A reformáció, mindenszentek és halottak napja Erdélyben

A mindenszentek és a halottak napja közötti különbség nem mindenkinek világos, ami nem csoda: a két egymást követő ünnepnap összemosódott a néphagyományban is. Régóta a halottakra való emlékezés szokásai, rítusai uralják mindenszentek napját is. A keresztény felekezetek tagjai és mások is ki szoktak látogatni a temetőbe a két nap valamelyikén. De érdemes tudni, hogy a reformátusok hivatalosan egyik ünnepnapot sem tartják meg. Szokásként meghonosodott az ő körükben is a temetőlátogatás, ám hivatalosan sem halottak napja, sem mindenszentek nem egyházi ünnepük. Ők a reformáció emléknapját ünneplik október 31-én. Az evangélikusoknál és az unitáriusoknál viszont egyházi szinten is nyilvántartják a halottak napját.

Csáky Károly nyugalmazott református lelkipásztor:

Reformáció bennünk

– Eltekintve a reformáció és a halottak napi, Erdélyben szokásos megemlékezésektől, magunk felé fordulva keresem annak lehetőségét, miként válnának ezek az ünnepi alkalmak olyan áldásokká, amelyek új életreménységgel indítanának Istentől megáldott jövendőnk felé. 

Már évek óta megszoktuk, hogy minden esztendőben a reformáció napját követő halottak napján kegyelettel emlékezünk elhunyt szeretteinkre, gyakran emlékeket idézve próbáljuk újra átélni mindazt, amit tőlük kaptunk, jóságot, szeretetet, türelmet és sok-sok felsorolhatatlan dolgot. 

Nem szeretném ezeket a szép emlékeket senkiben sem megzavarni, de nem hallgathatom el, hogy ilyenkor elfeledkezünk magunkról. Holott nekünk fáj a távozásuk, mi szorulunk vigasztalásra, nekünk van szükségünk erőre, lelki segítségre. És nem csak a gyászunk miatt. 

Új erőre és egy teljesen új életfelfogásra van szükségünk ahhoz, hogy ebben a halálvilágban még megmaradhassunk, és életünk legyen. 

Sokszor kérdezzük szinte reménytelenül: ki tud rajtunk segíteni? Ki tud ebben a mai háborús és terrorveszélyes világban oltalmat biztosítani? Kire nézzünk – kérdezzük egyik református énekünk szavaival –, ki reménnyel biztatja szívünket? És már kapjuk is a választ: Isten a mi segedelmünk, ki sohasem hagy el. De ennyit tudni nem elég, mert az én Istenről való tudásom, akár róla való beszélgetésem még csak azt jelenti, hogy Ő rajtam kívül van. Az Ő ereje nincs bennem. Nem tud engem formálni, alakítani. A reformáció legnagyobb ajándéka, hogy Isten önmagát bennünk tette életté, minket késztetett és késztet változásra. 

A Szentíráson alapuló reformációval Isten maradandó változást akar véghezvinni az életünkben. Mi meg emberi gyarlóságunk miatt szívesebben vennénk, ha a körülményeink változnának, és nem mi magunk. Inkább szeretnénk külső reformokat, mint belső reformációt. 

A reformok rajtunk kívüliek, így nem kérnek tőlünk semmit. Ha jó irányban hoznak változásokat, örömmel vesszük. De azt is tudni kell, hogy mulandók. Gyakran csak látszateredményt hoznak. A reform új viselkedésre tanít, a reformáció új gondolkozásra. A reformok a bensőnket, a lelkünket, az életfelfogásunkat nem érintik. 

Reformációra van szükségünk, belső megújulásra, maradandó változásra, új gondolkozásra, amit emberi erő megvalósítani nem képes, de ha Isten igéje bennünk munkálkodik, nagy dolgok mehetnek végbe. Ezt kell nagyon komolyan vennünk, tudva azt, hogy Isten nem foltozgatni akarja az életünket, hanem egészen újjá akar teremteni. Ezt kérjük minden vasárnap az istentiszteleten itt, Erdélyben, hogy Krisztus beszéde lakozzon bennünk gazdagon, mi meg áldott és jó gyümölcsöket teremjünk az Ő dicsőségére és egymás javára.

Dr. Köllő Gábor nyárádremetei római katolikus plébános:

A boldogmondások magyarázata

– Olvasmányaimban több helyen találkoztam azzal a megállapítással, hogy miért van az, hogy a szenteket csak mennyei születésük után kezdik tisztelni.

Az is fejtörést okozott nekem a későbbiekben, hogy a teológia mintha többre értékelné a „szentségi” életet az élet szentségénél. Hogy a kettő közötti átjárhatóságot jobban megérthessük, meg kell vizsgálnunk azt, hogy valójában mi is az a szentség. Több meghatározást ismerek, de most a magam meglátásai alapján közelítenék a kérdéshez. Azt érzem, hogy a szentség a mindenség összetartó ereje. Benne az élet paradoxonjai magasztosulnak fel a Szentlélek ereje és az Erő szent lelke által. Ez tömör lüktetés, mely az ember szívébe áramlik. A szív ezt a jelenséget képes érzékelni, látni és belesimulni. Itt a fegyelmezett figyelem nagyon fontos. Nem szabad kapkodni, hanem igenis meg kell figyelnünk Isten bennünk való ünneplését. 

A Szentírás több helyen erre bátorít minket, és rávezet, hogy hogyan lehetséges mindez. Mindenszentek ünnepére az Evangélium Szent Máté boldogmondásait tárja elé. Ez egy olyan vízió, amely az ember egzisztenciális létét célozza meg. 

Lelki eligazítást ad a keresőnek. Nem fejtörésre hív, hanem lelki gyakorlatra. A szentírási részlet így kezdődik: Miközben a hegyen leült Jézus, tanítványai köré gyűltek. A tizenkettő és a nagy tömeg. Aztán ezeket mondta: „Boldogok, akik lelkükben szegények, mert övék a mennyek országa...” Azt mondja, boldogok, jelen időben, tehát most is. De vajon hogy is van ez, hogy szegénynek kell lenni ahhoz, hogy az ember boldog lehessen? A kérdés nyitját és valóságát az akkori és jelenlegi világ megfigyelésének összefüggései adják meg. Azt mondja az egyik 20. századi gondolkodó, hogy „...a szegénység magából a gazdagságból ered. A bőség felhalmozódása az egyik oldalon, a nyomor felhalmozódása a másik oldalon...” Lám, mennyire aktuális ez! Ilyen a kőkemény világ. És akkor mit tehetünk? Meg kell keresnünk és megdolgoznunk azért az arany középútért, mely életünk egyensúlyához vezet. Nem könnyű munka, mert nemcsak önmagunkról van szó, hanem embertársainkról is. Jól meg kell értenünk, hogy lélekben már most is boldogok vagyunk, mert a gazdagság „szegénysége” és a szegénység „gazdagsága” szívünkben van elrejtve. A lélek az igazi otthonunk. 

A következő boldogmondás a szelídekhez szól, azt ígérve, hogy övék lesz a föld. A szelídség szellemi-lelki töltekezés, olyan arányosság, amelyben a lélek ereje otthonosan mozog. Gazdagodni képes, állandóan megújulni. Még a háborúk közepette is erős mutatóvá válik. Erényekben gazdagodik. A szelídséget gyakorló hívőnek számot kell vetni azzal, hogy ezt az erényt akár közvetlen vagy közvetett módon mindig is „üldözték”. Persze ez nem volt és talán nem is lesz mindig tudatos. Valahogy mintha az irigység munkálna benne. Molière találóan fogalmaz, amikor azt írja: „...az erényt mindig üldözték a világban. Az irigyek meghalnak, de maga az irigység soha” – erre kell felkészülni a szelíden bölcs és bölcsen szelíd embernek a földön. Ennek szellemi természetét – keresztény módra – csak így tisztogathatjuk. Aki ezen munka elől nem menekül, annak szembe kell néznie a következő boldogmondás természetesen  természetfölötti vetületeivel, miszerint „...boldogok, akik sírnak, mert részük lesz a vigasztalásban...”. Jézus nagyon emberi módon közeledik az egyik legmélyebben szántó alapmagatartáshoz, a síráshoz. Az emberi test nagy részét a víz teszi ki. A tudósok azt mondják, hogy egyike a legjobb információhordozóknak. Amikor az ember sírni tud, akkor a könny más minőség formájában érinti a bennünket átkaroló információs teret. Egy kínai közmondás szerint a léleknek nincs olyan titka, melyet a viselkedés el ne árulna. A tiszta és őszinte könnyhullatás lelki gyógyulást hordoz.

A gyógyulás kiteljesedésére és az egyéniség megélésére a következő boldogmondást kapjuk: „Boldogok, akik szomjúhozzák az igazságot, mert vágyakozásuk beteljesedik”. A vágyakozás szomjúhozás, benne rejlik a Végtelen Szeretet szívének megkeresése. Ezt a szemlélődést hozhatja el számunkra, mely egészen a lélek alapjához vezet, és minden cselekedetünkben és elmélkedésünkben hűséges kísérőnkké válik. Minden vágyat betölt. Az igazság utáni szomjúság a szomjúság igazságává válik. Ez a paradoxon adja meg a szentség kibontakozását. A mindennapi embernek is pontosan így üzen, mint azoknak, akik elvonultan Istenben élnek. Az összemberiség gyógyul általa. 

A következő boldogmondás az irgalmasokra vonatkozik, akik elnyerik az irgalmasságot. Az irgalom erejét a becsületben ragadnám meg, amely a psziché „hajnalhasadása”. Ebben a folyamatban a világosság felülkerekedik a sötétségen. Cicero ezt írja: „...az irgalom lelke a becsület, akkora erővel bír, hogy még az ellenségben is szeretjük...”. Az univerzum teremtett szövete – szerintem – az irgalom fényében született. Íme a szentség többedik gyökere.

Arányteremtő boldogmondás: „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent”. A Biblia szerint e gondolkodás központja a szív. Azt hiszem, hogy ez a titokzatos szervünk túlmutat önmagán. Szellemi-lelki vetülete páratlan. Pontos ritmusa az isteni szeretet biológiai órájának és a végtelenből jövő misztériumoknak. Lemérhető benne Isten gyönyörű spontaneitása. Megtapasztalhatjuk benne a „mérnöki” pontosságot és a tervezés páratlan fordulatait. Kiviláglik belőle az idő végtelensége, mely a jelenben megáll, és az abból kibontakozó jövőt rajzolja meg. Aki soha nem hallgatja szíve ritmusát, kicsúszik az emberiségnek szánt halhatatlanságból. Aki viszont odahallgat, meglátja Istent. Letapintja a Gondviselés erejét. Ezzel alakul ki az emberben a tisztességes önismeret, önszeretet. 

Egyik keleti gondolkodó szerint „...helyesen azok szeretik önmagukat, akik önmagukban Istent szeretik”. Ez a belső látás hallása és a hallás belső látása. Jézus még két boldogmondást fed fel előttünk: „Boldogok a békeszerzők, mert ők Isten igazi gyermekei, és azok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék lesz a mennyek országa”. 

A békességszerzés, amint a szó második fele is elárulja: szerzés – szerzett „tudomány”. Benne a csendes mélyenszántás erénye munkál. Békességbe kerülni önmagunkkal, és ezt sugározni magunkból mások felé. Akkor is, ha üldöznek. Ezért vagyunk itt a földön. A sok megszerzett ismeret mellett szerződést kell kötnünk Isten bennünk lévő békességével. Ez is az aktív szemlélődés munkája. Ki is próbálhatjuk, ha apró eseményeket, jelentéktelennek, rutinosnak tűnő dolgokat lelassítva teszünk, miközben odafigyelünk rájuk. Ezek egyébként napjainkban úgy tűnnek, mintha nem is volnának fontosak. Pedig ha ezeket lelki éberséggel kísérjük, észrevesszük Isten bennünket újjáteremtő „friss” erejét. Sok-sok gyakorlatozás után kezdünk önmagunkhoz, önmagunkba térni. Ezzel készítjük elő a békességszerzésbe vetett bizalmunkat. Nehéz munka, de ha elkezdjük, azonnal rájövünk, hogy Isten mennyire „drukkol” nekünk. A gondviselés végtelen erejével találkozunk. Sienai Szent Katalin írja: „Isten olyan mértékben segít bennünket, amilyen mértékben bízunk benne”. 

Most, amikor a földkerekség háborúktól vérzik, úgy tűnik, hogy a bűn mikrokáosza „makro” szeretetlenségbe csapott át. Ki ne tudná megmondani, hogy mennyire nyilvánvaló a „felbujtó” földi hatalma? Ha igazán keresztények akarunk maradni, nem szabad elmenekülnünk önmagunk elől. Látnunk kell magunkat Isten tükrében. Úgy kell imádkoznunk és cselekednünk, mint a kicsi gyermekek. Ha velük imádkozol, megdöbbensz, hogy mennyire belefolynak az ima végtelen terébe. Isten védő köpenyét, a kegyelmet mintegy be- és kilélegzik. Mi kortól függetlenül Isten gyermekei vagyunk és leszünk. 

Azt hiszem, hogy a szentség mindig ott mutatkozik meg, ahol az őszinte ima „belerobban” Isten végtelen szerelmébe. 

Péterfi Ágnes sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész:

Emlékké szelídülő fájdalom

– A város utcáin az emlékezés virágait szorongató emberek sietnek. Az autókban ülők olykor türelmetlenül, dudaszó kíséretében araszolnak, olykor bizakodva lesik a parkolóhelyeket a temetők körül. 

November első napján ebben a különös, zajos csendben Sepsiszentgyörgyön az unitárius egyházközség harangja este 6 órakor imára és emlékezésre, a csendbe hívja az embert.

A templompadokban emlékező híveknek évről évre kissé megbénul a lelke a felismerésben, de nem vádaskodnak, nem lázadnak, nem vonnak kérdőre, hanem belesimulnak az élet végességének törvényébe. 

A templomi csend is annak a bizonyossága, annak a fájdalma, hogy valahol mélyen értik, látják, hogy milyen apró, esendő és törékeny az ember. 

Látják az élet sebezhetőségét. Siratják a csendben, az elmúlás feketéjében szeretteiket. S a Lélek vigasztal: a fájdalom emlékké szelídül, s a hála érzése legyőzi a veszteség fájdalmát; így tudnak köszönetet mondani értük, kik előttük jártak, kik vezettek és szerettek, óvtak és tanítottak, álmodtak célt, teremtettek életet. 

Az úrasztalán égő gyertya, a közösen mondott tanítványi imádság erőt ad: Isten kísér el zarándokútjainkon önmagunkhoz és azokhoz is, akik már csak a lelkünkben élnek.

Mert ők itt vannak. Itt, minden hangban, kimondott szóban, illatban és mozdulatban. Itt annak a felismerésében, hogy az emberi élet nemcsak a születés és meghalás, nemcsak a bölcső és koporsó, annak a tudásában, hogy az ember nemcsak mulandó anyag, hanem teremtő, alkotó lélek, ki az életével összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt, és ezáltal teszi teljessé azt a folyamatot, amibe meghívta a Gondviselő Isten.