A munkahelyi bántalmazás
2026-10-28 12:00:00
- Albert Ildikó
Mi lesz veled, emberke?
Az előző rész gondolatvilágához még sok hozzáfűznivalóm lenne, hisz a demagóg magatartás és a disztópiás világkép kéz a kézben jár a pszichológiai ember és az expresszív individualizmus jelenségével. Ezekkel majd később fogok részletesen foglalkozni, mert nagyon fontosak jelenünk és mindennapjaink megértéséhez, ám előbb szeretném végigjárni azokat a kérdéseket, melyeket az olvasók fogalmaztak meg, ezért folytatom a bántalmazással, különös tekintettel a munkahelyi bántalmazásra.
A bántalmazás sokkal gyakoribb jelenség, mint gondolnánk.
Sokat bántjuk egymást. És sokszor magunkat is.
Mostanában, hogy elkezdtünk vele „hivatalosan” is foglalkozni, felfedeztük, hogy néha rendszeresen bántanak egyes gyerekeket, vagy a főnök egy beosztottat, esetleg munkatárs a munkatársat. A családon belüli erőszak köztudott és meg nem oldott. Sőt, döbbenetesen sokan tűrik és találnak rá mentséget. Pedig a kisgyereket ért sértések maradandó nyomokat hagyhatnak. Ezekről mind tudunk, és zengzetesen mutatjuk, hogy teszünk ellene, pedig lényegében dehogy.
És ezek után a nagy kérdés: mi van a kevésbé ismert vagy fel nem ismert bántással? Amikor a tettek hiánya a bántás. Amikor nem hívja fel a gyerek a szülőt, a nagyszülőt, vagy fordítva? Amikor senkit sem érdekel, mit csinálsz, hogy vagy? Amikor nem adja meg a kölcsönt, nem viszonozza a meghívást, nem válaszol az üzenetre, nem veszi fel a telefont? És minek nevezzük, ha nem figyel rád a másik, ha nem válaszol, csak morog, ha sosincs ott, mikor szükség van rá? Hát a hivatalok packázásait, a rosszkedvű eladó, morcos takarító, goromba buszsofőr vagy kalauz förmedvényeit? Ha így végiggondoljuk, szinte azt látjuk, hogy állandó bántás az életünk, ha nem keressük tudatosan, lámpással az ellenkezőjét, mert szerencsére az is van. A legnagyobb gond talán az, hogy az áldozatnak legtöbbször igen kevés lehetősége van arra, hogy érdemben meg tudja védeni magát, hogy valódi segítséget kapjon. Inkább csak próbálkozások vannak, de legtöbbször az egyén egyedül marad a bajával.
A bántalmazásnak több formája ismert, és szerencsére többféle angol elnevezése is van, bár ezek nélkül is ugyanolyan jól le tudjuk írni őket, mint velük. A bullying talán az általánosabb, szélesebb körű fogalom – magyarul szándékos megfélemlítés, zaklatás vagy bántalmazás – olyan ismétlődő, akaratlagos agresszív viselkedést jelöl, amelyben egy személy vagy csoport fölényt (hatalmi vagy számbéli lehetőségek adta fölényt) igyekszik kialakítani, és azt kihasználva árt egy másik embernek vagy csoportnak. Van szóbeli, fizikai, érzelmi, társas (relációs), szexuális és gazdasági abúzus.
A szóbeli bántalmazás a gúnyolódás, csúfolódás, fenyegetés, sértő megjegyzések, leszólás formájában ölt testet. A fizikai ütést, rúgást, rángatást jelent, de ide tartozik a tárgyak elvétele és/vagy megrongálása is. Az érzelmi és társas forma elutasítást, pletykák terjesztését, kiközösítést, lejáratást jelent. A szexuális erőszak ma sokat emlegetett téma, és a „me too” jelenség egy ideig erősen bevitte a köztudatba, bár mára mintha újra lecsendesedett volna. Napjainkban kialakult a cyberbullying is, azaz az online felületen, közösségi oldalakon, sms-üzenetekkel történő megszégyenítés, zaklatás is, melynek hatása egyre erőteljesebb, és egyre szélesebb körben valósul meg.
A bántalmazás – amit az különböztet meg a civakodástól vagy összeszólalkozástól, egyszeri kirohanástól, hogy rendszeres és hosszú ideig, legalább 6 hónapig tart –, sajnos minden életkor velejárója, hisz már a családban elkezdődik, és gyakran a legkisebbet sem kímélik. Aztán folytatódik óvodás- és iskoláskorban, illetve a munkahelyen is. Mindenféle rendszeres durvaság, néha nagyon finoman csomagolva, bántalmazást jelent.
A munkahelyi bántalmazás, melyet mobbingnak – munkahelyi pszichoterrornak – szokás nevezni, egy személy ellen irányuló, szándékos, ismétlődő és hosszabb időn át tartó érzelmi bántalmazás, zaklatás vagy kiközösítés. Bármilyen munkaközösségben előfordulhat, és legtöbbször nem egyszerűen a leggyengébb láncszemet pécézik ki. Különben ez mindenféle és minden korú közösségre igaz: nem föltétlenül az áldozat típusú személyiség válik bántalmazottá. Gyakran sokkal összetettebb a helyzet, furcsább okok, körmönfontabb indokok alapján pécéznek ki valakit, különösen egy munkahelyen. A kulcsszó ellenben minden esetben a másság, a sorból való kilógás. Egy színházi csapatban például bántalmazottá válhat a legszebb vagy a legtehetségesebb művész. És bármely munkacsapat kiközösítheti éppen a legtehetségesebb, a legjobb munkaerőt, aki épp a képességeiért hat fenyegetőleg a többiekre, netán a főnökére, és ezért igyekeznek azok elrettenteni őt. De néha elég az, ha valaki új a munkahelyén, vagy épp ellenkezőleg, egyedül marad régiként egy megújult, megfiatalított csapatban.
A bullying hátterében egyébként számos, néha nehezen felismerhető ok húzódhat, hisz a látszat ellenére a bántalmazó is lehet, hogy szorong, vagy frusztrálja a helyzet, vagy féltékenység, esetleg önbizalomhiány okozza a megnyilvánulásait. Gyakran a pozíció féltése, a hatalmi játszmák juttatnak oda egyént vagy kisebb csoportot, hogy a vélt vagy valós konkurens személyt bántsák, megalázzák, igyekezzenek lejáratni, esetleg épp azt remélve, hogy ezzel őt megfutamítják, megszabadulnak tőle. De igen gyakori a főnök–beosztott kapcsolatban előálló bántalmazás, nem ritkán egyszerűen, mert ellenszenves a beosztott, de még inkább akkor, ha az potenciális veszélyt jelent a vezetőre, hogy esetleg elfoglalhatja a helyét.
A bántalmazottak helyzete rendkívül nehéz. A rendszeresen kiközösített, kigúnyolt vagy leszólt, kinézett vagy megalázott személy nagyon elbizonytalanodhat, szorongásossá és depresszióssá válhat, kényszerei alakulhatnak ki, csökkenhet az önbecsülése. A kiváló dolgozóból problémás, figyelmetlen, tévedéseket vétő alkalmazott válik.
A nagy és fontos kérdés: hogyan lehet kilépni egy ilyen helyzetből? Mit tehet az áldozat?
Ismertem olyant, aki egyszerűen tűrte a helyzetet „ki bírja tovább?” alapon. Ehhez ellenben vagy sok erő, nagyon érett személyiség és öntudat szükséges, vagy olyan lelki vakság, mely megvédi az áldozatot, hisz fel sem ismeri a helyzetét, nem jön rá, mi is történik vele.
Van olyan, aki egyszerűen otthagyja a munkahelyét, mert nem tud megbirkózni ezzel a helyzettel. Akinek van erre lehetősége, és viszonylag könnyen talál más tevékenységet, az a lehető legegyszerűbb és legdrasztikusabb megoldást választja.
Aki maradni akar vagy maradnia kell, annak valami módon szembe kell szállnia a bántalmazókkal. Szerencsés helyzet, ha van olyan munkatársa, aki mellé áll, akivel szövetkezhet, és ez nagy segítséget jelent. A támogatás mindig minden körülmények között nagyon jó eredményt hoz.
Érdemes esetleg szóba állni a bántalmazóval vagy bántalmazókkal. Egyenesen megkérdezni, mi a gond, miért teszi(k) azt, amit tesz(nek). A megbeszélés néha csodákra képes. Sajnos nem univerzális megoldás vagy gyógyszer, de próbálkozni kell.
Jó lenne, ha segítenénk egymáson, ha nem mennénk el becsukott szemmel a bántalmazás mellett, mikor találkozunk vele.
És nagyon fontos lenne tudatosítani, hangosan hirdetni és kiállni amellett, hogy a bántalmazás, bántó, sértő, megalázó viselkedés elfogadhatatlan mindenki részéről. Minél magasabban van, annál galádabb dolog bántónak lenni.
Érdemes lenne felismerni, hogy sokat, túl sokat bántjuk egymást. És ez meg is térül. Még több bántást szül. És észre sem vesszük.
