* Simon Márton szerzői estje a Látó marosvásárhelyi székhelyén: (jobbról) a vendég és beszélgetőtársa, André Ferenc szerkesztő
A fotó forrása: a folyóirat honlapja
A Látó szépirodalmi folyóirat és a marosvásárhelyi Aranka György Alapítvány Kovács András Ferenc emlékére 2024-ben alapított költészeti díjat. Az elismerést idén magyarországi alkotó, Simon Márton költő, performer, műfordító kapta. A díjátadó ünnepségre 2026. május 23-án került sor a marosvásárhelyi Studium HUB konferenciatermében. Laudációt mondott André Ferenc. Kovács András Ferenc költészetéről Mészáros Márton tartott előadást. Műsorvezető Magyari Boglárka volt. Közreműködött Tollas Gábor színművész, valamint a Művészeti
Főgimnázium diákjainak vonósnégyese: Szabó Gellért (hegedű), Kostyák Péter (hegedű), Blaga Eric (cselló), Némethi Balázs (brácsa).
Azelőtt egy nappal a Látó székhelyén került sor a költő szerzői estjére. A vendéggel André Ferenc beszélgetett.
A díjátadás kapcsán Simon Mártonnal interjút készített a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője, Szuszámi Zsuzsa. Hosszabb beszélgetésük első részének szerkesztett változatát közöljük mellékletünkben. Íme a költő kezdő gondolatai a Mindent ki kell próbálni, mindent meg kell írni címmel közreadott eszmecsere első feléből:
„Ez egy szakmai kuratórium által megítélt díj, azt hiszem, nagyon rangos elismerés. Nem dicsekvő hangsúllyal mondom ezt, hanem megilletődöttséggel. Szerintem érzékelhető most rajtam a rádióban is. Szerencsém volt ismerni, vagy talán mondhatom, hogy jól ismerni KAF-ot. Nem voltam közeli barátja, de volt közöttünk kapcsolat, és nagyon hosszú volt az ismeretségünk. Mielőtt személyesen megismertem őt, egyébként pont itt Marosvásárhelyen az első erdélyi slamturnén, szerintem 2013 körül, én már tíz éve olvastam őt. Egyfajta megilletődöttséggel viszonyultam hozzá akkor is, amikor először találkoztunk. A G-Caféban volt a műsorunk, és egyszer csak megjelent KAF, leült mellém, és úgy kezdett el beszélgetni, mint hogyha ezer éve ismernénk egymást. Ő ilyen volt, iszonyúan kedves és nagyon-nagyon közvetlen. Nagyon normális és üdítően felszabadult. Úristen, mondtam magamban, én ezt az embert mióta olvasom, és most itt van mellettem! De hagyjuk most ezt, nem akarok egy nagyon meghatott sztorizgatásba belemenni. A lényeg az, hogy nyilván sokat számít az intézmény, amelyiktől a díj származik, nagyon-nagyon számít a személy, akinek a neve fémjelzi az elismerést, és nagyon számít a pillanat, egyszóval minden.
Aki ismeri a különböző könyveimet, szövegeimet, megnyilvánulásaimat, az szerintem tudja, hogy a költői tevékenységem elsősorban vagy részben mindenféleképp arról szól, miképpen lehet a költészet határát feszegetni, hol lehet még valamilyen formában találni valamit, ami vers, amire ugyancsak rá lehet csodálkozni, hogy jé, hát ez a szöveg is az! Nem magától értetődő, hogyan lehet ezt csinálni, folyamatos kísérletezés ez, egyféle szabadságkísérlet. Valószínűleg mindenikünk számára az, akik életvitelszinten írással foglalkozunk. A saját szabadságunkat, a saját tapasztalatainkat, a saját koncepcióinkat ízlelgetjük, próbálgatjuk, tesztelgetjük. Aztán, hogyha azt érezzük, itt valami nem működik, akkor újra és újra megpróbáljuk a szabadságfokot megemelni, és valami újat, furcsát, mégis magától értetődőt kitalálni. Vannak ilyen típusú költők, szerintem közéjük tartozom én is. És hogyha így visszautalhatok az elejére, szerintem KAF is ilyen. Rendkívül látványos, hogy ilyen sokrétű és sokszínű az életműve. Ebben én nagyon nagy közösséget érzek vele, és abszolút azt érzem, mindent ki kell próbálni, mindent meg kell írni. Azért vagyunk itt, hogy ezt csináljuk, maximum hibázunk, és akkor újra lehet kezdeni. De olykor magadat is meg kell győznöd arról, hogy amit írtál, az vers.”
