1848 és a kollektív emlékezet

(Hogyan ápolták elődeink 1848 emlékét?)

Még 1991-ben cikket írtam a vásárhelyi közszolgálati rádió számára Hogyan ápolták 1848–49 emlékét 100 esztendővel ezelőtt? címmel. A szöveget a véletlen dobta föl, egészen más írások keresése közben. Akkor és ott az 1848–49-es Történelmi lapok szerepét igyekeztem ismertetni a hallgatósággal.

Talán nem árt idézni belőle egy-két részletet. Nem önfényezés céljából, csupán azért, hogy lássuk, mit tettek az írástudó kortársak, részesei az eseményeknek és a hiteles tanúk az emlékezet meghosszabbításáért, március idusának ébren tartására.

A forradalom és szabadságharc vállalása vagy elutasítása soha nem volt kizárólag a történettudomány (+irodalom) belső ügye. A viszonyulás politikai, társadalmi, emberi cselekedet, véleménynyilvánítás, magatartás maradt, ui. a „hosszú” március 15-e – long dureé –, 1848–49 hősies tragédiája, felemelő példája nélkül nem voltunk, nem lehettünk volna európai néppé, tisztes polgárokká. 

A 19. század kilencvenes éveinek Erdélyében a legtöbb településen, vármegyében már hosszabb ideje működtek helyi egyesületek, egyletek, társaságok, szervezetek, amelyeknek célja a forradalom és szabadságharc emlékének fenntartása és ápolása volt. Még éltek az öreg honvédek, egykori forradalmárok, emigránsok, akik részt vettek a század legnagyobb vállalkozásában, de számuk rohamosan fogyott – ugyanis fél század múlt el ama ragyogó tavasz óta, s a honvédtemetések mindenütt társadalmi eseménnyé váltak. Igaz, hogy ugyanakkor a nagyvárosok utcasarkain egy-egy hadirokkant honvéd koldus mellett legtöbbször részvétlenül haladtak el az utóbb születettek, a bevarrt zsebű, gazdagabbszerencsésebb városlakók.

Az utókor rádöbbent, hogy a nagy napok tanúinak sora egyre gyérül, s tanúságukat örökre a sírba viszik, ha nem rögzítik azokat írásban. Tárgyi emlékeit éppen úgy össze kéne szedni, közgyűjteményekben megőrizni. (A mindinkább népszerűvé váló fényképészet révén egyre több zsánerkép készült a közhonvédekről és egykori tisztekről Magyarország-szerte.)

Így született meg 1891-ben Kolozsvárott az ország legelső negyvennyolcas ereklyemúzeuma, melynek céljai a fentebb vázolt szempontok szerint alakultak. A testület (az intézmény) azonnal felhívást intézett mindenkihez, akinek efféle emlékek vannak birtokában, hogy juttassa el a Széchenyi téri székházba. A felhívás nem csupán Kolozsvár számára hozott tetemes emléktárgyat, írásos vallomást, hanem más városok is követték példájukat: Arad, Budapest, Debrecen után még Bécsben is létesült ereklyeőrző muzeális intézmény ugyancsak a század utolsó évtizedében.

A szabadságharc megőrződött a néptudatban, emlékeztek rá a családtagok, tanítók, a továbbmesélésekben bővült, alakult, közkinccsé vált, a katonanótákban él tovább, a folklórban különösen makacsul megrögződött, az irodalomban hálás téma, Jókay, Lévay József, Vajda János, Arany János és Vörösmarty reá a tanúnk.

Ugyanekkor vetődött fel annak szükségessége, hogy „minden művelt nemzet a történelmében korszakot alkotó nagyobb eseményeinek legapróbb részleteit is hangyaszorgalommal gyűjtse össze, hogy legteljesebb képet alkothasson róla az utókornak” – szól a kolozsváriak felhívása –, s ezeket az írásos tanúvallomásokat, memoárokat valamely állandó nyomtatott közlönyben kellene folyamatosan kiadni, „ui. sietnünk kell, mert nincs sok időnk hátra. Soraink egyre rikulnak, s a sok halogatással sok értékes adat örökre sírba száll”. Ennek nyomán jelent meg 1892. február elsején az 1848–49-es Történelmi lapok első száma Kolozsvárott. Mint az alcíme jelzi, nem csupán az Országos Ereklyemúzeum közlönye, hanem a Belső-Szolnok vármegyei, gyulafehérvári, brassói, marosvásárhelyi, tordai, kolozsvári stb. honvédegyeletek orgánuma is. Félhavonta jelent meg, hét évfolyamot ért meg, 1898 júniusában szűnt meg, alakult át Történelmi lapokká. Állandó vásárhelyi munkatársa volt a Ref. Kollégium nyomdásza, Imreh Sándor, aki maga is résztvevője volt a szabadságharcnak, és értékes memoárokat hagyott az utókorra, amelyek újrakiadása talán nem is volna érdektelen. A korszak nagyobb lapjaiban, így a Kolozsvári Magyar Polgár hasábjain az egykori résztvevők között elkeseredett viták folytak már a 70-es években arról, hogy ki kit árult el, állt át a másik oldalra, kinek a hűsége ingott meg Kossuthban, ki volt az igazi, kik voltak a hamis forradalmárok, álruhás ügynökök. Görgey és/vagy Kossuth, mit tettek a szabadságharc végjátékosai… Ami, valljuk be, sokat ártott 48 tiszta emlékének.

Csupán 1898-ban nyilvánította a magyar kormány a liberalizmus („megbocsátás”?) szellemében a forradalmi 1848-at hivatalos ünneppé, de akkor sem március 15-ét jelölte meg emléknapként, hanem április 11-ét, azaz azt a napot, amelyen az ún. április törvényeket szentesítette Bécs. Magyarországon 1927-ig ez maradt a hivatalos ünneplés napja, amikor Klebelsberg Kuno kultuszminiszter javaslatára Kossuth történelmi érdemeit törvénybe foglalva, március 15. állami ünneppé nyilvánítása mellett döntöttek. Attól kezdve (mindenkor) a hatalom mindig saját politikai legitimációját kereste az ünnep, a forradalom és szabadságharc emlékében. Jobb- és baloldalon egyaránt.

Marosvásárhelyen, akárcsak Erdély-szerte, a megemlékezések nyitánya honvédegyesületek megalakulásához köthető. Az első nemzeti hadseregben harcoló egykori huszárok, gyalogok, tüzérek, önkéntesek, tisztek és közlegények 1867-ben, a kiegyezés nyújtotta nagyobb polgári szabadság előnyeit kihasználva alakították meg a vásárhelyi honvédegyletet július 19-én az Apollóban. Akkoriban ez volt a legtágasabb középület, amelyben nagyobb szabású gyűléseket lehetett tartani. 

1848/1849 egyszeriben újra fontossá válik. Mindent hozzá mérnek a kortársak. Jelképekben, szimbolikus cselekvésekben, térfoglalásban, hírlapi cikkekben, honvédsegélyező akciókban ölt testet. Már a kiegyezést szentesítő államszerződés aláírásának napján, 1867. február 19-én du., amint a hír Vásárhelyre érkezik, az ablakok megtelnek piros-fehér-zöld zászlókkal. Este színházi előadás, kivilágítás. Eléneklik nyilvánosan a Kölcsey-Erkel szerezte Himnuszt. Az utcákon fáklyásmenet vonul, szól a Rákóczi-induló. Ebben a városban a polgár számára minden inkább 1848–49-et idézi, mintsem a kiegyezést, amelyről még semmit sem lehet tudni, miféle új renddel, törvényekkel jár majd holnaptól. (Február 23-án azért meg kell ünnepelni Deák Ferencék közjogi alkotását, a várost újfent kivilágítják ünnepélyesen, és beszédet mond Marosszék közönsége nevében Berecki Sándor volt honvédszázados. Feledni kell a tegnapi kivégzéseket, kényszersorozásokat, száműzetést, bujkálást, elnyomást, Bach belügyminiszer terhes korát.) Március 3-án a plébániatemplomban tartott ünnepi istentiszteleten részt vesznek a város előkelőségei, főhivatalnokai felekezeti különbség nélkül.

Március 10-én szenzációs hírt közöl a Vasárnapi Újság: Berzenczei László közkegyelmet kapott, és rövidesen hazatér Klagenfurtból, ahol addig kényszerlakhelyen élt. (Május 2-án valóban betoppan Vásárhelyre.) Alighogy hazatér, a Székely Néplap megszerzi, és folytatásokban közli májustól decemberig Berzenczei László bujdosásainak naplóját. Híveit gyűjtögeti. Múltbéli érdemei és száműzetése alapján képviselőséget remél az első szabad országgyűlési választások alkalmával.

Pesten 1869-ben megjelenik könyv alakban a város szülöttének, Deák Farkasnak az emlékirata Fogságom története címmel.

Március 15-én csöndes Vásárhely, nincs ünneplés, emlékezés március pesti idusára. A népek úgy emlékeznek, hogy a forradalom híre hozzájuk csak egy hétnyi késéssel jutott el 1848-ben, „amikor az öregisten is még legény volt”. Tegyük hozzá, még nem alakult ki a nemzeti ünnep fogalma. Ahhoz egyszer nemzet kell, mely csak most forr ki igazából. (Az egyházi ünnepek vagy családi ünnepi összejövetelek nem kínálnak modellt ehhez az új szokásrendhez.)

A kuruckodó közhangulatot jól jellemzi az a hír, hogy amikor Péchy Manó kormánybiztos felszólítja a széket, hogy küldjön három lovast az erdélyi bandériumba, mely ott fog felvonulni a június 8-i koronázáson Pesten, akkor nem akad ember, aki vállalkozna erre... Ellenállnak, azt hangoztatják, nem lenne törvényes, ui. az 1848-as törvényeket nem állította helyre az, akinek most majd a fejére helyezi az ország hercegprímása Szent István koronáját. A Vásárhelyen szereplő színtársulat Erkel Hunyadi László c. operáját játssza. A hazafias hangulat érezhetően efféle darabokat kíván, amit a színészek késedelem nélkül teljesítenek. Július 9-én Szabó János honvédőrnagy kezdeményezi a helyi honvédegylet megalakítását, amire tíz nappal később ténylegesen is sor kerül. Ekkor Orbán József, a Székely Néplap szerkesztője megőrzés végett átadja a honvédegyletnek azt a Szebenben kiadott német nyelvű földrajzkönyvet és atlaszt, amelyet Bem tábornok használt az erdélyi hadjárat idején. 1891-ben Imreh Sándor nyomdász, akiről már szóltunk, megbízást kap a néhai szerkesztő vejétől, hogy adja át a könyvet, amely Jozef Bem bejegyzéseit, jeleit is tartalmazta, valamelyik ereklyemúzeumnak. 

Augusztusban az Andrássy-kormány is lép a volt honvédek ügyének rendezésében, elrendeli összeírásukat. Sok egykori harcos, önkéntesként beállt parasztkatona, városlakó férfi nem rendelkezik semmiféle igazoló irattal. Ezeknek előzékenyen rendelkezésükre bocsátja hatalmas 48–49-es dokumentum-, nyomtatvány- és újsággyűj-teményét br. Apor Károly, a későbbi táblai elnök. Sajnos a gyűjtemény nem maradt városunkban, 1885-ben Apor végrendeletileg a Magyar Nemzeti Múzeumra hagyta.

Június 24-én egy székely aláírással felhívás jelenik meg a lapokban a székely vértanúk postaréti emlékének megörökítésére. Országos lesz a gyűjtés, a közadakozás minden várakozást felülmúl. Ez lesz majd városunk első köztéri szobra, emlékműve, ámbátor akkoriban ugyancsak távol esett a belvárostól. Mégis fontos, kihagyhatatlan helyszíne marad a negyvennyolcas emlékezéseknek, az (ezernyolcszáz)nyolcvanas évek végétől minden alkalommal a polgárok egy nagyobb csoportja kigyalogol megkoszorúzni az emlékoszlopot. 

(Októberben a városi tanács asztalán javaslat fekszik: a három vértanú földi hamvai vitessenek a Postarétről a városi temetőbe.)

Amikor 1867 júliusában Mikó Mihály marosszéki főkirálybíró átnyújtja Baruch Jeremiás dúsgazdag szeszgyárosnak és gőzmalom-tulajdonosnak a királyi arany érdemérmet, mellyel ipari és kereskedelmi tevékenységét jutalmazták, Baruch 500 forintot ajánl fel a honvédözvegyek és árvák javára, ugyanakkor a rokkant honvédeknek további támogatást helyez kilátásba. Kétségkívül népszerűségnövelő aktus, de egyben annak a jele, hogy a frissiben letelepedett zsidóság komolyan veszi a „honszerelmet”, elindul az asszimiláció útján. 1848-at magáénak ismeri el, hiszen akkor történt meg az első komoly törvényes döntés az emancipáció ügyében, amit aztán a novemberben kihirdetett XVIII:1867 tc. szentesített polgári tekintetben. Október végén az első honvédsegélyező bált is megrendezik az Apollóban. A lapok név szerint közlik, ki mennyit adott az egykori hadfiak és családjuk felsegélyezésére. Még nem létezik rokkantsági nyugdíj, még nincs rendszeres járadékkal jutalmazott 1848–49-es érdemjuss. Decemberben jótékonysági koncert ugyancsak az Apollóban. Ezúttal a helyőrségi Gorizutti ezred szolgáltatja a zenét. Karmester Zách Antal, utóbb a Ref. Kollégium zenetanára. Karácsony előtt Baruch 80 rokkant között oszt szét élelmiszersegélyt.

A következő évben Berzenczeit tényleg országgyűlési követté választják. És az Országos Honvéd-egylet pesti ülésén augusztusban elhatározzák, hogy az ország első Bem-szobrát Vásárhelyen fogják felállítani. Gyűjtőívet bocsátanak ki. Ekkor tehát már két vásárhelyi emlékműre gyűjtenek, várnak adományokat. Benkő Károly megírta még 1862-ben Marosvásárhely első történeti összefoglalóját, amelyben kitér az 1848–49-es eseményekre, a városi jegyzőkönyv adataira támaszkodva dokumentumokat tesz közzé első ízben. Műve kézírásban marad, de többen is olvashatták, Orbán Balázs is, másolat is készül róla, majd csak 139 évvel később, 2001-ben adja ki Pál-Antal Sándor.

(Folytatjuk)