120 év derű
2018-07-03 14:49:08
- Nagy Székely Ildikó
Van, hogy előre látható, ismert gondolatkockákon halad egy beszélgetés, ettől kellemes, de könnyen felejthető.
Van, hogy előre látható, ismert gondolatkockákon halad egy beszélgetés, ettől kellemes, de könnyen felejthető. Néha azonban bújócskázni kezdenek a szavak, álcázzák magukat, egyszerre több árnyalatot mutatnak, így nem elég hátradőlve hallgatni, utol kell érni, és meg is kell érinteni valamennyit. Ilyen volt a legutóbbi beszélgetőtársammal töltött másfél óra is. A derűs arcú fiatalember majd’ minden megjegyzésében felvillant a humor, résen kellett lennem, hogy el ne szalasszak egy-egy váratlanul érkező poént.
– Sosem voltam az a bulizós típus. Egyszer mentem el szórakozni, nem tetszett, és többet nem próbálkoztam – kezdte történetét. – Egy internetes közösségi oldalra, a hi5-ra kezdtem „bejárogatni”. Persze, azt sem vettem komolyan, inkább csak szórakozásból nézelődtem, ismerkedtem. Egyszer mégis megakadt a szemem valakin. Most is emlékszem, mit írtam neki: „Sok lányt láttam már, de olyant, mint te, egyet sem. Hófehérke is elsírná magát az irigységtől, ha találkoznátok”. Két-három nap is eltelt, mire válaszolt. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy hat éven át Izraelben idős asszonyokat ápolt, ismerkedésünk idején pedig már Németországban dolgozott. Amikor megtudtam, milyen távol van, biztos voltam benne, hogy levehetem a gondom róla, személyes találkozás úgysem lesz a dologból. Így aztán nagyon meglepődtem, amikor pár hónap múlva bejelentette:„ha te nem jössz ide, jövök én hozzád”.
– Milyen volt az első „élő” találkozás?
– Szebenből érkezett kisbusszal, tudtam, hogy a vonatállomáson fog leszállni. A Kövesdombról egy plüssnyúllal a kezemben szaladtam a fogadására, de a nagy igyekezetben megbotlottam, és jól odavertem magam. Nagy bajom nem esett, a nadrágom viszont elszakadt, és a lábamon keletkezett véres seb kikandikált alóla. Azt hittem, ha úgy meglát, elszalad ijedtében, de a drámai jelenet elmaradt. Másnap már erdélyi körútra indultunk, többek között a kézdivásárhelyi rokonait látogattuk meg. Szép volt az együtt töltött idő, és alig tért vissza Németországba, már üzente, hogy újra jön, de most már bútorostól. Hozta a fiát is, aki ott élt vele külföldön. A gyerek első perctől elfogadott, nagyon hamar apának kezdett szólítani. Azután felgyorsultak az események. Legelőször augusztusban találkoztunk, decemberben pedig már megtartottuk a polgári esküvőt, a következő évben pedig az egyházit is. Hét éve fontuk össze az életünket.
– Közös gyermeketek született?
– Nemrég töltötte a három évet a fiunk, egy nappal azután, hogy nagymamám 95 esztendős lett. A mi családunkban egyébként „illik” sokat élni, a szépapám az 1800-as években, amikor még antibiotikum sem volt, 109 évet húzott le, a nagybátyám édesapja pedig 105-öt. Amikor a századik születésnapján megdicsérték, hogy milyen jól néz ki, azt kérdezte: hol, az ablakon? Minden hosszú életű felmenőm vicces kedvű volt, folyt belőlük a hülyeség. Szerintem a gének mellett ennek is szerepe volt abban, hogy sok időt tölthettek a Földön. Ami engem illet, én 120 évnél többet nem akarok élni – kacagta el magát, aztán a kisfiáról mesélt.
– Hét és fél hónapra jött a világra, de mivel a szükséges testsúlya megvolt, nem került inkubátorba. Mindig azt szoktam mondani, azért sietett, mert kíváncsi volt, ki az apja. Egy évvel a szülés után a feleségem visszament dolgozni, azután én maradtam otthon a gyermekkel. Pelenkáztam, melegítettem neki a tejet, sétálni vittem. Négy hónapos volt, amikor egy ellenőrzés során azt mondták nekünk az orvosi rendelőben, hogy nem reagál a hangokra, bizonyára nem hall. De én otthon leteszteltem, pattintgattam neki az ujjával, és meggyőződtem róla, hogy mindent érzékel. Sokáig beszélni sem igen akart, csak gesztusokkal kommunikált. Amikor kérdeztem tőle, hol van Jézuska, az ujjával mutatta, hogy fent, az égben. Idén januárra aztán megindult a nyelve. Nehezebben kiejthető szavakat is mondott, például a „jaguárt” vagy a „kolibrit”, és ha ki akartam kapcsolni a televíziót, egész mondatban tiltakozott. Ősszel kezdi a napközit, és az orvosi igazolás kiállításánál meg is állapították, hogy minden rendben van vele.
– Hogyan telik egy napotok?
– Reggel 7, fél 8-kor kelünk. Tejivással indítjuk a programot, másfél órával később jön a reggeli. Azután kimegyünk a játszótérre. Természetesen a fiam futóbiciklijét is mindig vinnünk kell. Órákat loholok a járgány után, gondoltam is, hogy megkérdezem a szomszédainkat, nem akar-e valamelyikük fogyókúrázni, mert a kisfiam segíthet abban, hogy lekerüljenek a pluszkilók. Ő egyébként rendkívül barátságos gyerek, mindig talál magának játszótársakat a parkban, és gyakran csak Kinder-tojással tudom hazacsalogatni. Délben ebédelünk, aztán, ha fáradt, ledőlünk egy-két órára, ha meg játszhatnékja van, akkor az autóit tologatjuk, kirakósozunk. Nagyon ügyesen találtatja a kockapárokat, de van egy másik játékunk is, amiben remekel. Kiterítem neki a Népújság tévéprogramját, aztán kérem, hogy mutassa meg, melyik a Duna World, a Film+. A kis képek alapján ezt rendszerint el is találja. Persze, mesét is szoktam olvasni neki, általában fél oldal után belealszik.
– Nyaralni szoktatok-e menni?
– Két évvel ezelőtt Félixen töltöttünk pár szép napot, az akkor 96 éves nagymamámat is magunkkal vittük. Idén több esküvőre is hivatalosak vagyunk, és vendégeket is várunk, így elmaradnak az utazások. A kézdivásárhelyi rokonokat azért persze meglátogatjuk.
– Boldog embernek tartod magad? – kérdeztem beszélgetésünk végén.
– A legboldogabbnak. Sokat imádkoztam a Jóistenhez, hogy egyszer nekem is legyen családom, és ez megadatott. A kisfiammal és a feleségemmel töltött idő teljesen kitölti az életem, velük egyik nap sem ugyanolyan, mint a másik. Azt hiszem, ezért örökké hálás lehetek.
