A demens emberek világában

Szerető kommunikáció

A demensek viselkedését szerették volna megérteni azok az érdeklődők, akik nemrég részt vettek dr. Kiss Gabriella mentálhigiénés szakember előadásán, amelyre az Alzheimer Café rendezvénysorozat keretében került sor a marosvásárhelyi Caritas Házban. A demencia témában jártas szakember mellett Szabó Gabriella főasszisztens, Márton Erzsébet szociális munkás és Sajgó Szeréna önkéntes lelkigondozó osztotta meg tudását és tapasztalatait. Az előadásra a Gyulafehérvári Caritas Teréz Anya idősek nappali foglalkoztatóközpontjának szépkorú tagjai jöttek el, akiket a kíváncsiság vagy az érintettség vezérelt.

Verbális és nonverbális kommunikáció

Az összejövetelen elhangzott, hogy kisgyerekként először a nonverbális kommunikáció eszközeivel – mimikával, gesztusokkal, testbeszéddel – kommunikálunk, míg a verbális kommunikáció elsajátítása egy hosszabb folyamat. Amilyen lassan épülnek ki az agyban a verbális kommunikációért felelős idegkapcsolatok, olyan lassan épülnek le a demenciával élő személyek esetében. Ez azt jelenti, hogy a kommunikációs csatorna beszűkül, a beteg idővel teljesen elveszíti verbális kommunikációs eszközeit, beszéde érthetetlenné válik környezete számára, és ő maga sem érti, amit mondanak neki. Kizárólag a nonverbális kommunikáció által lehetséges kapcsolatban maradni, kommunikálni vele. De mindaddig, amíg a demens beteg gondozói nincsenek ezen lehetőség tudatában, kétségbeesnek, mert nem értik, mi történik a valamikor oly éles elméjű szerettükkel: miért olyan makacs, miért nem hallgat rájuk, miért nem hisz nekik, miért lesznek úrrá rajta dührohamok, miért válik agresszívvé, kezelhetetlenné, vádaskodóvá. Beteg családtagjuk leépülése fájdalmat kelt, frusztrációt vált ki hozzátartozóikban, mert segíteni szeretnének, de tehetetlennek érzik magukat.

Betegség vagy sem?

Megtudtuk, nem is olyan régen a demenciával élőket elmebetegeknek minősítették, ehhez mérten ápolták, embertelen bánásmódban részesítették őket. Sajnos még napjainkban is sok ember nem akar tudomást venni az Alzheimer-kórról, vannak, akik a létezését is tagadják. Éppen ezért létfontosságú beszélni róla. Fontos, hogy minél több ember érzékennyé váljon a téma iránt, és tudatosodjék bennük: egy betegségről van szó, amelyet nem kell szégyellni, takargatni.

Leépülési folyamat

Dr. Kiss Gabriella a demencia leépülési folyamatáról is beszélt. Mint mondta, létezik korai, középsúlyos és súlyos stádium. A korai szakaszra enyhe feledékenység jellemző: a beteg elfelejt neveket, dátumokat. A középsúlyos stádiumban az illető elveszíti térorientációs képességét, amely például abban nyilvánul meg, hogy nem talál haza; téveszmékkel, hallucinációkkal küzd, tárgyakat rejteget, vádaskodik. A súlyos szakaszban a verbális kommunikáció teljesen leépül: a beteg nem érti, amit közölnek vele. A mentális leépülés nem feltétlenül jár együtt a fizikai leépüléssel: az érintettek fizikailag gyakran jól vannak.

Hogyan kommunikáljunk a demens beteggel?

A meghívottak elmondták, ajánlott nem a diagnózisra, hanem magára az emberre fektetni a hangsúlyt. Beszéljünk tisztelettel a beteggel, ne sértsük emberi méltóságát. Nagyon fontos az arcjáték, a gesztusok, a testbeszéd, a hangszín és az érintett szeretetnyelvének használata, ugyanis a demens beteg már csakis a nonverbális kommunikáció eszközei révén képes megérteni bennünket. Ő maga is testbeszéddel, viselkedésbeli megnyilvánulásokkal fog válaszolni közléseinkre és az őt ért történésekre. Az ápoló és beteg közti kapcsolat minősége teljes egészében a testbeszéden múlik, mivel a demenciával élő személy először a mimikánkat látja, szavaink értelmét nem fogja fel. De ugyanígy megért bennünket hangszínünk által is. Ezért fontos, hogy hangunkkal tudatosan bánjunk. Törekedjünk arra, hogy beszédünk, hanghordozásunk lágy, kedves, dallamos legyen. Kommunikációnkat nagyban segítik a képek, tárgyak, az érintés és a szemkontaktus is. Fontos követnünk, hogy a beteg éppen hol tart: mit érez, merre kalandoznak gondolatai. Ezt minden pillanatban tudnunk kell ahhoz, hogy sikeres legyen a kommunikációnk.

Szerepjátékok

Dr. Kiss Gabriella és munkatársai szerepjátékokban mutatták be a demencia különböző stádiumaiban szenvedő beteg és gondozottja közötti kommunikáció lehetséges forgatókönyveit.

A jelenetekből megértettük, hogy felvillanó képek, érzések, gondolatok hullámzanak a demens személyben. Ezért, amikor vele kommunikálunk, nagyon fontos szempont, hogy kinek van igaza. A beteg ugyanis sokszor a régmúltban él. A mellette lévő személyekben régen meghalt édesanyját, édesapját, gyerekét véli felfedezni, sőt ebben a hiszemben él. Gondozójában ilyenkor felmerül a kérdés, kinek adjon igazat. Világosítsa-e fel beteg hozzátartozóját a valóságról? Vagy hagyja meg őt saját meggyőződésében?

Fontos tudatosítanunk, hogy mindig a betegnek van igaza. Ne zökkentsük ki meggyőződéséből, ne vitatkozzunk, ne beszéljünk vele lekezelően. Gondoskodjunk arról, hogy méltó életet éljen, adjuk meg számára a neki járó tiszteletet, és ne harcoljunk a saját igazunkért. A beteget sose szidjuk, ne éreztessük, hogy hibás, esetleg rosszul mondott vagy tett valamit. Nem szándékosan bosszant vele, valóban meg van győződve arról, hogy abban az időben él, amelynek mozzanatait megosztja velünk. Ha vitatkozunk és ellenkezünk vele, befele fordul vagy agresszívvé válik. Számára az érzés marad meg, amelyet közlésünk kiváltott benne. A kritika, kiabálás, ráncigálás negatív érzelmekkel fogja őt eltölteni, és agresszívvé teszi.

A beteg szeretetnyelvének ismerete képes mélyebb szintre vinni kommunikációnkat a demenciával élő személlyel. Ez különösen akkor tud értékes lenni, ha a demens személyt gyermekei ápolják, és ismerik, sőt használni is tudják édesanyjuk, édesapjuk szeretetnyelvét.

Mit tehetünk még?

A gondozó számára kihívást jelenthet a kommunikációban, hogy a demenciával élő beteg állandóan ugyanazokat az emlékeket meséli, egyazon mondatokat és kérdéseket ismétli. Ilyenkor türelemmel, szerető odafigyeléssel szükséges a beteghez fordulni.

A hat alapérzelem – az öröm, a szomorúság, a meglepődés, a düh, a félelem és az undor –, amely különböző helyzetekben megjelenik az arcunkon, visszatükröződik a beteg arcán. Amit közölni szeretnénk, érzelem formájában már ott ül az arcunkon, és ez indítja el a kommunikációt köztünk és a beteg között. Ezért nagyon fontos, hogy tudatosan kommunikáljunk az érzelmeinkkel.

Jó tanácsok: 

• Ne szembesítsük a beteget a hibáival!

• Ne vezessük félre, inkább kérdezzünk rá, ha valamit nem értünk!

• Cselekedeteink legyenek célirányosak: a beteg kéréseit teljesítsük, próbáljuk háttérbe szorítani saját kívánságainkat!

• Fogalmazzuk meg érzéseinket!

• Meséltessük a beteget az életéről! (Akár albumot is vihetünk.)

• Ne javítsuk ki, hagyjuk meg saját meggyőződésében (például, ha tévesen azonosít be arcokat)!

• Csökkentsük a zavaró ingereket!

• Elvárásainkat igazítsuk a betegéhez!

• Fontos a környezet állandósága. Ne változtassunk megszokott környezetén, ne mozgassuk el bútorait, tárgyait!

• Ne biztassuk olyan feladatok végrehajtására, amelyeket nem tud elvégezni, mert ez sikertelenséghez vezet!

• Üljünk le mellé, azonos szinten beszéljünk vele!

• Röviden, világosan fogalmazzunk!

A régi emlékképek sokat segíthetnek bizonyos beszédtémák elindításánál. Ha már elkezdődött a kommunikáció, a segítőnek kell kezében tartania a beszélgetés fonalát, mert a beteg ködös világban él, hajlamos elveszni.

A gondozó és beteg kapcsolata kihívásokkal teletűzdelt út, de megelőzhető a frusztráltság, ha a segítő türelmes, megértő, szépen beszél a beteggel, és szem előtt tartja a gondolkodásbeli nehézségeket.

Zárszóként elhangzott, elengedhetetlenül fontos, hogy biztassuk a fiatal generációt, ismerjék meg az Alzheimer-kórt, annak jeleit, a betegség lefolyását, és sajátítsák el a demens beteggel való kommunikáció eszközeit, hiszen nem tudhatják, mikor ébrednek egyszer arra, hogy nem ismeri meg őket saját édesanyjuk, édesapjuk.

Orbán Júlia