2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Rózsaszínű reggelre ébredtünk a tegnap, hiszen akkor – e sorok írásának napján – ünnepeltük a szerelmesek napját. Avagy a Valentin-napot, hogy legismertebb és legvisszataszítóbb formájában is leírjuk. Az importünnepet, a rosszul beidegződött amerikánát, amit átvettünk – és már hülyét csinálunk magunkból, ha nem sztároljuk lelkesen bólogatva a nyugati kultúra ezen, nem feltétlenül idekívánt kulturális vállrángását is. Pedig magával az ünneppel semmi baj sincsen, az üzenete szép, a háttértörténete is az, és Szent Bálint napját az európai katolicizmus is számontartja – igaz, nem az a lényege, mint cikkünk tárgyának. A gond akkor kezdődik, amikor túltoljuk az üzenetet, félreértelmezzük a lényeget. Hiszen azoknak, akik szeretik egymást, nincsen szükségük egy előre meghatározott napra, hogy ezt kimutathassák. Ugyanakkor jó, ha van egy ünnep(ünk?), amely a szeretetet élteti, amely alkalmat és keretet ad arra, hogy a párok – sokszor a mindennapi taposóban felőrlődő családanyák és családapák – kicsit egymással is foglalkozhassanak, kiszakadhassanak a napi rutin, a munkahely, a gyereknevelés adta fárasztó és stresszes szerepkörökből, és megtehessék ezt anélkül, hogy a túlságosan szigorú lelkiismeretük lázadozna vagy az esetlegesen mártír típusú személyiségük tiltakozna ellene. Mert ez most kijár, ez az övék. Ilyen szempontból kimondottan hasznos ünnep a Bálint-nap (maradjunk csak ennél a megnevezésnél), még akkor is, ha sokan – és eredménytelenül – tiltakoznak ellene.

És az is megtörténik, hogy a fentebb említett szerepkörökbe belenövő, beleérő, önmagukat karrierileg, párkapcsolatilag, családilag megvalósított emberek mire oda kerülnének, hogy tartalmat adjanak a saját Bálint-napjuknak, már zsigerből utálják az egész ceremóniát. Ez gyakori, és ennek oka van. Az egyik oka pedig az, hogy a múlt évezred utolsó évtizede táján nálunk is mindent letaroló gyorsasággal, mondhatni dübörögve divatba jövő ünnepecske főként és elsőként a fiatalok, az akkor 9-12. osztályosok kedvence lett. Akik aztán valami elképesztő lelki terrorral tudták kizsarolni maguknak az extra odafigyelést, legyen az a rózsacsokortól a kirándulásig bármi, és nagyon be tudtak durcizni, ha szívük választottja e csodálatos napot nem élte meg olyan lelki mélységekben, mint ők. Így aztán sok srác – és sok lány is – az ikszedik ilyen alkalom után fejvesztve menekült Bálint-nap idején az erdő mélyén kiásott túlélőlakába a tábortűz fölött roséra sütött sztéket majszolni és búbosbankákra nyílpuskával lövöldözni. Legalábbis képzeletben, miközben a moziban ült az éppen az évi, nyállal túlcserdített, romantikus, dramaturgiailag abszolút előreláthatatlan és kifürkészhetetlen végkicsengésű komédián, kezét az epekedő tekintettel a vásznat és őt bámuló választottja vállán nyugtatva, azon lamentálva, hogy vajon előző életében mit vétett a világ ellen?

Miközben odakint az utcán patakokban folyt a nyúlékony csula, tombolt és tombol a giccs, a rózsaszín szívecskéktől a dikk-hova-vittem-szívem-szép-szerelmét tartalmú videókig, és nagyon sokan igyekszenek megfelelni, ajándékot venni, túlszárnyalni, brutálisan szeretni, jó pofát vágni, mézesmázosnak lenni, miközben pokolba kívánják ezt az egészet.

Relax, emberek! Ez csak egy ünnepecske. Értelme van, de sok nincs. Hagyjátok a hülye plüssöket, a pár nap alatt szétrothadó csokrokat. Inkább menjetek, kajáljatok egy nagyot valami jó helyen, és beszélgessetek végre!

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató