2020. június 3., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A XIX. század legnagyobb magyar társadalmi hatású döntése a népnevelés volt. A kor politikusai és pedagógusai felismerték, hogy csakis a népnevelés által maradhat meg a magyarság európai népként. Az eszmének számos elszánt követője akadt, akik mindent megtettek azért, hogy a magyar – a kor elvárásainak megfelelően – tanult nemzet legyen.

A debreceni Református Leánynevelő Intézet egyik fontos feladata volt a leánygyermekek nővé nevelése. Ennek az intézménynek lett névadó igazgatója Dóczy Gedeon 1874-ben. Az elkötelezett pedagógus belátta, hogy alapos nevelés kell megelőzze a nemzetben gondolkodó magyar jövőt, vagyis az anya és apa is a nemzeti eszmék figyelembevételével kell nevelje a gyerekeit. Így lett ő a „magyar nőnevelés apostola”.

Az igazgató – amint az hivatásához illett – példás családi életet élt. Protestáns és nemzeti gondolkodásmód vigyázta felnövő gyerekei szellemi alakulását. Ebbe a családba született bele Dóczy József, a későbbi „nótacsináló” jogász, aki művészetével maga is népnevelővé vált.


József egy népes család ötödik gyerekeként látta meg a napvilágot 1863-ban Miskolcon. Ez az évtized többek között egy igen népszerű eszköz fejlődéstörténetében is mérföldkőnek számított. A vesszőparipának gúnyolt szerkezet ekkor fejlődött csontrázóvá, avagy velocipéddé. Karl von Drais 1817-ben megalkotta az első futógépet. Mivel fából készült a szerkezet, a vesszőparipa gúnynevet kapta. Csontrázóvá az 1860-as években fejlődött a járgány. Ez a masina nem más, mint a ma ismert kerékpár. A kerékpár szót pedig Szekrényessy Kálmán sportolónknak köszönhetjük. És hogy ne kanyarodjunk messze a zenétől, Kálmán 1860–1861-ben a Nemzeti Zenede ének tagozatának a hallgatója volt, később jogi és orvosi végzettséggel is gazdagította tudását.

Visszatérve Dóczy Józsefhez és a muzsikához, fontos kiemelnünk, hogy József zeneileg művelt családban nevelkedett. Későbbi vallomásából kiderül, hogyan lett belőle „nótacsináló”. Zenei tehetségét édesanyjától, Levier Emmától örökölte. A XIX. században még illett egy művelt családban zenélni, így a gyerekek édesanyjukkal tanulták a muzsikát. „A zenét már iskolás gyermekkoromban szerettem. Pajkos ifjonc voltam, akit mindennap szelídre kellett pofozni. De amikor szegény jó anyám a zongorához ült, nem jutott nekem eszembe, milyen pompás mulatság a birkózás, labdázás és madárfészekszedés. Csendesen meghúzódva hallgattam a zene hangjait, míg megtelt a lelkem melódiákkal.” Ez a rövid visszaemlékezés is figyelmeztető jellegű a szülők és az édesanyák életmódjával kapcsolatban.

A felnövekvő ifjú József jogásznak tanult. Jogi tudását pénzügyi szakemberként folytatta Debrecenben, Temesváron, Nagykárolyban és egy rövid ideig Pesten.

Érdekes dolog, hogy tanult szakmáját bármilyen jól is végezte, nevét csak a sírkő őrizte volna, mígnem az is elporlad. Dóczy József emlékét azonban – szerénységéből eredően biztosan akaratlanul – a muzsika örökítette meg. Az írói tehetséggel is megáldott fiatal jogász merő szórakozásból és – a századnak megfelelően – romantikus indíttatásból szerelmes verseket költött, melyeket némely folyóirat ki is adott. Ezek a költemények még a szerzőjük szerint is „irgalmatlanul rosszak” voltak, de azért megdobogtatták az olvasni tudó lányok szívét.

Debrecenben történt a zeneszerzővé válás esete. Valamikor az 1890-es években egyik zongorista ismerőse arra kérte Józsefet, hogy írjon számára egy szomorú szerelmes verset, amit megzenésíthet. Dóczy meg is írta a Sűrű erdő sűrűjéből kakukkmadár hallik kezdetű verset. A zongorista ismerős talán másra számított, mert elhamarkodottan kijelentette, hogy a vers alkalmatlan a megzenésítésre. Dóczyt minden bizonnyal megsérthette ezzel a véleményével, mert a poéta dacból saját maga zenésítette meg a költeményét, csak hogy bebizonyítsa, a versére mégsem lehetetlen zenét komponálni. Közben a zongorista ismerős is kikínlódott magából valami melódiát. A végeredmény az lett, hogy Dóczy József nótáját meghallotta a debreceni Hungária kávéház cigányprímása, és bevette a repertoárjába. Talán a szöveg és a dallam is elenyészett volna, ha fel nem figyel fel a versre a magyar nóták földi istene, Dankó Pista. A kis vézna prímás olyan dallamot kanyarított a szövegre, hogy azzal a költő neve is bekerült a halhatatlanok névsorába.

Dóczy József zeneértő és zeneszerető emberként egyre közelebb került a nótákhoz, a nóták által a népdalokhoz és a népiességhez. Nótaszövegei, mint a tavaszi virágok, mind gyorsabban és ékesebben születtek. Aztán a szövegekhez dallamot is komponált az egyre merészebb fiatalember. Tehetségével hódított és nevelt. A „nemzet csalogánya”, Blaha Lujza már kikövetelte magának, hogy minden szerzeményét először neki küldje el, hogy válogathasson közülük. „Most hát azt akarom, – érti – akarom, hogy minden új dalát hozzám juttassa el először. Azokban én akarok válogatni. – Majd ami nekem nem kell, jusson másnak.” Az énekes színésznő hihetetlen népszerűségre tett szert Dóczy József dalaival. A siker láttán többek között Fedák Sári is Dóczy-dalokkal növelte kedveltségét.

A dalok és előadók révén Dóczy egyre közelebb került a színházi élethez, és több színdarab zenéjét is ő szerezte. A népszínművek által tovább fokozódott népnevelői hatása.

(Folytatjuk)