A munka jegyében

Élet a „paradicsomban”

Talán éppen vasárnap volt, körülbelül két-három évvel ezelőtt, amikor „tűzoltómunkában” a csapot cserélte, hogy ne öntse el a fürdőszobánkat a víz. – A Népújság azt írta, hogy elhunyt az utolsó marosvásárhelyi gázszerelő, holott én idősebb vagyok, és még élek – fordult hozzám szemrehányóan. Meglepődve néztem kortalan arcára, amelyet ráncok ma sem barázdálnak, s azt is, ahogy szinte hihetetlen erővel kihúzza a falból a csövet, majd egy alkatrészért hazaindulva úgy ül fel a kerékpárjára, mintha húszéves volna. Akkor ígértem meg, hogy megírom a történetét.

A hosszú élet titka

Köllő Imre nyugalmazott víz- és gázszerelő, vagy Köllő bácsi, ahogy hosszú évek óta nevezzük, októberben tölti a 85-öt. Talán tiszteletből bácsiztuk, nem annyira a korkülönbség miatt, amiről nem kérdeztük. Ezért lepődöm meg, amikor kimondja, és beszélgetésünk során azt szeretném megfejteni, hogyan tudta megőrizni fizikai és szellemi fiatalságát. Ahogy a beszédjén még érződő ízes gyergyói hangsúllyal elmondja élete történetét, kiderül: ha arcán nem is, lelkében bőven vannak ráncok, szarkalábak, de ugyanakkor munkál benne a székely ember erős életösztöne, amely képes úrrá lenni a nehézségeken, és a szomorúság szomszédságában ott él a derű is. A hosszú élet másik titkát pedig az örökölt gének jelentik, hiszen édesapja is megélte a kilencedik évtizedet. 

Az eresz alatti árnyékban álló asztal mellett, puha műfűvel a lábunk alatt, az augusztusi délelőtt kánikulai hősége az alkalomhoz szelídül. Kellemes látvány a takaros, kicsi ház udvara, ahol tenyérnyi hely sincs kihasználatlanul. Mondhatni, paradicsomi állapotok uralkodnak, hiszen égig érő, egészséges töveken piroslik a gazdag termés. A szomszédos ház tűzfala mellett kúszik felfele az uborka, a lugasban már pirosodik a szőlő. Nem száradt még le a petrezselyemlevél, bár a hajdani mosógép tárcsájában már nyílni készülnek az őszirózsák, a zöldségest szegélyező ágyásokban gyermekkorom kedvenc virága, a sarkantyú nyílik. A kert közepén egy fedeles hintaszéknek is helye van, amelyen jó megpihenni. Az udvar végében garázs, mellette a műhely a szép sorban őrzött szerszámokkal, fönt szélkakas, s valami furcsa szerelék, amiről kiderül, hogy az udvaron fúrt kútból felpumpált víz egymásba illesztett műanyag palackok közepén futó csövekben melegedik, és ellátja az egész lakást. A szőlőlugas alatt fürdőkád, nyáron a tetőn melegített vízben feloldott parajdi sót használva vesz gyógyfürdőkúrát a gazda, s bizonygatja is, hogy megvan az eredménye.

A bejárati ajtó melletti falon faalapra erősített bronzöntvény dombormű emlékeztet Köllő Imre származására. Amint elmondja, az 50 éves véndiák-találkozón kapták ajándékba, hogy emlékezzenek a ditrói iskolára, ahova jártak, és a templomra, ahol imádkoztak.

A gattertől Békásig

– Honnan örökölte az ezermesteri hajlamot? – kíváncsiskodom, s nem alaptalanul, hiszen kiderül, hogy székely mesteremberek utódja.

– Nagyapám asztalos volt, de azonkívül is mindent megcsinált, szekeret, bútort s a szekérhez szükséges kovácsmunkát is. Apám is örökölte a mesterséget, de miután hazatért a négyéves fogságból, azt mondta, hogy minden földet el kell adni, mert jön a paradicsom. A körülbelül négyhektáros orotvai birtokot el is adta, a dirabdarab ditrói földeket, amit a szülőktől örököltünk, én adtam el tíz éve, 25 lejben négyzetméterét, mert nem kellett senkinek. 

Apám a ditrói bútorgyárban dolgozott, én is asztalosnak készültem, és a hét osztály elvégzése után az akkor megnyílt gyergyószentmiklósi faipari szakiskolába iratkoztam, ahol mindennel foglalkoztunk, csak asztalosmunkával nem. Kezdetben a gyergyószentmiklósi fűrészgyárban végeztem a gyakorlatot, ahol rönköket vágtunk fel deszkának. Onnan Galócásra helyeztek gatteres szakmunkásnak. Nehéz munkaprogram volt, gatteresként naponta 11 és fél órát kellett dolgozni. Amíg a munkások álltak, a gatteresnek naponta háromszor ki kellett szednie a fűrészgép keretéből a fűrészlapokat, bevinni a műhelybe, ahol fenték, majd felszerelni a megfent lemezeket arra a méretre, amilyen deszka (ötcentis foszni, colos, háromnegyedes vagy 18 milliméteres) vágása következett. Télen a fűtetlen csarnokban különösen nehéz volt reggel 6 órától talpon lenni. 

A békási erőműnél 

Apám jó barátjának tanácsára a gattert három hónap után otthagytam, és elmentem Békásra, hogy a vízi erőműnél munkát keressek. Egy hétig hiába kilincseltem, eltanácsoltak, mert csak egy keveset tudtam románul. A hét végén egy vízszereléssel foglalkozó kolozsvári vállalatnál alkalmaztak inasnak havi 140 lejes fizetéssel. Napi nyolc órát kellett dolgozni, és két órát iskolába jártunk. Az iskola hat hónapot tartott, utána „kaptunk egy kategóriát”, és 400-500 lejre nőtt a bérünk, majd később kategóriánként tovább emelkedett. Szállást 30 személyes közös hálóban biztosítottak, az étkezést mindenki úgy oldotta meg, ahogy tudta. 

– Miből állt a munka? 

– A gáttól az alagút végéig mindenütt dolgoztunk. Szereltünk ivóvízvezetéket, azonkívül egy másik vezetékkel vizet biztosítottunk a fúrógépekhez, amelyekkel a robbanóanyagnak szükséges vájatot fúrták a sziklákba. Rabok között dolgoztunk, úgy kellett tartani a távolságot, mint most, a koronavírus idején. Békás településre a lakónegyedeknek és a barakkoknak is vizet vezettünk, kiépítettük a kanalizálást. Érdekes munka volt, csak olyan hideg vidék, hogy mindössze három évig bírtam. 1955-ben hazamentem Ditróba, de hiába kerestem, kezdetben nem találtam munkát. Aztán mégis került Gyergyóremetén, ahol akkor épült a tejporgyár, amelynek két tömbházat épített a vásárhelyi 804-es szerelési vállalat helyi részlege. Amikor befejeztük a munkát, a gyergyószentmiklósi szövöde építésénél, s közben a városi vízhálózaton dolgoztunk, a hetes kilométerkőtől építettük meg a vezetéket egészen a városig. Erről a munkahelyről vonultam be két évig katonának Dr. Petru Groza városba, ma visszakapta korábbi Vaskohsziklás (Ştei) nevét. Itt orosz vezetéssel az urániumőrlő malomban dolgoztunk, az őrleményt vonattal Halmiig vitték, ahol három romániai vagont kellett átrakni egy orosz vagonba. 

Az uránmalomban 

– Nem volt veszélyes az uránnal dolgozni?

– Az volt a szerencsém, hogy Vaskohszikláson műhelyben hegesztőként, szerelőként foglalkoztattak. Akkoriban irigyeltem a falumbelieket, akik a malomban könnyű munkát végeztek nagy fizetésért, szerettem volna, ha engem is oda tesznek, de az orosz mérnök nem engedett el a műhelyből. Szerencsémre, mert a falubeli kollégáim, akik a malomban dolgoztak, a katonaság után hamar meghal tak. Nekem csak a hajam hullt el. Amikor megjelent a törvény, hogy a munkaszolgálatot a katonaság alatt meg kell szüntetni, áthelyeztek Halmiba. Katonaként dolgoztam Iaşi-ban is a penicillingyár bővítésénél, ahol az ülepítőállomás számára kiásott domb nagyságú földhalmot gépek hiányában talicskával kellett elhordjuk. 

A katonaság után a vásárhelyi vállalathoz tértem vissza, ahol nagyon sok munkaponton dolgoztunk, szinte az egész megyében: Segesvártól a mezőségi településekig Bándon, Sályiban, Mezőrücsön, Mezőcsáváson, ahol tömbházak, Bándon pedig sertéshizlalda épült. A lakásokba a vizet és a gázt, a hizlaldába a vizet vezettük be. Vásárhelyen is rengeteg munkánk volt az épülő Tudor negyedbeli, a kövesdombi, a nagyállomás környéki tömbházaknál. Emlékszem, egyszer eljött egy fiatal újságíró, és arra kért, mondjam el, hogyan épül fel egy tömbház. Beszámoltam a munkaeszközökről, a munkafolyamatról, és amikor a mesterekről érdeklődött, azt találtam mondani, hogy annyira egyformák a tömbházak, olyan sablonos a munkafolyamat, hogy minden részletét fejből tudjuk, nincs is szükség a mesterre. Ezt a főnökeim nagyon rossz néven vették. 

„Valahogy megfogott”

– Asztalosnak készült, megszerette-e a víz- és gázszerelői munkát? 

– Mai napig szeretem, valahogy megfogott. Sokat dolgoztam ipari munkán a nagy kazánházaknál, külső vezetékeken is, összességében nem volt egyhangú, és a technika, a módszerek is állandóan változtak. De könnyű sem volt, télen a nagy hidegben, huzatban kellett a gázt, vizet vezetni, a központi fűtést beszerelni, amikor még sem ajtó, sem ablak nem volt a tömbházbeli lakásokon. Lefagyott a hegesztőkészülék, tettük a meleg téglát az oxigén szabályozójára, lefagyott a karbidvezeték, kínlódtunk. Miután a nagy hidegben beszereltük a gázt, ideiglenes égőket tettek, és a kőművesek a jó melegben kezdtek el vakolni, mi pedig mentünk a következő hideg blokkba. Minden munkának meg volt szabva az ára, és annak megfelelően kaptuk a fizetést, hogy milyen gyorsan végeztünk el egy munkát, ezért folyton hajtottuk magunkat. 1964-től csoportvezető lettem, és attól kezdve nemcsak nekem parancsoltak, én is parancsoltam másoknak. 

Az 1970-es években Maroshévízen a Bánffy-villában dolgoztunk, ott ismertem meg a leendő feleségem. Kezdetben Marosszentgyörgyön laktunk albérletben, ott született meg a lányunk, a feleségem a konzervgyárban dolgozott. Mivel visszautasítottam a párttagságot, hiába kértem lakást. Emlékszem, egyszer hívattak a káderosztályra, ahol a káderesnő azzal fogadott: – Köllő elvtárs, hallottuk, hogy párttag akar lenni. Amire határozottan azt válaszoltam, hogy én nem akarok, és nem is leszek. Lehet, kicsit udvariatlan voltam, mert utána köszöntem, és kijöttem az irodából. Ezt követően továbbra sem kaptam lakást, arra hivatkoztak, hogy nincsen vásárhelyi személyazonosságim, azért nem tudnak adni. De mivel nem volt vásárhelyi lakásom, nem kaptam buletint – így telt az idő sokáig, amíg végül kiutaltak egy kétszobás, vagon típusú lakrészt a régi Ady negyedben, amin egy szintén kétgyermekes munkatársammal osztoztunk. Három évig laktunk közösen, amíg a kollégám kapott lakást, a fiam is, mi maradtunk a régiben. Később telket vettünk Székelybósban, rajta egy kis vityillóval, évekig az volt a nyaralónk. 

Majd azzal folytatja, hogy a fiát maga mellé vette dolgozni, de a fiú házassága nem sikerült, korán érszűkületet kapott, s előbb az egyik, aztán a másik lábát vágták le, tíz évig tolókocsiban élt, kilenc éve veszítette el. A fia betegsége miatt eladták a tömbházlakást, abból vásárolta a jelenlegi kicsi házat, amely akadálymentes, nincsenek lépcsők. Érdeklődésemre elmondja, hogy lánya varrónő lett, és autószerelő férjével két ügyes fiút neveltek.

Egyedül 

Felesége 1999-ben szívinfarktusban meghalt. Azóta ő főz magának, kamrája tele van a télire eltett zöldséggel, gyümölccsel. Büszkén mutatja, hogy zakuszkafőző fazekat is készített, hogy ne kelljen folyton kavargatni. A házban férfias a rend, mindennek pontos helye van, a televízió mellett a számítógépnek is, amely, ha szükséges, szakácskönyvként is szolgál. 

Érdeklődésemre azt válaszolja, hogy ismerősöknek kisebb javítást elvállal, de nagy munkát, például központi fűtés beszerelését már nem, mert fáj a dereka, a lába, emiatt nehezére esik a munka. 

– Nehéz munka volt a szerelés – jegyzem meg, amire nem késik a válasz.

– Az volt a rendszerváltozásig, különösen a nagy ipari munkák, amelyeket még a régi módszerrel végeztünk. Nem ismertük a rézcsövet, a műanyag csövet, ez utóbbiból csak azt a darabot, amit lefolyónak használtunk. A többi munka súlyos acélcsövekkel történt. Ma már a gázszerelésen kívül acélcsővel nem dolgozik senki. Óriási a változás, más a technológia, sok mindent lehet készen vásárolni. Amikor a vízórákat szerelték, felvettek fiatal szerelőket, akiknél megállt a tudomány, ha olyan lakásba mentek be, ahol ólomcsövek voltak, és meg kellett keressenek engem, hogy a csöveket megforrasszam. 

– Nyaralni, pihenni hova, merre jártak? – érdeklődöm, mivel a családi fényképeken, amelyeket végignézünk, csak egy gyilkos-tói táborozás felvételei szerepelnek. 

– A nyári munkaprogram általában tíz óra volt, és vasárnaponként is gyakran kellett dolgozni. Szabadságra pedig soha nem engedtek el két hétre, esetleg csak a felét adták ki, mert az ötéves tervek keretében időre be kellett fejezni a munkát, s így csip-csup egy-két szabadnapom volt. 

– Mi volt a kikapcsolódás, a szórakozás?

– Talán nem is volt. Olvasni szerettünk, sok jó regényt elolvastunk a feleségemmel felváltva, de egy idő után a sok elfoglaltság miatt az is abbamaradt. Most pedig már meggyengült a látásom, nem bírja a szemem. Az udvaron viszont van munka egész nap, ezért soha nem unatkozom. A járvány idején nem hívtak, nem volt szükség rám, de valahogy nem is hiányzik, hogy kilépjek a kapun. Vannak barátok, akikhez elmehetnék, de már egyáltalán nem fogyasztok alkoholt, nem ízlik, nem érzem tőle jól magam. A szőlőből nem készítek bort, esetleg annyit, hogy egy-két vendéget megkínáljak, a többit lefojtom mustnak. Néha ellustulok, olyankor nem fog a munka. Ha nincs más dolgom, megmosom az autót – mutat a garázsból kilátszó piros Toyotára, amelyet még mindig szívesen vezet. 

– Ha újrakezdené, mit tenne másképpen?

– Én nemigen javítanék semmit. Így, ahogy éltem, jó volt, csak szeretném, ha még lenne feleségem, és élne a fiam is, akár olyan állapotban, ahogy az utóbbi éveit töltötte, és lenne akivel beszélgessek.