókról. És ezek szép lassan eltűntek, kámforrá váltak, megszűntek. Fekete március, vadkapitalizmus, konszignációk, valutázások, kusturicai külvárosképek, nincstelenség, teljes tanácstalanság, és miközben a politikai és gazdasági elit a maga cinikus játszmáit tolta a háttérben, a remény elpárolgott. A kommunizmusban százan állták körül szájtátva a külföldről hazaérkezett kedves rokon Mercedes lakóautóját, a vadkapitalizmusban én bámultam ugyanígy a vadonatúj Honda Accordot. Csakhogy míg az előbbin nyugatnémet rendszám volt, az utóbbitól a marosvásárhelyi szalon kirakatüvege választott el. Egy kéznyújtásnyira volt csupán, mégis biztos voltam benne – soha, de soha nem lesz pénzem arra, hogy egyszer egy ilyet vegyek… Persze, ez azóta megváltozott, de mennyi idő alatt és milyen áron? Tíz-tizenöt évet késtünk, tíz-tizenöt évet raboltak el feltételes jólétünkből az átkosból átmentett elemek.
Tizenhárom versus tizenhat – ez már jóval személyesebb, de az előbbiekkel összefügg. Mert 1989 decembere a néphülyítés kérdéskörében is sarkalatos pont. Ekkor vált úgymond szabaddá a sajtó (már amelyik). Ekkor szűnt meg Vásárhelyen a Vörös Zászló, és lett helyette a Népújság. Tizenhárom – éppen ennyi éves volt a lap, amikor meghívtak belső munkatársnak. Tizenhat – ennyi esztendeje dolgozom itt. Több ideje már, mint az újság addigi múltja, a változás utáni története. Amikor oda kerültem, épp csak áttértünk a számítógépek használatára. Nem volt internet. Vezetékes telefonon intéztünk mindent. Ma már szinte lehetetlen elképzelni, hogy hogyan állt össze például egy banális hírrovat. Hogy hány embert vagy intézményt kellett naponta felhívni csak ez okból. Hogy hogyan ment a tördelés, hogyan kellett kiszámolni a tükröt, milyen volt a nyomdatechnika. Hogy mennyi egyeztetésbe, személyes találkozásba került egy interjú vagy riport elkészítése. Hogy mennyi, külsősöktől érkezett, kézzel írt kéziratot kellett begépelni naponta. Hogy hány méternyi füzetlapot jegyzeteltünk össze havonta. Hogy elsősorban hallomásból értesültünk arról, ami történik vagy történt, amiről tudósítani szükséges, hiszen számunkra még nem létezett a mindenben segítő világháló. Analóg meló volt egy már digitális korban. Sokkal-sokkal személyesebb, mint ma. És sokkal-sokkal nehezebb.
Negyvenhárom – harminc – tizenhárom – tizenhat. Időtartamok, évfordulók, mindannyiunkat érintők és személyesek. Közöttük van egy kerek, általános érvényű: az úgynevezett forradalom kirobbanásának időpontja. A változás időpontja. A szabadság kezdete. Idén ezt ünnepeljük, ki így, ki úgy. Mi, rendszerváltó generációkként a múltba és a jövőbe is nézünk. A múltra csak kevés nosztalgiával, a jövőre annál nagyobb aggodalommal. Felnőtt azóta két új nemzedék: Európa ismert történelmének legbékésebb, legjómódúbb korszakában születtek. Nem ismerték és ne is ismerjék meg soha azokat az időket, tapasztalatokat, amelyeket a kommunizmusban nevelkedettek. A diktatúra olyan messzire van tőlük, mint tőlünk a második világháború. Csak filmekből, hallomásból, családi történetekből ismerik. Reméljük, nem lesznek puhányok. Reméljük, nem lesznek elhülyíthetők. Reméljük, meglesz az otthoni hét évük. Reméljük, nem hiszik majd, hogy nekik minden alapból kijár. Reméljük, lesz felelősségérzetük. Reméljük, lesz háttérműveltségük. Politikai érzékük. Mi annyit tehetünk, hogy segítünk nekik. Hogy tanácsokat adunk. És úgy neveljük őket, hogy meg is hallgassanak.
