Már az alakuló kormány személyi összetételét is taglalták tegnap a hírportálokon, de egyelőre még olyan bizonytalan a bizalmi szavazás kimenetele, mint ama kutya vacsorája. A helyzet kulcsa egyelőre Victor Pontánál van, aki a szocdemek disszidenseiből összefércelt pártjával hozzájárult egykori alakulata kormányának a megbuktatásához, de az egykor kormányzó partnereinek számító liberálisok hatalomra kerülését már nem támogatja.
Most kezd meglátszani, hogy a kormánybuktató kezdeményezés hátterében nem volt elég előrelátás, mert erre a fordulatra számítani lehetett. Olyan helyzet állt most elő, amiben senkit nem terhel a kormányzás felelőssége, mert a még ügyvivőként hivatalban levő kabinetet már megbuktatták, az újnak a beiktatásához meg nincs elég szavazatuk a kezdeményezőknek. Ideális helyzet ahhoz, hogy az elnökválasztási kampány legesélyesebb jelöltjei válogatott finomságokat vagdoshassanak egymás fejéhez a mikrofonok előtt, ami egyedül az ő bizalmi indexüknek tehet jót. Egyes jogászok szerint ezt a langyos vízben való pancsolást akár a jövőre esedékes parlamenti választásokig el lehet húzni, ha a politikusok úri kedve és hatalmi érdekei úgy kívánják. Az ország és az adófizetők érdekei amúgy sem igen zavarják őket, ennek már számtalan esetben tanúbizonyságát adták.
„Dottore” egyáltalán úgy kerülhetett ilyen kulcshelyzetbe, hogy a közéleti szereplésben csak hatalomszerzési eszközt, de nem a köz érdekében végzendő feladatot látó politikusok simán elengedték a fülük mellett azt a – civil szférában már hosszú ideje megfogalmazódott – javaslatot, hogy be kellene tiltani a pártpolitikusok vándorlását. Dokink pártja ugyanis atyáinak halvány szándékaiban sem létezett a legutóbbi parlamenti választásokkor, ma mégis több mint félszáz képviselőt és szenátort tudhat a soraiban, és dönthet a kormányállításról. De nem ez az első példa arra, hogy a parlamentben kulcskérdésekről dönthető politikai erővonalak már halvány köszönő viszonyban sincsenek a választásokon kifejezésre juttatott szavazói akarattal. Ez a népképviselet elvének nyílt arculcsapása, ami már sokadszor történik meg, és egyelőre úgy tűnik, még a politikai élet önfelkent reformátorait sem hatja meg olyan mértékben, hogy legalább komolyabban beszélnének róla. Hogy az ilyenfajta politikacsinálásban megedződött öregfiúk szemében ez nem gond, azon senki ne lepődjék meg. Azért is néz ki úgy ez az ország, ahogy, mert itt nem a tisztesség számít erénynek, hanem a balkáni értelemben vett élelmesség.
