Az élet fontos eleme a háttér. A színházi világból kölcsönzött kifejezés arra szolgál, hogy a játszó személyek mögé valamilyen valóságot teremtsen díszletekből.
A háttér előtt zajlik a mindennapok és a rendkívüli világnapok színjátéka, mondjuk képletesen. Mint látható, a háttér nem csupán egy-egy kép, egy nagyszabású vagy szűkített tabló, aszerint, hogy mennyit kívánunk megmutatni egy-egy szereplő korábbi életéből, sajátságaiból, származásából, azokból a környezeti hatásokból, amelyek őt (őket) érintették, míg a színpadra lépve belebújik a neki rendelt szerepbe. És előadja mondandóját. Ugyanakkor szellemi konstrukció is, amely nem független a játszó személytől, sőt egyenesen lényének része, szellemi vagyona.
Onnan jutott mindez eszembe – ez a hevenyészett színháztechnikai vázlat –, hogy egyfelől a hosszas, kényszerű elvonás közepette tényleg hiányzik a színház, másfelől pedig az online világban a beszélők mögötti tér látványa sokat elmond, avagy eltakar a nyilatkozóról(ból).
Az interjúk, hacsak nem stúdióbeszélgetések, otthonról történnek. A riporter, a tudósító felhívja a kiszemelt „áldozatot”, és feltesz neki kérdéseket, mondjuk a vírusról, a várható gazdasági kilátásokról, a házipapucsok készítésének titkáról vagy a mormoták kora nyári álomvilágáról. Tetszőleges a témaválasztás.
A felhívott, a megszólított ekkor laptopja, személyi számítógépe vagy vállalati monitora (távmunkás) elé ül, és elmondja, hogy a vírusnak most van a harmadik hulláma, hogy a gazdaság éppen visszaesőben, de a kormány ihaj és csuhaj, vagy ellenkezőleg, pernahajder és csepűrágó, a házipapucsok készítéséhez rengeteg nemez és cérna kell, és ő bal kézzel varr, jobbal pedig papucsférj, a mormoták nyári álomvilágát most próbálják kísérleti CT-vel megvizsgálni, mert ebből lehet következtetni és nagyobb biztonsággal előre jelezni a téli klímaváltozásokat Murmanszkban és a mormonok között.
Csakhogy a szavak elhangzása közben nem nagyon szoktam arra figyelni, mit is kanyarít az ipse/ipsa nagy rutinnal vagy hebegőn, hiszen ritkán szolgál meglepetéssel vagy érdekfeszítő vallomással, hanem azt szemlélem, fürkészem, honnan beszél. Az értelmiségiek, a komoly szakemberek, olykor még a politikusok is, ha nem a hivatalból és a parlamentből szólnak a közönséghez, egész falat betöltő könyvespolc előtt ülnek. Akik tényleg használják is a könyveket napi rendszerességgel, azoknál a polc kispolgári mértékkel mérve rendetlen, roskadozik, nélkülöz minden áttekinthetőséget, csak a polc gazdája képes kiigazodni a sok információhordozó papíralapú hagyományos kötet között. A szó szerint hivatalból nyilatkozó mögött rendszerint szerény, jelzésszerű beüvegezett szekrény figyelhető meg, ahol kegyelemből néhány könyvnek is helyet hagytak a bútortervezők. Az üveglap mögött hivatalos irományok, néhány senki által soha nem olvasott szakmunka, katalógus, rendeletgyűjtemény, amelynek fokossága éppen a hely szakmaiságára kíván szellemi síkon is utalni. Korábban ugyanott pirosban vagy barnában Lenin, ill. a nagy kondukátor halhatatlan művei sorakoztak, a rendszerváltás után kerültek oda a politikasemleges smoncák.
Fiatal IT-szakember nyilatkozó hátterében csak a plafon látszik, ámbátor ők a helyzet magaslatán érzik magukat, jobb esetben stukkódíszes, de legtöbbször tömbházi szoba, a falakon semmi vagy poszter, a gépek, szerkentyűk és kütyük nem látszodhatnak, mert az már a szakmai titokhoz tartozik. Könyv aligha. Nem kell, minden megvan az interneten. A vírus is, irtójával együtt.
Mások a munkahelyükön nyilatkoznak, beszélnek, mondanak jókat, pl. a tanár a folyosón, ahol a háttérben diákok, olykor egy igazi takarítónő is átsuhan, a tanáriban sok más pedagógus maszk mögé menekülve, örül, hogy nem őt kérdezték, mert a panasznál egyéb alig jönne a nyelvére. (Van az ATV-nek egy kedvenc pedagógusa, egy sok vihart látott hölgy, akit még soha senki nem figyelmeztetett, hogy ilyen gondozatlan és ápolatlan külsővel nem ildomos feltűnni a képernyőn, ugyanis ez olyan előtér-információ, amely az egész pedagógustársadalomra vet kellemetlen fényt. (Akinek nem munkaköpenye, ne vegye magára.) A háziorvos ki sem látszik az egymásnak ellentmondó rendelkezések közül. A legjobb a mezőgazdasági dolgozónak, gazdának, természetes háttér előtt beszélhet: istálló, melegház, gyümölcsös, termőföld, szőlőtőke, borospince, kolbásztöltő autonómia. A cukrász díszletei irigylésre méltó finomságok sorozata, polcok, pultok, alapanyagok. Vendéglátós mögött a bezárt tábla.
Történészként a hátteret vizsgáljuk, a nagy események mögé kívánunk betekinteni, az emberi cselekvések rugóit keressük a pszichológusokkal, kriminalistákkal és regényírókkal közösen és külön-külön. És nemegyszer – nem mondok világrengető újdonságot – a háttér fontosabbnak bizonyul, mint az előtér, ahol a szereplők hivatásszerűen port hintenek koruk és az utókor szemébe. Lehet, hogy mi is ezt tesszük?
