„A halottak napja a tisztaságot jelenti”

• 2024-10-31 16:00:00

• Nagy-Bodó Tibor

Amikor üdvözült lelkekről emlékezünk meg…

Sokan a mindenszenteket és a halottak napját szinonimaként, egymás helyettesítésre használják. Pedig ez jókora tévedés, ugyanis két külön ünnepnapról van szó. Amiatt valóban megtévesztő lehet a két fogalom, hogy előbbit november elsején, míg a másikat november másodikán ünnepeljük, így sokan gondolhatják, hogy ugyanarról az ünnepről beszélünk. A mindenszentek napján az üdvözült lelkekről emlékezik meg a katolikus egyház. Nyugaton 609-ben tűnt föl először ez az ünnep, amikor május 13-án a Szűz Mária, Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanú tiszteletére IV. Bonifác pápa felszentelte a római Pantheon keresztény templommá alakított épületét. November első napja a megemlékezés napjaként a 8. században, 741-ben, III. Gergely idején jelent meg először. Általános szokássá vált, hogy mindenszentek napján a hozzátartozók rendbe teszik halottjaik sírját, melyet virágokkal díszítenek, és gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A halottak napja keresztény ünnep az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért. Ezt az ünnepet minden évben november másodikán tartják, mely a naptárakban is szerepel. Halottak napján szinte mindenki gyertyát, mécsest gyújt meghalt szeretteire emlékezve, és a temetőkbe is nagyon sokan látogatnak ki, hogy virágot vigyenek a sírokra. A keresztény egyház hivatalosan 998-ban celebrálta először önálló ünnepként a halottak napját, de a liturgiákban már az időszámításunk szerinti 3. századtól megtalálhatók az ünnepre vonatkozó feljegyzések. Széles körben pedig a 11. századtól terjedt el a keresztény világban. Október 31-e a protestánsok számára a reformáció emléknapja. A hagymány szerint Luther Márton ezen a napon függesztette ki 95 pontból álló reformköveteléseit a wittembergi vártemplom kapujára. 

Összeállításunkban erdélyi egyházi személyiségek mondják el emlékeiket és gondolataikat ezekről a napokról.

Berszán István középajtai lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye leköszönő esperese:

A reformáció nem más, mint a Krisztushoz való tartozás megerősítése

–A reformáció, mely 1517. október 31-én kezdődött, nem elszakadás volt, hanem éppen ellenkezőleg, a Krisztushoz tartozás megerősítése. 

Miért volt szükség a reformációra? 

Azért, mert a történelem elején, megfoghatatlan távolságban már, de történt egy nagy deformáció, egy nagy elfordulás. Isten azt mondta az embernek: a kert a tied, annak gyümölcseiből bátran egyél, de egy fa gyümölcse tilos!… Az ember azt mondta: nem, nekem az kell, amire én vágyok! Isten azt mondta: őrizd, vigyázd, gondozd a kertet! Az ember azonban azt mondta: használd ki a föld minden energiáját, fordítsd a magad hasznára, és ne törődj, hogy mi milyen következménnyel jár! Isten azt mondta: szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt, de az ember, amikor baj lett, rögtön az Istentől kapott társat kezdte vádolni, és őt tette felelőssé a maga bűnéért is. 

És az indulat csak halmozódott az emberi szívben és megszületett a szörnyű bűn, Káin testvérgyilkossága. 

Folytatódik azóta is a nagy deformáció, még Isten kiválasztott népe életében is ott van, hiszen milyen sokszor megtörtént, hogy akiket magának választott ki, azok is elfordultak Tőle. 

Hát ezért van szükség a reformációra ma is. Újraformálni, újraalakítani azt, amit Isten elgondolt. Ecclesia est semper reformanda, az egyházat szüntelenül reformálni kell! Az egyháznak a krisztusi megszólításra, ígéretre adott válasza a szó eredeti értelmében vett protestálás, azaz megerősítés, tanúskodás, odaállás az igazság mellé. 

Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, az egyénnek és a közösségnek is meg kell kezdenie a reformációt, azaz hozzá kell formálódnia Krisztushoz. A reformáció nem más, mint Isten egész népének odafordulása Krisztushoz. Ezért kezdte így Luther: Krisztus akarata, hogy az életünk szüntelen megtérés legyen. Ezért folytatta így Kálvin: az egész életnek Istennel van dolga, Krisztusban találkozik és lesz eggyé Isten és ember ügye, mert Krisztusban van elrejtve az üdvösség, benne ismerjük meg Istent. 

És folytatódik a reformáció. Ez ma azt jelenti, hogy nekünk itt és most van feladatunk, a magunk idejében kell meghallanunk, mit mond az Úr, és a magunk idejében kell válaszolnunk rá. Kezdődhet így: Isten lelkének munkáját kérem, hogy formáljon újjá, folytatódhat úgy, hogy az előbb való szeretet előtt megadom magam, hogy engedelmességet szüljön bennem, és megtanítson engem is előbb szeretni, betöltve a szeretet nagy parancsolatát, és így a világ megismerje, hogy az Ő tanítványai vagyunk!

Nagy László, a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség nyugalmazott lelkésze:

Érzéseink egyik legtisztábbja az emlékezés, a megemlékezés

– Az ősz színes világával megérinti az ember lelkét. Dallamokat suttog a szél, és amikor nyugatról visszasüt a nap, mintha reményt sugározna: holnap is jövök, hogy veletek lehessek az alkotásban, a munkában, és veletek lehessek az ünnepekben és az emlékezésekben. 

Művészeket ihletett meg az ősz. Dallamok és érzések születtek az ezernyi színt és fényt sugárzó természetből és az emberi lélek gazdagságából. Érzéseink egyik legtisztábbja az emlékezés, a megemlékezés. 

Október beköszöntével naponta magunkra ölthetjük ünnepi ruhánkat, vagy a lélek tisztaságában kereshetjük azoknak arcát, akik egykor megszépítették életünket, vagy akikre tisztelettel emlékezünk. Egyházi és nemzeti ünnepeink és gyásznapjaink, a reformáció ünnepe után szelíden, de megmagyarázhatatlan lelki gazdagsággal érkezik meg a halottak napja. Évszázadok fényét és csendjét hordozza magában. Igen, mert ők vannak benne, akiket szeretteinknek nevezünk. 

Kányádi Sándor vallomása szerint a legárvábbak azok, akiknek még halottjuk sincsen. Nekünk van, nekünk sok van. Mi, akik most halottak napján sírhantok mellett nézzük a pislákoló gyertyákat, s akik évtizedek gondját, baját és örömét osztjuk meg egypár perc alatt azokkal, akiknek „csak a  teste” mellett állunk, akik tudjuk, hogy „…csak lábujjhegyen, halkan!: apáink hűlő, drága arcán járunk…”(Farkas Árpád), mi tudjuk, hogy ott vannak ők, szívünkben élnek éjjel és nappal. Bár életünkben „gyűlnek, egyre gyűlnek / a halottaim. / Nem fér a pohárba már a kankalin” (Kányádi Sándor), mi hisszük, hogy valakinek gondja van az élőkre és a holtakra. Ez tart meg, és ez ad erőt az újabb küzdelmekhez. 

Van Valaki, aki van és aki lesz életünk utolsó pillanatáig. A Zsidókhoz írt levél 13. részének 7. versében a levél írója így szól a gyülekezethez: „Emlékezzetek meg…” vagy egy másik megfogalmazásban „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.”

Számomra a halottak napja a tisztaságot jelenti. A legőszintébb vallomást azok felé, akik előttem jártak, akik ajkán ott volt a tanítás, az intés, lábukban és kezükben az igaz út, amelyet szembekötve is járhatok, akik közel éltek az élet adójához és gondviselőjéhez, Istenhez, akiknek nem volt idegen a „Szeresd az Istent… és szeresd felebarátodat”, akiknek, bár testileg távol vannak tőlem, érzem mindennapi közelségüket és gondoskodó szeretetüket.

Halottak napján emlékezzünk tisztelettel mindazokra is, akik jeltelen sírban pihennek, a sok ártatlanul meghalt katonára, a vétlen áldozatokra, a közösségépítőkre, a békét szerető és teremtő emberekre. A virág és a gyertya külső kellék e naphoz, az őszinte érzés, az emlékezés tisztasága nélkülözhetetlen.

Obermájer Ervin posztulátor, imecsfalvi plébános:

Ünnepe a fénynek, a szépnek, az imának és az örökkévalóságnak…

– Az emberi lélek földi halál utáni útjának nem szab határt korszellemünk leszűkült, magába roskadó vagy éppen túlságosan képzelgő hamis spiritualizmusa. 

Azoknak, akik azt hiszik, hogy földi életünk végén minden „bevégeztetett” az ember számára, osztályrészük a reménytelenség. Ugyanakkor azok, akik valamiféle feloldódást vagy földi körforgásszerű újjászületést várnak, szüntelen megjelenő délibábok kergetőivé válnak.

Közelítve és megélve az Egyház egyik legrégebbi ünnepkörét, a mindenszentek és halottak napjának misztériumát, szükséges, hogy ne csak a szemünkkel lássunk, hanem megérezzük e dicsőséges időszak fennkölt magasztosságát, hozzánk forduló vigasztalását. 

Miben áll ez? Mint mindig, minden ünnepnek a fényét, a lényeget magától az Istentől nyerjük. Nincs ez másként ebben az esetben sem. Isten az, aki megmutat, cselekszik, vagy épp vigasztal aközben, mikor elhunytjainkat gyászoljuk, s a lélek mélyén Jézus Krisztus szavain merengünk: „…aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog…”

Az élő Ige mutatja meg számunkra azt, hogyan érdemes élnünk, hogy szembesülve a halál valóságával, ne elcsüggedt lelkek vagy délibábkergetők legyünk. Cselekszik, mert képessé tett és tesz minden embert kivétel nélkül, hogy földi élete folyamán keresse a legfőbb Jót, Szépet, Igazat és Szentet. Vigasztalása pedig azoknak az érző lelkeknek szól, akik érdemesnek tartják az Ige követését, s akik ilyen módon értelmet látnak az őket formáló szülők, barátok, ismerősök hitében és halálában. Végső soron az embernek nem lehet osztályrésze sem az értelmetlenül eltöltött földi élet, sem pedig a korunkat jellemző elsietés és legyintés az Örömhír hallatán.

Az emberi századok folyamán, előttünk a földi életből eltávozó Krisztus-hívek megszámlálhatatlan serege a bizonyíték arra, hogy az értelmes élet nem más, mint az Istennel betöltött érzelem, gondolat és cselekvés hármasa. Mindenszentekként tiszteljük őket, mert kívánságunk az, hogy mi is a nyomukban járjunk, legyenek ők nevesített vagy akár a kis családi szentélyben, a lélek mélyén szeretve tisztelt hívő édesanyák, édesapák, testvérek, nagyszülők, ismerősök vagy barátok. Vágyunk közelebb hozza őket hozzánk, értelmünk megfogalmazza életük értelmét, és tetteink meghatározottak lesznek a jó példák láttán. Mindez azonban csak úgy lehetséges, ha a szeretetteljes és szent élet nemcsak kiüresedett frázist vagy legyintésre okot adó, megmosolyogtató közhelyt jelent értelmünk és szívünk mélyén, hanem választ feltételez Isten meghívására.

Ebben a szent két napban csendes léptek, pislákoló gyertyák, friss virágok és suttogó imák jellemzik az emberi tapasztalás horizontját. 

 Ezek mellett ugyanakkor ott találtatnak a virágok elhervadásának, a gyertyák kialvásának, az imák elhalkulásának gondolatai is. 

Jól jegyezzük meg: Isten mindig a fényt akarja láttatni az árnyak és délibábok helyett, a szépséget kínálja fel a hervadás helyett, az örök imát a csüggedés helyett, s a végtelen örökkévalóságot a rideg halál helyett. A huszonegyedik század gyermekeiként vajon értjük, és jól értjük ezt?