Hétköznapi történet
Kálmán nehezen szokta meg a tömbházéletet. Nem csoda, hiszen több mint hat évtized kötötte a nyárádmenti házhoz, amelyben felnőtt és családot alapított. Az udvar és a nem túl nagy kert számára egyet jelentett a létezéssel, amelyet a munka és a pihenés ritmikus váltakozása osztott egyforma mozaikdarabkákra. Valami azonban felülírta ezt a könnyen átlátható, békességgel átitatott forgatókönyvet.
– Sosem szóltam bele a leányom döntéseibe, de amikor párt választott magának, éreztem, hogy nem lesz a dolognak jó vége. Nem volt semmilyen konkrét okom arra, hogy így vélekedjek, mégsem hagyott békén a gondolat – kezdett bele történetébe a sötétbarna szemű, egész lényéből egyszerűséget és őszinteséget sugárzó férfi. – A feleségemmel, nyugodjék, mindent megadtunk az egyetlen gyermekünknek, taníttattuk, fizettük a nyári táborozásait, és amikor befejezte a középiskolát, az ellen sem volt kifogásunk, hogy beköltözzön a városba. Mivel mi az asszonnyal sosem költekeztünk, volt annyi megtakarított pénzünk, hogy kevés bankhitellel vásároljunk neki egy kétszobás lakást. Arra gondoltunk, minek fizessen albérletet, amikor – ha némi anyagi áldozattal is – saját otthona lehet. Akkoriban egy ügyes, komoly fiú udvarolt neki, akivel még a líceumból ismerték egymást, az illető a lányommal párhuzamos osztályba járt. A kicsi butának azonban túl kedves, udvarias volt az a fiú, nekem legalábbis ezt mondta egy bizalmasabb beszélgetésünk alkalmával. Akkoriban ismerte meg – már egyetemistaként – az új szimpátiáját, aki aztán egyik napról a másikra el is csavarta a fejét. A leányom hozzám valahogy mindig jobban kötődött, mint az édesanyjához – talán azért is, mert kettőnk közül én voltam az engedékenyebb –, így tőlem kért tanácsot, amikor úgy érezte, válaszúthoz érkezett. Azóta is bánom, hogy nem hallgattam a józan eszemre, és nem erősítettem meg abban, hogy tartson ki az akkori társa mellett, még akkor is, ha a jelenlétében „nem röpködnek a feje fölött rózsaszín pillangók”. Valahogy magával ragadott a lelkesedése, az a gyermeki öröm, amivel arról az idegen fiatalemberről áradozott, és arra bátorítottam, hogy bízza a döntést a szívére. Utólag visszagondolva, jobban tettem volna, ha jól nyakon öntöm egy veder hideg vízzel, de ehelyett segítettem neki tévútra térni. Kezdetben persze semmit sem lehetett észrevenni az új helyzet árnyoldalaiból, a lányom választottja ugyanis vele is, velünk is igazi úriemberként viselkedett, hatalmas virágcsokrot hozott a feleségemnek az első találkozásra, és akkor is, amikor lánykérőbe jött. Egy rövid ideig úgy gondoltam – jobban mondva abban bíztam –, hogy téves volt a korai megérzésem, jóravaló, becsületes emberrel készül összekötni a lányom az életét.
– Mikor derült ki, hogy mégsem így van? – szóltam közbe.
– Jóval az esküvő után, nem sokkal az unokám születése előtt. Akkor már több mint három éve özvegy voltam, így minden figyelmem a lányom családjára összpontosult. Egy októberi szombat délelőttön – úgy emlékszem, mintha a tegnap történt volna – váratlanul elbuszozott hozzám az akkor már nyolc hónapos várandós gyermekem, és mielőtt bármit kérdezhettem volna, kiadta magából minden keserűségét. Elmondta, hogy beadta a válópert, mert már nem bírta elviselni a szerencsejáték-függő férje kiszámíthatatlan, gyakran agresszív viselkedését és azoknak az idegeneknek a fenyegető telefonhívásait, akiknek a férje tartozott. Több mint egy éve élt ebben a földi pokolban, és végre eljutott a felismerésre, hogy ha nem találja meg a menekülési útvonalat, a megszületendő gyermekével együtt belepusztul az áldatlan helyzetbe. Egy ijesztő telefonos hangüzenet ébresztette erre rá, amiben azt ígérték neki, hogy ha nem veszi rá a férjét egy euróban meghatározott jókora összeg egy héten belüli kifizetésére, mindhárman a túlvilágra „kapnak kirándulójegyet”. Ekkor tudatosult a lányomban, hogy az uzsorások, akiknek a párja jó ideje elkötelezte magát anyagilag, nemcsak az adóst, hanem a családját is figyelik. Amikor mindezt elmondta, éreztem, hogy forogni kezd velem a ház és az udvar. Az első pár percben nem voltak szavaim, de aztán lehiggadtam, és keresni kezdtem a megoldási lehetőségeket. Egyetlenegy kezdett körvonalazódni, amit kimondani is fájt, de nem volt más választásom. Tudtára adtam a lányomnak, hogy eladom a szülői házat a hozzá tartozó gyümölcsöskerttel együtt, és a vételárból kifizetjük a kamatosokat. Azt is felajánlottam, hogy én aztán beköltözöm a városba egy albérletbe, a lányom azonban kijelentette: csak akkor fogadja el tőlem ezt az áldozatot, ha nála maradok. Erőm sem lett volna ellenkezni, de azóta sem bántam meg, hogy elfogadtam az ajánlatát. Persze nem egyik napról vittük véghez a tervet, de végül így lett belőlem „blokklakó”. A régi életemből csak Brumit, az öreg kutyámat hoztam magammal, és neki csodálatosan sikerült is alkalmazkodni az itteni szűkebb világhoz. Nekem a mai napig nehezebb, még mindig összerezzenek a szomszédból átszűrődő zajokra, és a lépcsőzéssel sem barátkoztam meg túlságosan. De itt van a kisunokám, egy tündéri kislány, aki ősztől óvodás lesz, és – ahogy a bölcsődébe meg a játszótérre – oda is én fogom majd hordani. Mindig, amikor befészkeli magát az ölembe, és kéri, hogy mondjam el a Mánkó nénis kedvenc meséjét, amit annak idején az édesanyja is úgy szeretett, úgy érzem, semmi sem volt túl nagy áldozat, minden külső körülmény ellenére igazán otthon vagyok.
