2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sótonyi ezredes nappalijában üldögélt. Pipája, mint rendesen, már kihűlt, de észre sem vette, mert éppen bejárónőjét, Trehányi Margitkát szidta, tette-vette a szóra, köztünk legyen szólva, szőrmentén gyalázta, rosszallásainak bokrát bozontosította reája. (Kiemelés tőlünk és T.M.-től.)

Ezen a kifejezésen megütközött Trehányi Margitka, ugyanis civilben és pongyolában – ezúttal otthonkáját otthonkájában felejtette a Pitypalack utcai tömbház negyedik emeletén – stiliszta volt. Igaz, elbocsátott, de erről Sótonyi ezredesnek fogalma sem lehetett, mert Marguerite de Trehányi nevéhez méltatlanul jól takarított, csupán a hadtáp bugyraiból mentett frizsidert felejtette el leolvasztani és kitörölni puha, könnyű flanelkendővel. Így aztán az ezredes kevéske nyugdíjából vásárolt húsok, pástétomok, gyrosok és palacsintatészták megszagosodtak, pimpót eresztettek, ehetetlenné silányultak.

Margitta asszony lehuppant az előtte álló műbőr székbe, mely dombormívezett volt, ugyanis támlája és ülőfelülete keménypapírból (szakszóval: papírmaséből) készült, sötétbarnára pácolták, és még vizes állapotban virágokat és akantuszleveleket sajtoltak belé minta gyanánt. Szép volt a szék és egyedi, utoljára Trehány Gitta asszony ilyet nagyszüleinél látott Káposztásmagyardon, az ősei házában, akik káposztával köszöntötték a napot és műholdakat, a csillagösvényt, és ugyanezen haszonnövénnyel zárták az évadot, káposztát tettek útravalóként az odavetődő, szállást kérő vándorok melltartókosarába, batyujába, azzal kereskedtek, de azért becsületes magyar emberek maradtak, nevet adtak a végtelen káposztaföldek szélére települt kis közösségnek, melynek valószínűleg első lakói voltak, afféle hon- és földfoglalók, elkáposztásították a tájat, miközben belakták és belakmároztak töltött, vágott, rakott, kolozsvári, óvári és székelykáposztával. Ők voltak azok, akiket a vadnyugat törvénye szerint minden jog megilletett: övék lehetett az utcák nyomvonalának kijelölése, a házak átlagmagasságának meghatározása, a település névadása és a káposztakivitel oroszlánrésze. (Habozás nélkül állíthatjuk, nem viselkedtek oroszlánként, sem kecskeként, inkább báránytermészetük miatt áldották őket azok, akik példájukat követve maguk és családjukkal együtt Káposztásmagyardon telepedtek le.)

A szék kényelmesnek bizonyult, érdekes módon Marguerite von Trehanynak, bár már tizenegy éve járt hetente egyszer Sótonyi ezredeshez, soha nem nyílott alkalma lezöttyenni más székre, mint a szomorúfűzfából (!) eszkabált ócska konyhaszékre, amit egy mezőbándinói asztalos készített végső önkielégítés gyanánt és bánatában, hogy nem vehette el Sótonyi ezredes egyetlen lányát, aki aztán skarlátban hunyt el jó negyven évvel később Malmőben. Elvihette volna táncolni valamelyik lokálba, de akkoriban nem volt lokál még Sótonyi hadnagy állomáshelyén, Mezőbándinón, sőt Malmőben is tiltotta a protestáns etika a lokálok nyitvatartását este 10 után, azok a züllött helyek csak akkor eresztettek gyökeret a sziklás svéd talajba, amikor a tengermelléki város felvétette magát az erkölcsmentes világvárosok sorába. Mégsem vihette a kiskorú leányt, mert azzal jóformán csak kétszer szólott, a lányt elvihette volna a vonat is, meg a spanyolnátha is, de az akkorra már kifulladt, illetve az őt okozó vírustörzs mutációi nem érték utol a civilizációt, és szégyenükben (a vírusok természetesen, nem a spanyolok, azok bezzeg két-három világbajnokságot is nyertek, na hallod, olyan éghajlat mellett…! ) – visszavonultak, hogy ázsiai influenza formájában jó harminc évvel később térjenek vissza Káposztásmagyardra, és annak sváb testvérvárosába, Káposztászweckedlire, de már nem találták életben a Sótonyi lánykát…

– Hogyan tetszett mondani? – kérdezte őszinte ámulattal Marguerita da Trehányi ennyi háttérinformációval a hátizsákjában. Terheltsége jóformán sohasem vevődött észre, erre maga is ügyelt, no meg volt annyi tisztesség benne, hogy senkit sem terhelt magánügyeinek szanálásával. Amikor nem takarított, főzött egyedülálló polgári személyeknek, lecsúszott arisztokratáknak és nyugalmazott bankfiúknak, olyankor a helyi tévé nyelvművelő rovatát vezette. Meghívottai a város aktív lakosságából emeltettek ki: háziasszonyok, buszkalauzok, verítékezők, parkettázók, jegyellenőrök, bércsalók és színházi E-bérletesek, cink-oxid-kereskedők és jeltolmácsok voltak. Miből is könnyen megállapítható, hogy műsora széles merítésű volt, demokratikus, közérdekű és jócskán akadt nyelvápolnivalója a beszélők szájüregéből és gégefejéből kitörő/-

buggyanó hangegyüttesekben.

– Mit, Margit asszony, mit, hogyan mondtam? – rezzent fel jogos dühéből az ezredes, még mindig éles hangon vonta kérdőre bejárónőjét, aki a barna „bőrszéken” ült szétterpesztett lábbal, ami látni engedte vaskos combjának legalsó hurkáit, amelyeket a térden felülre felrántott gumistrimfli képzett klasszikusan és ingerölően.

Az asszony szemmel láthatóan felajzott volt, ugyanis állandóan újabb és újabb alanyok után kutatott műsora számára, de álmában sem gondolt arra, hogy Sótonyi ezredest is megidézhetné egyszer. Ugyanis azon az elven működtette tévérovatát, hogy csakis azokat szólaltatta meg, akiket az utcán szedett össze, márpedig, bár az ezredesnél már több mint egy évtizedet is leszolgált, soha nem figyelt fel arra, hogy kenyéradó gazdája tudományos vizsgálódásra alkalmas szöveget lökött volna fel lassan sorvadó ajakára. Emellett sohasem engedte volna magát az utcán összeszedetni. Jóformán ki sem járt a házból.

Ember-, erdő- és katonakerülő volt. Ezúttal azonban az öreg katona valami ingerlőt mondott, amit nem hagyhatott csak úgy elillanni, szertefoszlani az éterben. Már látta is a szeme előtt az ezredest abban a példás rendben a naftalinba mártott ezredesi egyenruhában, a díszruhára gondolt természetesen, amelynek mellén keresztbe-átlósan valami rang- és méltóságjelző fonott zsinór húzódott végig. Igazán időtálló anyagból készíthette Eigelbrent Huba, az ismert katonaszabó, aki mellesleg eddig hét megszálló-felszabadító hadsereg egyenruháit készítette el mérték- és megszállás utáni szabóműhelyében. Az egyenruhák kis házi múzeummá szerveződtek, és az egymást követő rendszerek valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem találtak kivetnivalót az uniformisok egymásutániságában. Sőt, olykor a merészebb történelemtanárok még nebulóikat is elhozták Eigelbrémen bácsi varrodájába, így szemléltetve kézzel érinthetően a történeti idő és az uralmi formák múlását, diszkontinuitását.

– Hát arról a bizonyos bokorról vagy bokrosodásról, bozontosulásról lenne szó, megkövetem az ezredes urat – jelentette ki áhítatos tisztelettel Margit asszony, a tévés személyiség és délelőtti takarítónő. Persze egy pillanatig se gondoljuk, hogy alázata őszinte lett volna. Távol állottak személyiségétől, határozott karaktervonalaitól az efféle múlt-múlt századi hengerművességek, egész egyszerűen csak alkalmi beszélőként szerette kipróbálni, hogyan hangzanak saját szájából az efféle múlt-múltkori udvariasságok, mint „az istenre könyörgöm”, vagy „mentse meg veszendő lelkünket a teremtő”, „végtelen jóságára apel-lálok, nagyjóuram”, „bocsánattal legyen mondva” stb. Hiszen alkalmi beszélő volt, mindig az alkalomhoz illő szavakkal találta meg alanyai lelkületéhez a legrövidebb utat, göröngyöt, kátyút gondosan kikerült, látszólag mégis nyílegyenesen tört céljai felé. Ezért is lehetett sikeres ezen a kecskeringató pályán, hogy nonkonvencionálisan fejezzem ki hősnőm barátsági kódexének para- és intragrafusait.

– Kedves Margitta, én aztán ki sem ejtettem a számon akármiféle bokrot, bukszust vagy bozontot. Szégyellném is, mert mindenki másra gondolna – és odavillantotta tekintetét Margitka földet taposó, józan lábaira. Sőt a „bokrosodás” kifejezést (érezni lehetett a leheletéből az idézőjeleket) is csak múlt héten hallottam véletlenül a tiszti kaszinóban, amikor a gondnoktól megkérdeztem, hol tartózkodik Merényi ezredes, akit már oly régen nem láttunk köreinkben. Mit gondol, Margitkám, mit válaszolt az a szemtelen gondnok, aki civilben is csak civil maradt, soha nem emelkedett a katonai erények magasáig, még emelődaruval sem lehetne felvontatni odáig. Na mit mondott? Azt állította az ezredesről, hogy per pillanat bokros teendői vannak, kirakták ugyanis a tiszti otthonból, mert nincs joga nyugállományúként a továbbiakban ott tartózkodni egy Merényi ezredesnek, aki a custozzai csatában és a manzikerti ütközetben a puszta fogaival tépte szét az ellenség csatárláncát. Szemtelen vigyorral ecsetelte a senkiházi, hogy most bokorlakó lett, bokros teendői vannak, megbokrosodott vagy bozontoskodik a jó öreg ezredes. Ez aztán végleg kiborított, ezért is vagyok ma reggel olyan spannolt. Mit szólna, ha befogadnánk az ezredes urat rövid időre, amíg elrendeződnek a dolgok?

Egyébként is csak gondoltam arra a megnevezett bizonyos szóra, csupán gondolatban formáztam a magamévá. Ideiglenesen… Majd rövid tűnődést követően mereven nézett az asszonyra, és azt kérdezte:

– Maga véletlenül, ne haragudjon, de igazán csak úgy merőben, meglehet, aljas indokból vagy sanda szándékok nélkül és rangrejtve… nem gondolatolvasó?

Nem állítjuk, hogy Marguerite de Trehany, ez a nemeslelkű nemes vad a város vadonjában nem pirult el kissé. Az ezredes szemét semmi sem kerülte el. Letérdelt eléje, ami nem is esett nehezére, egyrészt, mert naponta három porcerősítő szert vett magához (könnyedén át tudta volna ugorni a társadalmi és gazdasági korlátokat, ha éppen arra járt volna) orvosa tanácsára és a Nargilé tévé hirdetéseinek jóvoltából, másrészt takarításkor rendszerint olyan alacsony sámlin ült (ahová legtöbbször kedvenc tyúkszemvágóját, egykori osztálytársát, a kiugrott drúz papot, Pelczéder Ágostont ültette részint bütyökápolat, részint az átkos bőrkeményedések eltávolíttatása jogcímén), csakhogy ne lábatlankodjon Margaritta asszony hurkás combjai alatt, között, nos, egész egyszerűen lecsúszott és kezet csókolt a nemes keblű hölgynek.

Nagy híve volt az ezotériának, a burkolt rejtelmeknek, minden természetfelettit imádott, hiszen a felderítő őrsöt rendelték alája a hétéves háborúban, ámbátor racionalista, karteziánus nevelést kapott a kufsteini katonai akadémián, de eddig soha nem találkozott még eleven gondolatolvasóval, csupán balkezes bűvészekkel és amatőr jósokkal és Angelica Domrösével egy csatajelenetben. (Kétrészes NDK-lengyel film volt.)

Ettől végleg összeomlott Marguerite de Trehany önérzete, már-már sírva fakadt, és viszont akarta csókolni az ezredes lovaglópálcákhoz szabott finom vonalú kezét, ami beláthatatlan következményekkel járt volna Alsó-Ausztriától Felső-Szívlébenyig, az ezredes szülőfalujáig, hatalmas földindulást idézett volna elő a lelkekben, ezredirodákon és a nyugállományú nyilvántartásokban, a vezérkarban és a katonazenekarban. Nem is szólva az óvadék- és fejvadászok egyesületéről (amely már régóta szemet vetett Sótonyi ezredesre, de eddig egyszer sem állt kötélnek), nem is szólva a Gothai Almanach az évi szerkesztőinek fejtöréséről. Ám minő váratlan fordulat: éles csengetés szilánkolta szét a takarítandó hadastyáni lakosztály belvidékét, szerteszaggatva az eddig taglalt életjelenségeket.

Küldönc állt az ajtóban, egyenruhás. Semmi kétség, a kaszinó becsületbírósága küldött nemes sótonyi Sótonyi ezredes után. Ugye Merényi ezredesről volna szó? – kérdezte a rend kedvéért a címzett, aki könnyedén szökött fel, hála a Béres porcnyerő jótékony stratégiájának.

– Fogalmam sincs, ezredes úr – felelte a fiatalember, majd elmosolyodott, amikor Margitka trehányul rendezni kezdte szoknyáját, és bekapcsolta a murmanszki csatában zsákmányolt cári porszívót. Nem volt titok, mi történhetett néhány perccel korábban, bár az ezredes most is, mint mindig, kifogástalan állapotban volt, egyáltalán nem látszott rajta, hogy reggelente legalább hat-hétféle gyógyszerből összeállított komplett reggelivel viharosítja bensejét.

Margitka a küldönc távozása után odaszólt: 

– Már ma reggel kikészítettem a díszegyenruháját, uram, megéreztem, hogy lényegbevágó jelenése lesz.

– Köszönöm, Margitka, maga olyan figyelmes – mondta ritka ellágyulással az ezredes, és szokásától eltérően mélyen meghajolt, majd kisvártatva bevonult a másik szobába átöltözni. Kilenc óra lehetett. Az ég tiszta volt és nulla percentes. A front csöndesen várta az áttörést.

Margitka lelki füleivel érzékelte, gondolatolvasó szemüvegén át látta, miként gombolja be az ezredes szabálykövető sliccét, hogyan húzogatja egyenruháját és nézegeti magát a manírozott tükörben. Korántsem a tiszti kaszinó közönségének, nem az agyament trotliknak, neki, csakis neki kívánt tetszeni. Ebbe a boldog, nőies érzésbozótba hanyatlott alá, nyúlt el a sezlonon, mikor a porszívó zárlatos motorjából pajzán villám csapott ki, és agyonütötte.

Szász Endre alkotása


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató