A rosszat jó követi

Retyezát, az életre nevelő

– Van egy hely, fiam, valahol a magasban, amit minden természetkedvelő magyarnak látnia kellene legalább egyszer az életben. Többször jártam már ott fiatalabb koromban, neked is szeretném megmutatni. De tudnod kell, hogy az a hely nem akárkinek való. Csak olyanoknak, akik kellő alázattal tudnak rátekinteni. Csak azoknak, akik nem szemezni, hanem lehajtott fejjel megnyugodni lépnek a kebelére, és csak azoknak, akik értékelni tudják azt a csendet, amiben még az angyalok suhanását is hallani lehet.

Rohanunk az országúton, száguldunk az autópályán, majd ismét országúton, mígnem lekanyarodunk, és egyre szűkebb utacskákon lassulunk a nemzeti park határáig, ahonnan már csak gyalogosan mehetünk tovább. 

– Tudod, fiam, két úton is eljuthatnánk a táborhelyünkhöz. Az egyiken többet kellene autóznunk, és jóval kevesebbet gyalogolnunk. Ez ígéretesebbnek tűnik, mert kisebb erőfeszítéssel, hamarabb célba érnénk. A másik úton viszont éppen fordítva, kevesebbet autóznánk, de sokkal keményebb és hosszabb gyaloglás vár ránk. Bár ez nehezebbnek tűnik, mi most mégis ez utóbbit választjuk.

– Jól van, apa, én követlek, de miért nem a rövidebb és kényelmesebb utat választjuk?

– Azért, fiam, mert néha a hosszabb út a rövidebb és a rövidebb a hosszabb.

– Hogyhogy? Ezt nem értem.

– Amikor legutóbb a hosszabb autóutat és a rövidebb gyaloglást választottam, pórul jártam, mert az autó tönkrement a könnyűnek vélt, de nagyon rossz minőségű úton, így nem értem el a célomat. Tanultam a leckéből, ezért most inkább a hosszabb utat választom, még akkor is, ha az sokkal nehezebb, mert többet kell gyalogolni. Ez az életben is így van. Ameddig tanuló vagy, igyekszel a könnyebb utat választani, vagyis kevesebbet tanulni, kerülni a teendőket és többet szórakozni, mert az munka nélkül is azonnal boldoggá tesz. Csakhogy egy idő után rájössz, hogy az elhanyagolt feladataid úgy feltornyosulnak, hogy már csak jóval nagyobb erőfeszítések árán tudod elvégezni. Szóval, ha mindig az élet könnyebbik oldalát választod, akkor később lesz nehéz, vagyis a rövidebb út válik a hosszabbá, ezért néha a hosszabbat kell választani, mert az a rövidebb. 

Páfrányok cirógatnak puha mohaszőnyegen, illatos fenyvesek árnyékos gyökérlépcsőin lépegetünk egymás mögött. Nézzük némán a robajló Lolája-vízesést, és hagyjuk, hogy a lezúduló víz kimossa agyunkból a város szennyét. Érezzük, amint lelkünk megtisztul, és friss erővel gyürkőzünk neki újra és újra a magaslatoknak. A tekintélyes méretű fenyők megritkulnak, és karcoló törpefenyőkké alázkodnak az örök szél birodalmában. Még mielőtt időnk lenne elbúcsúzni az örökzöld világtól, ott találjuk magunkat a hatalmas, összevissza dobált sziklák között. Már nem véd erdők homálya a déli napsütéstől, de a zöldtől továbbra sem válunk meg, mert a moszat minden szirtet beborít. Gyöngyözik a homlok, roppan a gerinc a teher alatt, és szemünket a hegyekre emelve előbb felsóhajtunk, majd felnyögünk, végül felkiáltunk a világ legrövidebb és legőszintébb imájával:

– Jaj, Istenem!

Az egyre sűrűbben mondott imák meghallgattatnak, mert feljutva a nyeregbe lenézhetünk az ígéret földjére, a Bucura-tóra és a partján tarkálló sátrakra. Ettől nagyon a nyeregben érezzük magunkat, és leülünk, hogy lüktető ereink visszasimuljanak szétzilált testünkbe. Most már látunk is, nem csak nézünk, s minden érzékszervünkkel igyekszünk felfogni a nagy varázslatot. Olvadozó, vakító hómezők jelzik, hogy a tél csak az imént ért véget, és beköszöntött a liluló-piruló havasszépes nyárelő. A tóba zúduló zuhatag zúgása olyan, mint a nagyzenekar zümmögése hangverseny előtt. Rövid nyárra hangol a természet, mormoták füttyentenek a távolban, békák menekülnek súlyos lépteink elől. Kenyeret majszolunk, de a fejünk körül repkedő szemtelen legyek indulásra sarkallnak, leereszkedünk a sátortáborba.

Éjszakánkat a sátor viszonylagos biztonságában töltjük. Az időjárás kegyelmes, gyönyörű napok lágyítják a kőkemény világot. Napközben túrázgatunk, és ízelítőt kapunk a teremtésből, hiszen a Jóisten keze a Retyezátban mindenhol nyomon érhető. Csúcsokat emelt az egekbe, majd hagyta, hogy a sziklák guruló kövekké morzsolódjanak. Kárpótlásként szétszórt egy marék gyémántot a völgyekben, melyek csillogó-villogó tengerszemekként bújnak meg a teknőkben. Letűnt korszakról regélnek, ezért a látványért sereglik ide annyi ember messze földről, és ezekből kapunk mi is egy csokorra valót, miközben letekintünk a Peleaga-csúcsról.

De, mint ahogy odafönt rövid a nyár, úgy a mi időnk is hamar lejár. Utolsó nap felkapaszkodunk a lemetszett Retyezát-csúcsra, majd megkezdjük hosszas ereszkedésünket a völgy felé. Mindeközben morajlani kezd fejünk felett a mennybolt, de egyelőre nem törődünk vele, mert az ég még mindig kék, és a baj távolinak tűnik. Késő délutánra elérjük az erdőt, ahol már nem is látjuk az eget, csak halljuk, hogy a dörejlés mennydörgéssé fokozódik. Megérkezünk a Pietrele menedékházhoz, ahol már fel sem merünk tekinteni a baljós égre. Döntenünk kell: maradunk a biztonságot jelentő turistaháznál, vagy – vállalva a bizonytalanságot – tovább gyalogolunk a még jókora távolságra levő autónkig. Gyorsan elhatározzuk, hogy inkább indulunk, de, mint később kiderül, meggondolatlanok voltunk. Nemsokára megindul az égi zenebona, amely olyan hevessé fokozódik, hogy ha Vivaldi nyári viharát beszoroznánk ezerrel, a zenekar cincogása akkor is csak gyermeteg utánzatnak tűnne.

– Na, fiam, most (az egyszer) nem jól döntöttünk. Van ez így, de ha már nyakig benne vagyunk a pácban, akkor gyerünk, kerüljünk ki belőle.

Kerüljünk, de hogyan, hiszen egyre mélyebbre süllyedünk. Ömlik a víz a nyakunkba, már-már egymást sem látjuk. Pillanatok alatt patakká változik a köves út, és hiába kapjuk magunkra az esőköpenyt, rövid időn belül egyetlen négyzetcentiméter ruhánk sem marad szárazon. A hideg ruha rátapad adrenalinnal fűtött testünkre, s amíg a fűtőkészletünk tart, még inkább belehúzunk. Minden ízületünk sajog, égő talpakkal, locsogva tocsogunk a pocsolyákban, s mire a századik kanyar után elérjük az autót, már úgy el vagyunk csigázva, hogy átöltözni is alig van erőnk. Jó hír azonban, hogy az eső eláll, és finom permetéből előhívódik egy szivárvány. 

– Látod, fiam, ezt most majdnem megjártuk, de a lényeg az, hogy nem adtuk fel. A szivárvány emlékeztessen téged Noéra, és ne téveszd össze azzal a hatszínű zászlóval, ami alá ma olyan sokan felsorakoznak embervédőnek, főleg olyanok, akik az igazán jelentős kisebbségek érdekében semmit sem tesznek. Te abban higgy, hogy a rosszat jó követi, ahogy a Retyezáton, úgy az életben!