14. Carnac és a menhirek

Carnac kisváros a breton félsziget déli részén az Atlanti-óceánból nyíló Morbihan nevű öböl partján fekszik, Morbihan megyében. Breton neve Karnag, magyarul „holtak temetője”.

 A város két területre osztható: Carnac tengerparti, gyerekbarát üdülőváros, ahol mint-egy négy km hosszan homokpart (plázs) terül el, kiváló lehetőség pihenésre, fürdőzésre, strandolásra. 

A város másik része az óváros, ahol az ott lakók jelentős része gazdálkodó, tevékenységük alapját az osztrigatenyésztés képezi. Nyolcvannál több farmertől lehet közvetlenül vásárolni kagylót, már a 19. század közepétől. A város közelében terül el ideutazásunk kiemelt célja, a misztikus, megmagyarázhatatlan állókövek mezeje.

Ebben a csendes kisvárosban született Eugéne Guillevic (kiejtése: özsén gijövik) francia, 1981-ig kommunista szellemű költő (1907-1997), aki meghatározó jelentőséget tulajdonított annak, hogy itt, a „rejtélyes menhírek szent földjén” töltötte gyemekkora nagy részét. Iskolás kora idején Bretagne-ban bretonul nem, kizárólag franciául volt szabad beszélni (!), bretonul nem is tanult meg soha. Magyar kapcsolatai miatt érdemes megemlékezni róla. Életcéljának tekintette a magyar irodalom terjesztését Franciaországban. Francia nyelven számos fordítása jelent meg a magyar irodalomból, mint a József Attiláról szóló kötet Francia költők tisztelgése József Attila előtt címen, és egy magyar költészeti antológia Az én magyar költőim címmel. Ugyanakkor versei magyarul is megjelentek.

Az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger partjain, főképpen Európában megalitikus kőépítmények széles övezete húzódik Olaszországtól a brit szigeteken át egészen Skandináviáig. A legnagyobb kőegyüttes Carnac közelében található, és a világ legrégibb, emberkéz alkotta emlékművei közé tartozik, kapocs korunk és az európai civilizáció kezdetei között, lenyűgözi az idelátogatók ezreit. A kort, amelyben keletkeztek, „megalitikumnak” nevezzük a görög megas (nagy) és lithos (kő) szavak összevonásával. E kor emberei még nem ismerték az írást, a szájhagyományok elenyésztek az évezredek alatt, rendeltetésük ismeretlen. A megalitok három kategóriába sorolhatók: menhirek, dolmenek és kromlechek (kör alakú építmények). Utóbbiak Carnacban nincsenek.

A menhir jelentése: magas, hosszú kő, a breton men (kő) és hir (hosszú) szavakból ered, a dolmen szó is breton eredetű, és kőasztalt jelent.

Carnac közelében, a várostól északra három nagy és egy kisebb kőcsoport látható, összesen nyolc km hosszú területen 3000-nél több menhirrel: Le Menec – 11 sorban 1169 kő, 1 km hosszú és 100 m széles, Kermario (magyarul holtak háza) 1,2 km hosszan 1200-nál több kő, Kerlescan (magyarul égetőház) 13 kősor, 579 kő, 1 dolmen és a végén 39 kőből álló félkör, a negyedik a Kis- (Petit) Menec, száznál több állókővel. A menhirek magassága 90 cm és hét méter között változik.

Radiokarbonos és más, modern meghatározások szerint a kősorokat a neolitikum végén, Kr.e. 4000 körül emelték, tehát hatezer évesek, korábban keletkeztek, mint a Stonehenge Angliában, vagy az egyiptomi piramisok. A carnaci menhireket nem kellett nagy távolságra szállítani, de egy 30 tonnás, vagy annál nagyobb megalit szállításához több száz ember erejére volt szükség, feltehetően fából készült görgők és kötelek segítségével. Egy kísérlet során (1979) ily módon egy 32 tonnás követ 200 ember egy nap alatt száz méter távolságra tudott elszállítani. Annyi bizonyos, hogy a köveket előre elgondolt terv szerint építették, már-már mérnöki elrendezésben. A menhirek számára gödröket ástak, és a nagy köveket valószínűleg rámpák segítségével csúsztatták be a gödörbe, majd a gödröket kisebb kövekkel töltötték fel, a menhirek kitámasztása céljából. Nehéz munka lehetett, bizonyos, hogy ilyen nagyszámú álló kő felállításán több nemzedék is küszködött. 

A kősorok megközelítőleg kelet-nyugati irányba tájoltak, a mezők nyugati vége felé a kövek egyre magasabbak lesznek, a talajszint is megemelkedik, és ovális vagy négyszög alakú, körbezárt területben végződnek. A kövek többsége hasáb alakú, de eltérő alakúak is vannak. Az időjárási tényezők, például a bőséges csapadék, átalakították a kövek formáját, barázdák jelentek meg a köveken, amelyeket belepett a moha. A menhirek egy kis részén éles tárgyak nyomai láthatók, feltehetően a látogatók próbáltak levágni darabokat a kövekből. Az idelátogatók ugrásszerű növekedése veszélyeztette a kövek épségét, stabilitását, egyenetlenséget okozott az azokat körülvevő talajban, egy idő óta kerítéssel megakadályozták, hogy a látogatók a menhirek közvetlen közelébe jussanak. A mezőkön gyorsan növő füvet is birkákkal legeltetik le.

A dolmenek óriási kőtartókra fektetett kőlapok. Megnevezésük szintén kelta eredetű szó, leginkább asztalokhoz hasonlító építmények, négy vagy több lábra helyezett széles kőlapból épültek fel. A dolmenek megjelenése az építészet történetében jelentős állomás. Ekkor jutott odáig az ember, hogy súlyos tömbök egymásra rakásával teret határoljon el. Ez a zárt tér valószínűleg az ember legősibb lakóhelyét, a barlangot szimbolizálja, és az ősök lelkének titokzatos tartózkodási helye.

Az elmúlt évszázadok folyamán sokan próbálták megmagyarázni a menhirek és dolmenek valódi rendeltetését: naptárak, jósdák, gyógyító kövek, szakrális vagy profán ünnepek helyszíne, csillagászati kutatások segéd-eszköze, határjelző kövek, ősök lelkének szimbólumai stb. 150 évvel korábban Gustav Flaubert (1821-1880) találóan jegyezte fel: „Carnacról több ostobaságot firkáltak össze, mint ahány állóköve van”.

Néhány elmélet és legenda a sok közül:

– a menhirek mintha összekötnék az eget a földdel, szent helyek, amelyeket az itt lakók azért építettek, hogy közelebb lehessenek isteneikhez;

– a kövek útmutatók lehettek;

– sorokba rendezett kövek, amelyek talán temetkezési útvonalat jelölhettek; 

– a kősorok felvonulási utak voltak, ahol a menet nyugati irányba, egy szenthely felé haladt; 

– a 3. században Szent Cornelius pápa a római katonák elől menekült, és a katonákat kővé változtatta; 

– gall temető sírkövei, gazdag embereket a nagyobb és a szegényeket a kisebb kövek alá temették;

 – a kövek tövében kincseket ástak el, de amikor az egyiket feldöntötték, a kincsek mind elpárologtak; 

 – a kövek hasadékaiban törpék élnek, a mezők a holtak szellemét őrzik; 

 – középkori hiedelem szerint a kövek fokozták az asszonyok termékenységét, ezért egy-egy kő fölé álltak (guggoltak) felhúzott szoknyával, vagy lecsúsztak a nagyobbakon; 

– a kőcsoportok az erődítmények ősi formája, pajzsként védték az embereket; 

– újabb keletű – elfogadható – elmélet szerint a menhirsorok építői bizonyos csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, a köveket a nap, a hold és a csillagok mozgásának tanulmányozására használták, amivel meg lehetett határozni például a szántás és vetés idejét.

Mindezeket elhihetjük vagy megcáfolhatjuk, de kétségtelen, hogy életre szóló élmény az emberiség történetével csaknem egyidős köveket megcsodálni.

 A kősorok közelében turistaközpontot építettek, ahol az idelátogatók igazi időutazás részesei lehetnek a legújabb, 21. századi bemutató eszközök segítségével, amelyeken virtuálisan megelevenednek az öt-hat ezer évvel korábban élt emberek, és az óriási ablakon keresztül élőben látható munkájuk máig fennmaradt gyümölcse.