Úgy tűnik, hogy ebben a forrongó kül- és belpolitikai helyzetben kissé megfeledkeztünk arról, hogy tulajdonképpen vasárnap beléptünk a karácsonyi ünnepkörbe, amely a hagyományok szerint advent első vasárnapjától egészen vízkeresztig tart. Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit jelent: „az Úr eljövetele.” Nem véletlenül a katolikus egyházban az advent liturgikus színe a lila, amely a bűnbánatot, a szent fegyelmet és összeszedettséget jelképezi. A magunkba fordulást, azt, amikor önvizsgálatot tartunk az eltelt esztendőben történtekkel kapcsolatban, ugyanakkor mérlegre helyezzük azt, hogy kivel hogyan bántunk, miként viszonyultunk, nyilvánultunk meg bizonyos helyzetben.
A karácsonyi ünnepkör gazdag népszokásokban is, hiszen hajdanán ez az időszak igen fontos volt a falusi emberek életében. Egyrészt az adventi időszakban fel tudott lélekben készülni Jézus születésének ünnepére, másrészt különböző hiedelemalapú cselekedetekkel igyekezett befolyásolni például a jövő évi termést, vagy megtudni, melyik lánynak ki lesz a jövendőbelije. A téli időszakban, a mezei munkák szünetében több idő jutott a társas érintkezésre is, aminek színhelye a fonó, a kukoricafejtés vagy a disznótor volt. Ebben az időszakban a családok sorra járták a rokonokat, szinte minden napra jutott egy-egy ajándék, egy finom ebéd, egy szelet kalács. Mára sajnos ezek a népszokások kikoptak, átlényegültek, vagy lassan elfelejtődnek, más tartalmakkal telnek meg. Ma már a családlátogatások a virtuális térben zajlanak, az angyaljárás plázázás lett, indulatok feszülnek egymásnak közösségi terekben, amelyeket igencsak felkavartak az álszentek és (ország)megváltók messianisztikus ígéretei. Esztelenül észt osztunk, de más gondolataiban nem osztozunk. Sőt egymástól is elfordulunk, ha nézeteink nem egyeznek. Nagyot mondunk, és mást meg sem hallgatunk, közben telefont simogatva a virtuális tér kuszaságába tévedünk, és magunk sem tudjuk, merre bolyongunk a hamis híreket gyártó trollokra figyelve. Ítélkezünk és megbélyegzünk, miközben bennünket is megítélnek, kinéznek és lenéznek, a társadalomban fel- és aláhelyeznek. Békét szeretnénk, s közben háborút hirdetünk, rohanunk, átsiklunk információk felett, elmegyünk embertársaink mellett, könyökölünk és helyezkedünk, kapaszkodunk, magasba törünk és Ikaroszként zuhanunk a mélybe. Nincs időnk semmire, egymásra, az önvizsgálatra.
Advent időszaka van. Emlékszem, hogy kisgyerekként ilyenkor már írtuk a levelet a Mikulásnak, aztán, ami a cipőből kimaradt, az rákerült az angyalnak szóló cetlire, s jártuk az erdőt, hogy kiválasszuk a mi hegyeinkből hazahozott karácsonyfát. Nagyszüleim disznót vágtak, és ilyenkor volt idő mesélni régi szép időkről… az átkos korszak előtti jó világról. Nagymamám jövőt jósolt besózott hagymahéjjal, és lopva bámultam az ablakpárkányon, hogy melyik lett egy kicsit nedvesebb vagy szárazabb. Este pedig, lefekvés előtt rendszerint mesét mondott az angyalokról, és összekulcsolt kézzel elhangzott egy ima, és mindig mondta: „ha meghallotta az Isten, akkor gazdag ajándékkal küldte a földre angyalait”.
Kulcsoljuk néha mi is össze kezünket, főképp ebben az időszakban.
