35 éves a Helikon

A kolozsvári irodalmi folyóirat a magyar kultúra napján évfordulót is ünnepelt a Vallásszabadság Házában. A lap szerkesztősége és vendégei az évfordulós lapszám bemutatójával és irodalmi esttel köszöntötték az eseményt. A 2025. 01. szám ünnepi külsőt öltve a jubileumra koncentrál. A 36 szerző írásait felvonultató gazdag összeállítást a főszerkesztő KARÁCSONYI ZSOLT Ahol szerencsére nincs új a nap alatt című vezércikke nyitja. Az ő gondolataiból idézve köszöntjük a közkedvelt folyóiratot.

„Ünneplünk, mert minden okunk megvan rá. Bizony mondom néktek, így van ez. Csakhogy az előbbi formulát, annak változatait Heltai Gáspár fabuláinak végén találhatja meg könnyedén bárki, itt pedig rögtön a mondandó elejére helyeződik, miként a Helikon is előbb volt, van, előbbre való is, mint a mindenkori létrehozók. Ezt tanultuk az előttünk járóktól, hogy eszközei, éveken, évtizedeken át előmozdítói kell legyünk annak, amit a Helikon jelent, amit a lapelődök is célul tűztek ki, amit a lap alapítói is egyértelmű tényként kezeltek, az utolsó: még Utunk-, és az első, már Helikon-lapszámtól kezdve.

Az alapítás pillanatában a mai szerkesztők idősebbje túljutott ugyan a Már tudok olvasni könyvsorozat egyes példányain, ha a kezébe kerülhetett, talán már nem Nagyapó mesefájáról próbálta leszedni a kommunizmus éretlen gyümölcseit (lásd: zölden beszerezhető banán). Mégis, a további években elsősorban azon nőtt fel, amit a ’89 előtti erdélyi irodalmi élet értékeiként tarthatunk számon, a Kriterion világirodalmi sorozatától kezdve el egészen azokig a meghatározó irodalmi művekig, melyeket éppen a korábbi Utunk-szerkesztők és Helikon-alapítók létrehoztak, már 1989 előtt is.

A fentiekből már felsejlik, de jó (nem először) egyértelművé tenni: a Helikon sajátos arculatát a kortársi újdonságokra és a hagyományokra való odafigyelés a kezdetektől meghatározza, és ugyanez mondható el a lapelődökről, az Utunkról, az Erdélyi Helikonról és az Erdélyi Múzeumról is. A mindenkori kolozsvári magyar szépirodalmi folyóirat erdélyi magyar lapként tekint magára, és ez már a gyűjtőszenvedélyben is megnyilvánul. E gyűjtőszenvedély pedig azt jelenti, hogy a lap minél szélesebb írói és olvasói csapatot kíván maga köré gyűjteni, és szellemi műhelyként érvényesülni – melynek célja az értékteremtés, a régi és az új értékek felmutatása, elemzése, a létrejövő alkotások megszűrése a kritika rostáján. Nem csupán a szépliteratúra vonatkozásában.

Mert a Helikont mindig is foglalkoztatja a társművészetek világa. Az első lapszámok hasábjain ugyan az olvasható, hogy folyóiratunk a szépirodalmat tekinti elsődlegesnek, de már a kilencvenes években gyakoriak a képzőművészetekkel, színházzal, filmmel kapcsolatos esszék, kritikák, interjúk, fesztiválbeszámolók. Ennek okán is elmondható, hogy a Helikon olyan tér, ahol nincs új a nap alatt – mert, szerencsére, a lapelődök vagy a mostani folyóirat korábbi szerkesztői már régóta mindent kitaláltak. Szerencse és felelősség ez egyszerre. (…)

Olyan folyóirat vagyunk tehát, ami folyamregényként is olvasható – mindegyre felbukkanó, ismétlődő, szikáran pontos vagy túlburjánzón lendületes változatokban ismétlődő témák, formák, motívumok egységgé formálódó hálózataként.

A szép, szerencsés, meglepő és mégis természetes az, ahogy az első 35 év egységes egésszé szerveződik, a múltat magához vonja és a jövendőre tekint. Jóslatokat vált valóra, még ha átvitt értelemben is, miként az Mózes Attilának a Serény Múmiáról írott cikkében olvasható, terveket valósít meg… az alapítók 1994-ben írják le a Kemény Zsigmond-díj megalapításának szándékát, és meg is valósul másfél évtized múlva. Mert az alapítók céljait az újak nem felejtik el.”