Csütörtöki kimenő
Azt mondja magáról: különleges. Könnyed bájjal és némi éllel a hangjában adja tudtára környezetének. Amely úgy eléggé ismeri ahhoz, hogy különleges státusát ne fogadja el ellenállás nélkül. Mindenesetre kételkednek ebben. Egészségesen, ösztönösen. S ha belegondolok, jegyzi meg a barátom halkan, hogy a különleges ember meg ne neszelje, „tán csak különc”. Örül, hogy eszébe jutott ez a szó, mennyire boldog, hogy van erre egy szavunk. Egy külön bejáratú, pompás, vélhetően nyelvújításkor alkotott kifejezés nyelvünkben.
A nyelvújítók különös, különc emberek voltak: azt akarták, hogy a magyart beszélők minden dolgukat saját belső alkotású szóval fejezzék ki. A gondolataiknak magyarul adjanak formát, tartalmat, s ha nem voltak nekik gondolataik, akkor csak azt, ami éppen az eszükbe jutott, vagy amit még nem felejtettek el, szóval ami kikívánkozott belőlük. Ezzel az új szócsinálással, amelynek célja a (be)helyettesítés volt, nem utolsósorban egyfajta felszabadítási mozgalom indult el a latin vagy német uralma, befolyása alól, nos, ez aztán hosszú távon meghatározta a magyarság sorsát. Szó szerint. Szavai által.
Egyrészt kiváltották őket más nyelvek rabságából, a nyelvi szolgasorból, büszkévé tették, gondolkozását komplikálták és alkalmassá tették arra, hogy anyanyelvén bölcseleti irodalmat teremtsen. És nemcsak: de műszakit, orvosit, művészetit, természettudományost stb.
Másrészt elszakították (kiemelték, elszigetelték) környezetétől, a szomszédoktól, a többi beszélőtől, akik latin alapanyagból vagy szláv, germán nyelvtömbökből építkeztek, s akik jól-rosszul, de mindenképp értették egymást, a másik, rokon vagy rokonszenves, barátnak mutatkozó népet. A magyar ezt akkor tette, ha megtanulta a másik nyelvét. Ha nyelveket tanult és tanított. Ha fordított. Ha ráragadt a közös térben, időben, történésekben, ha nem fordult el gőgösen, ha közös cél rántotta a többiekhez. Ha asszimilálódni, sajátjai közül kiválni óhajtott. (Persze a kényszer, a muszáj, a megélhetés lehetősége, a jóllét kulcsa sohasem kizárt.)
Na, fordítva sem volt ritka. Amikor a mi különös, különleges, igazából nagyon magányos nyelvünk egy-egy időszakban kötelező volt. Amit a szomszédok, alattvalók, barátok, beosztottak, diplomát szerezni óhajtók megtanultak nagyszülőktől, elemiben, középiskolában, egyetemen, seregben, szerelemből, kisebbségben, zárt helyen, ahová nem önként zárkóztak be. Voltak, vannak külföldi nyelvészek, akik a magyart választották kutatásuk, művelésük tárgyául. Vannak, kik írni magyarul kezdtek, majd felfedezték saját, nem magyar anyanyelvüket, és úgymond váltottak. Mások merő kíváncsiságból lesznek magyarul (is) beszélők. A leggyakoribb a vegyes házasságokban tapasztalható kétnyelvűség. Már ahol..., tenné hozzá szkeptikus barátom, aki azt találja különlegesnek, ha nálunk a vegyesből jövő utód(ok) a magyart választják, nem az államét, a többségét, amely penig bárhol a könnyebb érvényesülés emeltyűje.
Különc voltunkat azzal szokták olykor illusztrálni, hogy hány szinonimát alkotott e nép a haladásra, helyváltoztatásra. Ebben persze benne kell lennie a történelmi tapasztalatnak, a kényszernek, annak a ténynek, hogy hosszas és kényelmetlen, hadakozó vándorút után érkezett mai hazájába a magyar, és hogy mindenféle okok késztetik arra a velem azonos nyelvet beszélőket, hogy helyüket változtassák ma is. Akár lakást, házat, utcát, munkahelyet, települést, országot, kontinenst váltson, túllépjen nyelvi, erkölcsi, politikai, érzelmi határokon. Akár tartósan kint mocorogjon, gürizzen, boldoguljon, akár honvágytól, nyelvvágytól, étvágytól gyötörve hazafusson, könyvet vegyen, színházjegyet váltson, beszéljen, majd visszaporoszkáljon megbékélve. Nem marad, hajtja a vére, a kötelesség.
Különcsége szinte sohasem olvad el nyomtalanul. Maradnak a kettős betűk, a lapos a-k és nyílt e-k, a hosszú magánhangzók, az ű és az ő. A kiejtés (halvány) mássága.
