A csatát megnyertük, de a háborút elvesztettük – parafrazálhatjuk az ismert mondást, ha visszatekintünk 35 év távlatából az 1990. március 19-20-i eseményekre. Mert 20-án sikerült a magyaroknak és a cigányoknak alaposan ellátni a támadó Görgény-völgyiek baját, de a történtek hosszú ideig beárnyékolták a város életét. Derékba törte azt a normális emberi kapcsolatot, amelyet az 1980-as évek végére a nyomor szolidaritása kialakított a románok és a magyarok között. Olyan bizalmatlanság alakult ki, amelyet a hamis képet kreálók sokáig éltettek, a mindkét etnikumhoz tartozó városlakók kárára. A „hangulat” miatt a beruházók sokáig elkerülték a várost. Alig egy év alatt csődbe mentek a nagyvállalatok, kiürült a Dózsa György utca gyártelepe. És beindult az exodus. A löketet valóban a pogrom adta, de elsősorban annak a nemzedéknek a tagjai kényszerültek kivándorlásra, akik az 1980-as évek végére dobbantottak volna az életben. Nem volt hova. Akkor többségében magyarok távoztak, mert elsősorban az anyaország kínálta azokat a lehetőségeket, amelyek a szülőföldön bezárultak. Van, aki megkapaszkodott, volt, akinek nem sikerült, de nem volt visszaút. És mintha megállt volna a gazdasági fejlődés mind a megyében, mind a városban. Az A 3-as autópálya araszolva ért Marosvásárhelyig, majd kiderült, hogy nincs szándékában a kormánynak folytatni Brassóig. A későbbiekben lekerült a vidrátszegi repülőtér az unió által támogatható légikikötők listájáról. Sorolhatnánk a példákat, kiegészítve talán azoknak a megyei elöljáróknak a beszámolójával, akik évtizedeken át hiába kilincseltek a minisztériumokban régiófejlesztési projektek támogatásáért. Marosvásárhely húsz évig olyan irányítás alatt állt, ahol a fejlődés ígéret szintjén maradt. Mintha Bukarest elfordította volna a fejét a Maros-parti várostól.
Mi több, Marosvásárhely az új rendszer elején sokáig az éles román–magyar politikai csatatér példastatuáló helyszíne volt. A mindenkori román hatalom sikertelenségének aduásza volt a viktimizálható kisebbség, táptalaja annak a nacionalista szemléletnek, amely soha nem aludt ki, csak az uniós tagság miatt egy kicsit takaréklángon pislákolt. Az igazságszolgáltató intézményeknek nem állt szándékában tisztázni mindazt, ami történt, és így szándékosan nyílt sebe maradt a megtámadottaknak a mára már történelemmé vált esemény. (Mint ahogy az 1989-es események is.) És lám, három és fél évtizeddel később az ország közbiztonságát is veszélyeztető módon lángolt fel újra a nacionalizmus lángja. Pedig ott lent, a mélyben az emberek szintjén nem így van. Emlékszem, valamikor az 1990-es évek elején újságíróként Erdőlibánfalván jártunk egy ügyben építőmérnök barátommal. Találkozunk a polgármesterrel, aki a terepszemle után meghívott haza hozzá. Amint beléptünk a házba, barátom szellemesen úgy mutatott be, mint „a magyart, aki megverte az erdőlibánfalviakat” a főtéren. A polgármester rám nézett, majd kiment a konyhába. S míg azt hittem, hogy a kenyérvágó késsel tér vissza, egy tálcán pálinkáspoharakat hozott, cujkát töltött, majd a falubeliek nevében elnézést kért tőlem azért, ami történt: „félrevezettek minket…, nem tudtuk, mi történt azelőtt Marosvásárhelyen” – mondta lesütött szemmel, majd koccintottunk. Aztán arról beszéltünk, hogy az 1990-es márciusi események miatt mindannyian veszítettünk.
És lecsúszott még egy pohár szilvapálinka a torkunkon az áldozatokért. Magunkért.
