Akik velem egyidősek, azaz az X generáció és a millenialok határvonalán születtek, minden bizonnyal emlékeznek a múlt század kilencvenes éveinek kelet-európai vadkapitalista időszakára. Bennünk, akik akkor voltunk kilenc-tizenkettedikesek, e korszak talán a legmélyebb lenyomatot hagyta, hiszen egyszerre szembesültünk a rendszerváltást követő csalódással, a reménytelenséggel, a társadalom polarizálódásával, a vagyonos és befolyásos újgazdagok megjelenésével, a középosztály szinte eltűnésével, az utcákon megjelenő maffiával. Évekig tartott ez az áldatlan állapot, amely az iskolában is megtette a maga hatását – tanáraink legnagyobb része még a múlt rendszerben szocializálódott, nem igazán tudták, hogy mit kezdjenek velünk egy olyan, reánk szakadó világban, ahol már nem volt túl jó ötlet a sarokban térdepeltetni a gyermeket, és mi magunk sem igazán tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal: elszakadtak a láncok, megszűnt az elvtársak, a hátrafésült hajak, a kötöttpulóver-nyakkendő-vászongatya-koszosberett-aranyszarvasfesztivál stílben utazó és csak azt ismerő „átlagfelnőttek” világa, azoké, akik ismeretlenül is leosztottak két maflást, ha berúgtuk a labdát a virágágyásba. Szabad volt minden, volt már kábeltévé, de nem volt internet, így a suli után, előtt és gyakorta közben is legtöbbet a parkokban és kávézókban lógtunk, hétvégenként pedig mindig volt valahol valami jó kis buli, ahol taccsra tettük magunkat.
A hirtelen reánk zúduló, generációváltó szabadság eufóriájában nem találtuk a mértéket, és olyan – a mai fiatalság számára elképzelhetetlen – szinten váltunk állatokká egy-egy (főleg) házibulin, olyan dolgokat műveltünk egy-egy kabanázáson, amelyeknek ha tíz százalékát elkövetné a fiam, amikor akkora lesz, akkor komolyan kétségbeesnék.
Mindezekre rátevődött az említett, kiváltságossá váló újgazdag kaszt gyermekeinek nyomasztó iskolai jelenléte, amelynek következtében a mindig is létező bullying addig soha nem látott magasságokba emelkedett: amikor a milliomos vagy maffiózó vagy rendőrtiszt apuka dédelgetett csemetéje, nyomában a hurkásnyakú, funkcionális analfabéta gorilláival kinézett magának (akár téged, akár a barátnődet) a nagyszünetben vagy a kávézóban, akkor azt egyszerűen nem lehetett megúszni. Nem lehetett. Pont. És mit csináltunk (legtöbbünk legalábbis, ahogy az a kornak megfelelően elvárt volt)? Verekedtünk. Védekeztünk. Kiálltunk. És kaptunk. Sokszor. Adtunk is. Sokszor. Mindennapos volt. Rutinná lett. De egyszer csak véget ért. Valahogy kiérdemlődött a respekt, a bully pedig továbbállt. Gyakran véreztünk, gyakran megsérültünk, de komoly baj, ne adj Isten elhalálozás, nem történt. Mert senki sem volt annyira idióta, szociopata vagy gyáva, hogy kést rántson egy-egy ilyen balhé kapcsán. Mi sem. És a bully sem. Pedig az is megtörtént, hogy hajnalban a diszkóban kitört verekedésből autós üldözés lett, amelynek a végén a város túlsó felén a botok is elő- és használatba kerültek, de még ekkor sem lett senkinek komoly baja (az akkori sztenderd szerint a törött orr nem számított annak).
És most én, a büszke túlélő, aki ugyan nem kedveli az erőszakot, ám az erőszak használatával kapcsolatos toleranciaszintje – éppen azért, mert azon időkben szocializálódott – mégis meghaladja a mai, világvezető eszmék tűréshatárát, elképedve szemlélem napjainkat és az azokban burjánzó agressziót. Mert ez az erőszak gyáva. Mert ez az erőszak aljas. Mert ez az erőszak öl. Vagy ölni akar. Már iskoláskorban is. Ez az erőszak kést használ. Másutt lőfegyvert. Ez az erőszak fájdalmat akar okozni. Ennek az erőszaknak nincs lelkiismerete. És ismét eszembe jut: mi, akik jól elvertük egymást a suli előtt, a diszkóban, a parkban vagy akárhol, nem azzal a céllal tettük, hogy megnyomorítsuk a másikat. Benne volt persze a nevelő szándék és természetesen a másik egójának a porba rombolása, dübörgött a machóizmus, mellette pedig vad fiatalságunk összes téveszméje is. De még a legsuttyóbb, legganébb, legótvarabb ellenség sem akart gyilkolni vagy rokkantságba taszítani. És mi sem akartuk őt.
Elteltek az évek, a világ már megvetéssel szemléli azt a fajta primitív viselkedést. Én is megvetéssel szemlélem. De akkor mégis miért van az, hogy a fene nagy békesség és a fene nagy tolerancia vattacukorszerűen ragadó és mézesmázas-hófehéren mindent elfedő, pihepuha takarója alól egyre gyakrabban villannak elő az élesre fent kések?
