2. A timsó
A segesvári múzeumban őrzött patikai edények egykori gyógyszertartalma (materiamedica) tükrözi az átalakulásban levő gyógyszeres kezelést Európában, de az erdélyi gyógyszerészek önállósodási törekvését a gyógyításban használt anyagok és azok árszabási szempontjából is tetten érhetjük.
Eredete szerint az itt látható „materia-medica” négy csoportra osztható:
1. Növényi eredetű (65%), 2. Állati eredetű (9%), 3. Ásványi eredetű (21%), 4. Vegyes, az előbbiek keveréke (5%)
Az első két csoportról a korábbi írásokban részletesen szóltunk, valamint a harmadikból a kénről is. Az ásványi anyagok egyre szélesebb körben hódítottak teret az elmúlt századokban, jórészt átvették a növények helyét a gyógyászatban, és még napjainkban is alkalmazzák őket.
Az egyik 18. század végén készült faedényen PULVIS ALUMINIS USTUM olvasható. Magyarul égetett timsónak vagy alunitnak nevezték régen, és nevezzük ma is, innen származik az alumínium neve is. A Pozsonyi taxában (1745) Alumencrudum-timsó néven szerepel. Vegyi összetétele alapján alumínium-kálium-szulfátnak is nevezzük. Az ustus (ustum) szó magyar megfelelője: égetett, pörkölt. A természetben a kalinit nevű ásványban fordul elő.
A timsó elnevezés egyrészt egy konkrét anyagnak a neve, másrészt általános megnevezése a különböző kettős szulfátoknak, például a vastimsó vas- és kálium-szulfátot tartalmaz. A gyógyászatban csak az alumínium-kálium-szulfátot használják, ezért ott a timsó nevet kizárólag erre alkalmazzák.
Az emberiség már régen megismerte a vulkanikus kőzetekben keletkező timsót, és használta is gyógyászati és egyéb célokra, például az ókori görög orvosok gyermekáldás megelőzésére ajánlották, labdacsként. Egy 1596-ból származó hajfestékrecept szerint a hajat festés előtt timsóoldattal kell lemosni, ördögszekérfű hamujából készült oldatban. A középkorban és a 18–19. században külsőleg vérzéscsillapításra, sebek gyógyítására, vadhúskinövések eltávolítására használták, belsőleg hasmenés ellen, például diólevélteában feloldva. Mindvégig alkalmazták a bőr cserzésénél és festésénél. A 16. századig Szíriából hozták be Európába. A 18. században a textilipar és a textilfestő ipar addig nem tapasztalt fejlődésével megnövekedett a kereslet a lakkfestéshez szükséges segédanyag iránt. Itáliában a Róma közelében levő Tolfa nevű helységben találtak nagy mennyiségű kalinitásványt, hosszú évtizedeken keresztül ez látta el egész Európát timsóval.
Magyarországon a timsót leghamarabb ásványvizekben mutatták ki. A Heves megyei Mátrában, Parádon Markhót Ferenc orvos és gyógyszerész vizsgálta az ottani „sós vizet”, így az 1760-as években ott is elkezdődött és fejlődött a timsófőzés. A 18. század végén Munkács mellett fedeztek fel egy gazdag timsólelőhelyet, ez lett a tolfai timsó vetélytársa, a nyugat-európai textilgyárak nagy mennyiségben vásárolták fel, és az ottani gyógyszerkönyvek is külön megemlítik a magyar timsót mint kiváló, megbízható minőségű anyagot. A kibányászott kőzetet egy ideig szabadtéri fedél alatt tárolták, majd kemencékben pörkölték (a mészégetéshez hasonlóan).
A timsó égetéséhez nagy mennyiségű fára volt szükség, az erdőtulajdonos arisztokraták meggazdagodtak, a fák felelőtlen kivágása már akkor megbontotta a természet egyensúlyát. A gyárak fokozatosan tönkrementek. Szerencsére a kémia fejlődésével a timsót is sikerült vegyileg előállítani alumínium-szulfát és kálium-szulfát oldatok elegyítésével és az elegy felhevítésével. A forró keverék lehűtésekor timsókristályok válnak ki.
A vegytiszta, fehér, kristályos timsót napjainkban is alkalmazzák a gyógyászatban: vérzéscsillapító, antibakteriális, gombaölő, viszketeg- ségcsillapító, enyhén hegesítő, összehúzó (adsztringens) hatása folytán rovarcsípésekre, egyszerűbb, felszínes sebek kezelésére, irritációkra, bőrgombásodás ellen. Ólommérgezésekben ellenméreg. Az állatgyógyászatban kámforral keverve disznóorbánc ellen javallott.
A timsó élénkebbé teszi a színeket (zöld, vörös), ezért az élelmiszeriparban is használják, például az uborka savanyításánál, azért is, hogy az uborka ropogósabb legyen.
A kozmetikai ipar mint természetes ásványi eredetű hatóanyagot egyre nagyobb mennyiségben használja szagtalanító (dezodor) készítményekben. Nem izzadásgátló, nem zárja el a bőr pórusait. Az izzadtságtól fejlődő baktériumokra hat, főleg azokon a helyeken, ahol nem éri levegő. Testre, hónaljra, lábakra, összeérő combok között, mell alatt egyaránt ajánlott. Gazdaságos, nem hagy nyomot a ruhán. Ajánlott adagja 0,5-5%. Belefoglalható vizes vagy alkoholalapú oldatokba, kenőcsökbe, krémekbe, gélekbe, púderbe, szilárd rudacskákba (stift, ceruza), arcápoló tonikokba. Fontos, hogy szembe ne kerüljön!
Továbbra is nagy mennyiségben használják az iparban: víztisztításra, textiliparban festésnél, bőrök kikészítésénél, könyvnyomtatásnál, papíriparban nélkülözhetetlen.
Veress László
