A harangzenész plébános (1.)

Biztos vagyok benne, hogy ha felmérést készítenének az utcán, és megkérdeznék a járókelőket, hogy mi a kampanológia, akkor csak nagyon kevesen tudnák a választ. E sorok írójaként bevallom, én is csupán nemrég találkoztam ezzel a szóval, és azonnal felkeltette az érdeklődésem. Azóta egy új ablak nyílt ki előttem egy új világra, ami nem más, mint a harangok világa. A kampanológia tehát nem más, mint a harangokkal foglalkozó tudomány.

Ha a nyelvi jelentést boncolgatjuk, talán lehet rokonság a kampanológia és a kampány között, mert a harang és a beharangozás is rokon szavak.

Sokan vélekednek úgy a harangról, hogy az egy nagy fémdarab, amit egy másik fémmel ütnek össze, és ezáltal messzire hallatszó zaj keletkezik. Mások úgy jellemzik a harangot, mint egy nagy csengettyűt. De vannak olyanok is, akik hangszernek tekintik – érdekes módon ez utóbbi kategória a szakemberek csoportja.

Ha a harang hangszer, akkor szoros kapcsolatban áll a zenével. A szimfonikus zenekarokban is használnak harangot. A zenekari harangok már alakjukban eltérnek a csengő formájú harangoktól, sőt a harangjáték nevű hangszer már billentyűk segítségével megszólaló fémlapokból áll.

A harang tehát hangszer, és sokkal több köze van a zenéhez, mint hinnénk. Ebből az következik, hogy a harangöntők hangszerkészítők. Egy hangszerkészítőnek pedig illik tudni játszani azon a hangszeren, amit készít.

A keresztyénség és a magyarság történetében is gyakran megkondultak a harangok, tehát történelem is íródott harangszóval, ezzel a különleges hangszerrel.

A magyar kampanológiai – harangtudományi – szakirodalomnak a megteremtője egy vidéki plébános volt. Kovács Mihály 1962-ben Magyarország legidősebb papja volt.

Kovács Mihály 1867-ben született Jászkiséren. A szerény sorsú családba született gyerek és szülei is a tanulásban látták a kiutat, hogy a felnövő gyerek kiléphessen a szegények sorából. A gimnázium utolsó két évét Egerben végezte, majd ugyanitt lett a papnevelő intézet hallgatója. Hat év teológia után, 1890-ben pappá szentelték a 23. életévében járó fiatalembert.

A fiatal pap művészi tehetségét több téren is megmutatta: Sáta község templomának oltárképét művészien restaurálta, tudományos és művészi írásai is megjelentek, valamint nagyon elmélyült a zeneelméletben és a harangok tudományában. 1890-ben hét cikket közölt Mária a festészetben címmel, 1891-ben a művészetek hivatásáról elmélkedett. Külön érdekesség, hogy Ferdeségek címmel néhány írást jelentetett meg a Jászsági Híradóban, amikben nem másról elmélkedett, mint a női divatról – fiatal volt még, és az új divat hatással lehetett a képzelőerejére…

A harang című munkája 1919-ben jelent meg, és ezzel megteremtette a magyar nyelvű szakirodalmat a harangtudomány terén. A könyv megjelenése előtt több évtizeddel foglalkozott a harangok tanulmányozásával. Egyik papi sikerét is ennek a tudománynak köszönhette. Történt ugyanis, hogy 1909-ben került Jászfelsőszentgyörgyre plébánosnak. Csakhogy az elődje miatt nagy felfordulás volt a községben, azt valamilyen oknál fogva nem szívesen látták a templomban. Bár megpróbálta összefogni a falu népét, nem sikerült, sőt egyre mérgesedett a helyzet, és az egyháztagok elkezdtek más egyházak felé kacsintgatni. A béke helyreállítása érdekében helyezték Kovács Mihályt plébánosnak a faluba. Amikor érkezett, még „nyakrajött Misa” volt a gúnyneve, mint akit a gyülekezet nyakára küldtek. Kovács plébános már érkezése másnapján temetésen prédikált, és ekkor kezdett el enyhülni a fagy.

Aztán kitudódott, hogy Jászfelsőszentgyörgynek előző évben megrepedt a harangja. Kovács Mihály plébános felmászott a toronyba, megvizsgálta a harangot, és megjelölte az okokat: túl erősen húzták, nem engedték kizengeni, nem volt megfelelő a felfüggesztés. A nép csak ámult, és elmondták, hogy valóban, egy körmenet során a virtuskodó legények repesztették el a harangot. Tehát a pap feltárta az okokat.

Kovács Mihály plébánosnak sikerült megnyernie a község népét. Közérthető prédikációi visszavonzották az elvadult híveket. Igyekezett gyarapítani az egyházközség vagyonát, amit a templomra fordított. És ha valakinek gondja-baja adódott, mindig számíthatott a harangtudós plébánosra. Közben senki sem tudta, hogy szorgalmasan írja a leveleket az országba szerteszét, sőt a Trianon utáni határokon is túl, hogy felkutathasson minden jelentős harangot. A levelek érkeztével egyre bővült a leendő szakirodalom. 1919-re végre eljutott a kiadás fázisába. A megjelenés után hihetetlen fontosnak tartották ezt a munkát, például már 1920-ban a győri püspökség körlevélben ajánlotta, hogy minden plébániának alapkönyve kell legyen A harang.

A harang tehát hangszer, és nem is akármilyen. A harang bevezetőjében olvashatunk egy különleges harangfeliratot: „Ágyú volt azelőtt, s ím lett a béke harangja. Mint ágyú, sírást okozott, most sír a halottakért” – állt az óbecsei templom egyik harangján. A harangok muzsikájának tehát lelke van. De csak akkor kap igazi lelket a harang, ha hozzáértő emberek lelket öntenek belé, ellenkező esetben csak „pengő érc” lesz a végeredmény. Egy igazi harangtudósnak pedig kivételes módon kell értenie a zenéhez. Kovács Mihály plébános is alapos zenei tudással rendelkezett, ami kiderül a könyvéből.