Úgy mozog a színpadon, mintha a természetes élettere lenne, verset mond, szerepet játszik érzékenyen, bátran, magabiztosan, meggyőzően, sajátos bájjal, kedvességgel.
Sugárzó egyénisége betölti a teret, megragadja a nézők figyelmét, szereplése nyomot hagy a közönségben. Baranka Katalin, a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum katolikus teológia szakának utolsó éves tanulója nemcsak a színpadon van otthon, a Máltai Szeretetszolgálatnál odaadással és szeretettel önkéntes munkát végez, amit sikerül összeegyeztetnie a tanulással, az iskolai feladatokkal.
Toborozzuk a fiatalokat
– Miben áll az önkéntes munka, amit vállaltál?
– Toborozzuk a fiatalokat, mert hiány van e téren, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy pótoljuk. Jelenleg sikerült két csoportot kialakítani, egy ifjúságit, amellyel az elsősegélynyújtást gyakoroljuk és egy kicsi csoportot. Ez utóbbi azt jelenti, hogy alsó tagozatos kisdiákoknak (elsőtől negyedik osztályig) minden csütörtökön fél hattól játékdélutánt tartunk.
– Mióta jársz a máltaiakhoz?
– Kiskorom óta bejárok a központba, amire megkértek, azt próbáltam elvégezni, de aktívabban az idei évtől segítek. A tulajdonképpeni munkát megelőzte, hogy a szeretetszolgálat vezetőivel Nagyenyeden részt vettem egy nagygyűlésen, utána lelkigyakorlaton voltam Szatmáron, majd beindultak a tevékenységek. Sokat utaztam a nyár folyamán, nehéz anyagi körülmények között élő kisebb és nagyobb gyermekeket vittem táborozni Setétpatakra és Benedekmezőre. Az iskolakezdés előtt mozgássérült gyermekeket kísértem el a Kolozs megyei Székelyjón szervezett táborba.
– Miért vonz téged az önkéntes munka, milyen elégtételt, szépséget látsz benne?
– Nagyon szeretek segíteni az embereken, és „megfizethetetlen fizetség” számomra az öröm, amit az arcukon látok. Kicsikkel, nagyokkal, idősekkel, sérültekkel egyaránt szívesen foglalkozom. Vallásos családban nevelkedtem, római katolikus vallású vagyok, nagyon erős hittel. Édesanyám gyermekotthonban dolgozik, és megható élményt jelentett, amikor ajándékokat vittünk a Pál atya vezette Szent Erzsébet Társulásnál nevelt gyermekeknek. A csomag átadásakor a kezemet fogták meg először, ami nagyon mélyen megérintett.
Szerencsés vagyok
– Milyen pályára készülsz?
– Eredetileg a színművészeti egyetemre gondoltam, színész szerettem volna lenni, de amióta bekerültem a Máltai Szeretetszolgálathoz, és megtapasztaltam a segítségnyújtás gyönyörűségét, már nem vágyom a csillogásra, arra, hogy a középpontban legyek. Ezért úgy gondoltam, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai egyetem szociális munkás szakát választom. Meg szeretnék maradni ebben a közegben, hogy segíthessek az embereken, valamit adjak magamból azoknak, akik rászorulnak a támogatásra. A mozgássérültek számára szervezett táborban szembesültem azzal, hogy mennyire szerencsés vagyok. Eddig is tudtam, de amikor végignéztem egy tolókocsiba került anyát, akinek öt gyermeke van, arra gondoltam: hogy is merek én panaszkodni?
– Hogy birkózol meg a tanulással?
– Elég jól, nem vagyok színtízes, de a kilencen felüli általánosom mindig kijött, és ösztöndíjat kapok.
– Szeretsz tanulni, vagy muszájból teszed?
– Inkább cselekedni szeretek, de ami érdekel, arra nagyon tudok összpontosítani.
– A szüleiddel milyen a kapcsolatod?
– Elváltak, édesanyámmal vagyok, akivel mindent meg tudok beszélni, és mindenben segítek, ha szüksége van. Szoktunk néha vitatkozni is, hiszen „edénycsörömpölés nélkül nincsen mosogatás”, de ahhoz képest, ahogy néhány ismerősöm a szüleihez viszonyul, az én esetem egészen más.
– Milyen viszonyban vagy a mobiltelefonnal? Az „edénycsörömpölés” okai között nem szerepel, hogy túlzásba viszed?
– Nem szoktam állandóan pötyögtetni, nincsen időm erre, de amikor nagyon sok az intéznivalóm, akkor muszáj. Egyébként nem tartozom a telefonmániások közé.
Bébiszitter egy évig
– Mondtad, hogy csoportvezető vagy. Hány tevékenységetek van egy héten, iskolaidőben hogyan tudod összeegyeztetni a tanulással?
– Heti két tevékenységünk van, két óra szerdán a nagyobbakkal és a kicsikkel tartott csütörtöki játék. Erre mindenképpen időt szánok. A múlt évben bébiszitterkedtem, egy kislányra vigyáztam mindennap. Háromig voltam iskolában, utána a kislány után mentem az óvodába, hazakísértem, játszottunk este hétig, amikor megjött az apukája, majd hazamentem, ettem, pihentem egy kicsit, és tanultam éjfélig, reggel pedig korán felkeltem, és kezdődött elölről a nap. Nagyon szerettem, anyagilag is nagy segítség volt, ezért gyorsan eltelt. Ha visszagondolok, eddigi életem legjobb évének érzem. Rengeteg tapasztalatot szereztem. Amikor tanácstalan voltam, hogy mit hogyan kell tennem, a kislány igazított útba. Belefért a programomba, és az iskolai átlagom sem romlott. Anyukám úgy egyezett bele, hogy elvállaljam, ha első félévben nem megy a tanulás rovására. Ha gyengébbek lesznek a jegyeim, akkor nem enged többet – ígérte, de erre nem került sor.
– Melyik a kedvenc tantárgyad?
– Az olasz, nagyon szeretem Haller tanár urat, nagyszerű ember. A másik kedvenc tantárgyam a földrajz, az osztályfőnökünk, Farkas Iván tanítja.
– Olvasol-e? Vagy arra nem jut időd?
– Minden este olvasok, a pszichológiai és a vallásos témájú könyveket szeretem a legjobban.
– Szórakozni, kikapcsolódni hogyan szoktál?
– Igazság szerint az időm úgy osztom be, hogy számomra mindennap szórakozás, jól érzem magam mindenben, amit teszek, szeretem az embereket, jólesik foglalkozni velük, függetlenül a koruktól. Nincsenek olyan érzéseim, hogy ki kell engedni a gőzt, mert engem nehéz megsérteni.
– Kitől tanultad?
– Anyukámtól, aki a segítő szakmában dolgozik, nevelő volt, most pszichopedagógus, sokszor elvitt magával, így egyedüli gyermekként közösségben nőttem fel. Előfordult, hogy az osztályban kiközösítettek, ezért csoportvezetőként nem tudom elfogadni, hogy a tagjaink egymásról rosszat mondjanak. Nem szeretem az igazságtalanságot és a megkülönböztetést. A nyári táborban – ha kiérdemelte – arra a gyermekre is rászóltam, akinek ott volt a szülője, mint ahogy arra is, akit nem kísértek. Őszinte vagyok, ami a szívemen, az a számon, de azt is tudom, hogy amit mondok, azt tudni kell megfelelően tálalni.
Család, gyermekek, népes ifjúsági csoport
– Hogy képzeled a jövőd?
– Családközpontú vagyok, nem tudnám elképzelni az életem, hogy csak a munkámnak éljek. Azt szeretném, hogy négy gyermekem legyen.
– Barátod van-e?
– Volt három és fél évig. Amikor vége lett, törést jelentett az életemben, de mára már túltettem magam rajta. Egyébként nem volt semmi drámai benne, csak elváltak az útjaink.
– Nagyon magabiztos vagy a színpadon, olyan felszabadultnak látszol, mintha semmi gátlásod nem lenne. Jártál korábban színi körre?
– Nem, az iskolában és a templomban szerepeltem, de a látszat ellenére nagyon izgulós típus vagyok, valósággal remeg a lábam. De nem zavar, mert egyszer valaki azt mondta: addig jó, amíg izgulsz valamiért, amikor már nem izgulsz, az már nem is érdekes, sőt unalmas.
– Sok viszontagságon mentetek át a katolikus iskolában. Nem vette el a kedved?
– Nem, nagyon szeretem – mondja őszinte meggyőződéssel a hangjában.
– Áruld el, miért?
– Szerintem, amit ott tanítanak, azt máshol nem lehet elsajátítani. Van egy nagyszerű vallástanárunk, Székely Szilárd, akivel egyháztörténelem-órán mindenről beszélünk, a spiritualitástól a katekizmusig, és minden egyéb témáról, ami minket érdekel. Jó abba az iskolába járni.
– Milyen vágyad van, amit szeretnél, ha megvalósulna?
– Azt szeretném, ha minél többen vennénk részt, mi, fiatalok, a Máltai Szeretetszolgálat tevékenységében, és a többi erdélyi városhoz hasonlóan nagy ifjúsági csoportunk lenne, és azzal utaznánk az országos rendezvényekre. Az idősekből álló máltaiaktól egy idő után nekünk kell majd átvenni a stafétabotot. Kicsit nehéz meggyőzni a kortársaimat, pedig az érettségi közeledtével segítségre van szükségem. Vannak, akik húzódoznak, pedig ez nagyon szép dolog, a Máltai Szeretetszolgálat által azt éreztem, hogy magamba tudom építeni az egész világot.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
