2022. május 25., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A magyar széppróza egyik meghatározó egyéniségéről ma már ritkán írnak, beszélnek. Többnyire egy-egy kerek évforduló nyújt alkalmat alakja, jelentősége felidézésére. Regényeit, rövidebb írásait ma is sokan kedvelik, megfilmesített történeteit szívesen látjuk újra, amikor valamelyik tévécsatornán ismételten műsorra kerülnek. Országgyűlési tapasztalatairól szóló gunyoros cikkeit, tárcáit is élvezetes olvasni, de ezt inkább csak a publicisztikát tanuló jövendő újságírók tapasztalják meg. Ma egy ilyen képviselői minőségben szerzett „esettanulmányát” tesszük elérhetővé. Szerzőre és írására jól illik a jellemzés, amit az író Herczeg Ferencnek köszönhet az utókor: «Irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe. Munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz. Nagy kár, hogy nem mindig írótollal dolgozik, szívesebben csak élőszóval. De hogyan tud beszélni! Palócosan ejti a szót; lassan, olykor hebegve kezdi, Arlechino szándékos esetlenségével közeledik a matériához, de ha fölmelegszik, akkor fölemelkedik, mint a léggömb az emberek feje fölé, akkor aforizmák záporát hullatja, hihetetlen merész hasonlatokat talál, és minden, amit mond, tele van forró élettel, szellemmel, eredetiséggel, különös szépséggel. Még a palóc beszéde és a nyers gesztusai is valami csodálatos bájt adnak a társalgásának. Nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, azok nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak Mikszáth Kálmánra, mint a beteg a morfiumra.» (Mikszáth Kálmán emlékezete. Budapest, 1928)

És akkor a Mikszáth-cikk:

 Hogy ebédel Tisza Kálmán Nagyváradon? 

D’Artagnan a „Régi Tisza-ház” című tárcájában az Országos Hírlapban, felsóhajt egy helyen: „Vége már a patriarchális életnek úgy Tiszáéknál, mint Nagyváradon!” Én éppen az ellenkezőjét tapasztaltam, mikor mintegy másfél év előtt lekísértük Tisza Kálmánt a képviselői beszámolójára.

A „Rózsabokor” vendéglőben volt a bankett, s mint idegen megyéből való képviselő, a Tisza szomszédságában ültem az asztalnál, ami később javamra volt.

A menü természetesen nem volt kielégítő, kivált a gurmanok számára. Ezernyi embernek nem is lehet jól főzni – de meg a Tisza-banketteknek az az ékességük, hogy olcsók és szegényesek. Mindenki maga fizeti a couvertjét, és hogy eljöhessen a legszegényebb választó is, nem lehet az étlapra tenni se fácánt, se burgundi bort.

Alighogy elkezdtek tálalni, egyszerre csak ott terem a Tisza háta mögött egy kackiás pirospozsgás képű szolgáló, negédesen riszálva a kurta szoknyáját, melynek szélei ingerlőn csapkodták meztelen lábikráit. Két cilinder aranyszínű bor volt a kezében.

– Tisztelteti a kegyelmes urat Tóth Ferenc tekintetes úr (a névért nem állok jót), és itt küldi kóstolóra ezt a finom bort, de hogy azt mondja, egyedül tessék kiinni, mert nincs belőle több.

– Köszönöm, fiam – mondá nyájasan a „generális” –, adja át a tiszteletemet Tóth Ferenc uramnak.

Persze a szomszédság protestált, hogy a nagy „közlegény” egyedül igya meg a pompás pecsenyebort, amiben legott kompromisszumra is lépett velünk, odatolván az egyik cilindert Ritoók Zsigmond és közém:

– Ebből gazdálkodjatok.

De alig kezdtük a gazdálkodást, midőn ismét női ruhasuhogás üde szele rezzentett fel diskurzusunkból. Hátranézünk, hát egy fitos orrú csinos szobacicus lépegetett nagy nyalkán Tisza Kálmán felé, egy hófehér szalvétával letakart tálat hozva. Még oda se ért, már peregni kezdett a nyelve:

– Tisztelteti Majsayné nagysága (a névért megint nem állok helyt), és hogy ím, megtudta, hogy a kegyelmes úr itt ebédel, hát egy kis málnás-lepényt sütött, mert hogy – azt mondja, hogy nagyon szereti a kegyelmes úr. (A selyma fruska! Csupa „hogy”-okkal beszélt ő is.)

– Biz az igaz – szólt Tisza mosolyogva, s kék szemeiből csupa jóság áradt. – Senki se találja azt úgy el, mint a maga asszonya. Csak mondja meg otthon, hogy nagyon örültem neki, hogy rám gondolt.

Így ment ez aztán egész végig. Baráthné asszonyom egy fazék töltött káposztát offerált fel (de ebben már a fazékért se kezeskedem), egy gabonakereskedő valami fölséges likőrt kapott egy angolországi ismerősétől, azt állította oda Tisza elé a feketekávé utánra.

Szóval úgy éltünk a generális közelében, mint valami kanonokok – míg a lejjebb ülő igazi kanonokok, mert ott volt Széchenyi Jenő és esetleg mások is, koplaltak. De még a jó kosztnál is jobban esett az a magyaros, minden parádétól ment kényeztetés, melyben képviselőjüket részesítették, s melyet nem a feltűnni vágyás hoz létre, mely csak a szívekből fakadhat.

Gyönyörű volt látni a hatalmas dinasztát, a hajdani nagy miniszterelnököt, ki császárok abroszához törülte már sokszor a száját, amint ilyen patriarchálisan táplálják, és ő maga azt végtelen egyszerűségében egész természetesnek találja.

Egy országgyűlési képviselő