„Szentül hiszem: a színház valóban a pillanat művészete”

– Gyulakután született, de kisiskolás évei Erdőszentgyörgyhöz kötik. Kérem, meséljen gyermekkoráról.

– Sokszor azon kapom magam, ha nem kérdeznek, akkor is szívesen mesélek a gyermekkoromról. Igaz az állítás: a gyermekkor meghatározó szerepet játszik az ember éle-tében, egy csomó minden akkor és ott dől el. Az ötvenes években Erdőszentgyörgyön gyereknek lenni nem kifejezetten jólétet és feltétlen gondtalanságot jelentett. Mégis úgy érzem, akik nem sokkal a háború után születtünk, gazdag, tartalmas, élményekben bővelkedő és szeretetben telt gyermekkorunk volt. Nemcsak arról van szó, hogy idős korban megszépülnek az ifjúkori emlékek, és a nem kellemes életeseményeket is jó érzéssel idézi fel az emlékezet… Arról, hogy az embernek milyen képességeit erősíti, fejleszti ki a gyermekkori környezet, mennyire vértezi fel az élet különböző kihívásaira. Ilyen szempontból szerencsés vagyok; szűkebb és tágabb környezetemben csupa olyan hatás ért, ami a későbbiekben megkönnyítette számomra a döntést a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Nem voltam jó gyerek, de életem tele volt eseménnyel és élménnyel. Sokat rosszalkodtam, túlfeszítettem a húrt, s olyankor, a többiekhez hasonlóan, bizony én is kikaptam. Ez a „kikapás” megtorpant ugyan a fakanállal vagy vesszővel való fenyegetőzésnél, de mégis, mai pszichológus ismerőseim szörnyülködve hallgatják, ha erről beszélek. Feltételezik, hogy bennem is mély nyomot hagytak a fenyítések, de én nem érzem, még ha tudományos szempontból lelki roncsnak kellene is számítanom. Akkoriban nem lelkiztek sokat az emberek, és a felnőttek abból indultak ki, ha olykor lekevertek egy-két pofont, hogy a tetteknek következményük van. Elismerem, ezt a tudást nemcsak fenyítéssel lehet a nevelésben érvényesíteni… Szüleink keményen dolgoztak, nem volt idejük kifinomultabb pedagógiai módszereket alkalmazni. Féltettek, szerettek, és embert akartak faragni belőlünk. Én is gondolkodtam, hogy tényleg nem ártott az ún. „szigorú nevelés”?… Nem tudom, de az biztos, hogy sohasem volt igazságtalan! Léteztek mindenkire vonatkozó, általános normák, amelyeket be kellett tartani, és léteztek világosan lefektetett, pontos határok, hogy meddig lehet elmenni… Volt mihez igazodni. Ha átléptem a határt, vállalnom kellett a következményét. Ez nekem nem ártott, úgy érzem, sőt… De a legfontosabb gyerekkoromban mégiscsak a „szigorú nevelést” egészében semlegesítő, folyamatosan feledtető szeretetdózis volt, amit óriási adagokban kaptam a környezetemtől. Egy gyerek biztonságérzetét és lelki egyensúlyát kizárólag a szeretet fedezi, és az sohasem hiányzott, pedig olyan is volt, hogy nélkülöztünk. A szabályok és a normák megkönnyítették az életet. Azt hiszem, alig volt olyan ház, amelyben nem jártam, mindenhol voltak pajtásaim, és mindenhol jól éreztem magam: magyaroknál, románoknál, cigányoknál. Szinte észrevétlenül megtanultam: nem vagyunk egyformák, más vallásúak és más anyanyelvűek is vannak köztünk, különböznek a szokásaink, mégis összetartozunk, számíthatunk egymásra. Erdőszentgyörgy a Küküllővel, a Küsmöddel, a Kalandossal, köröskörül az erdőkkel, a rengeteg hóvirággal és kakasmandikóval, a biciklizésekkel, a korcsolyázással a befagyott folyón, fel egészen Makfalváig – a határtalan szabadságot jelentette. Ahol bármi megtörténhet, bármit el lehet képzelni. Ma is úgy érzem, irigylésre méltó gyerekkorom volt. 

– Iskolás éveiben már különös vonzódást érzett a magyar nyelv, a szép magyar beszéd és a színjátszás iránt. Kinek vagy minek tudható ez be?

– A színjátszás már óvodás koromban megtetszett, és a színjátszás iránti vonzalmam legodaadóbb támogatója a nagymamám volt. A két szoba közötti függönyös ajtókeretben előadott önálló műsoraimnak ő volt az egyszemélyes lelkes közönsége. Emlékszem, megnéztük a moziban a Déryné-filmet Tolnai Klárival, és mindketten a hatása alá kerültünk. Elképzeltem, hogy én is színésznő leszek, megyek az echós szekérrel a sárban, a csupasz hátamra hull a hó, mint Dérynének, de nem érdekel, játszom a szegény embereknek… Rengeteg népballadát tudott a nagymamám; a János vitézt is tudta kívülről, és az esős-sáros szomorú őszi vagy téli estéken, kézimunkázás közben ezeket mondta, vagy a régi időkről mesélt. Például Kossuth Lajosról. Volt egy metszet az ágya fölött a falon, Kossuth Lajost ábrázolta, ahogy egy gémeskút közelében, holdfényes éjszakán ladikba száll, és elbúcsúzik a nemzettől, mert elbukott a forradalom. Nagymamámból nagy tragika lehetett volna, olyan drámai erővel tudta előadni a forradalom bukását vagy egy-egy rokon, ismerős betegségét, szerelmi bánatát. Azt hiszem, az én színház, irodalom, nyelvek és művészetek iránti vonzalmam akkor kezdődött. Ilyen háttérrel folyamatosan benne voltam az iskolai színjátszó körben, és még otthon is folyton szerepeltem. Egyébként rendkívül fontosnak tartom az iskolai színjátszást, akár a drámapedagógiát, mert ennek – ha nem is a színészképzésben – az „emberképzésben” döntő szerepe van. A színjátszás mindig együttműködés; az ember megtanul másokkal együtt dolgozni, gondolkodni, gyakorolni, ami nagyon fontos az élet bármely területén.

– Érettségi után következett négy év a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Milyen volt ez az időszak?

– Magam is meglepődtem, hogy első próbálkozásra felvettek, így egyszerre nagyon örültem és nagyon meg voltam szeppenve, mert fogalmam sem volt, hogy megfelelek-e, és mit kell ott tanulnom. Rettegtem, hogy mégiscsak kiderül az alkalmatlanságom. Akkoriban még úgy volt a színin, hogy az első és másodév végén eltanácsolhatták az embert, ha mégsem bizonyult elég jónak. Mi már csak öten voltunk elsőévesek, és közülünk nem tanácsoltak el szakmai okból senkit. A hatvanas-hetvenes években egyébként a művészeti főiskolák és egyetemek a szabadság szigeteinek számítottak a szocializmus hol csendes, hol háborgó tengerében. Kivételes helyzetnek számított a színire járni, és nagyon komolyan vettem a tanulást és a gyakorlatokat. Szárnyakat kaptam attól, hogy ott nem kellett reál tárgyakat tanulni, és lelkesen belevetettem magam a világirodalomba, drámairodalomba, filozófiába, esztétikába, mert úgy éreztem, be kell hoznom a Küküllő-parti hátrányomat. Aztán a vizsgákon kiderült, hogy nem is vagyok olyan hátrányos helyzetben az erdőszentgyörgyi középiskolával, sőt…

– Kinek az osztályába került, és kikre emlékszik még? 

– Szerencsének tartom, hogy Kovács György osztályába kerültem, és később a művészi beszédet is ő tanította nekem. A színjátszásnak van egy tanulható része, amit nagyjából mindenki elsajátíthat, ha bekerült és szorgalmas. A nem tanulható része a művészet, a tehetség és az egyéniség, amit fel kell ismerni és ki kell aknázni. Az önismeretem és az emberismeretem fejlődésében volt nagy szerepe Kovács Györgynek, meg annak a művészi attitűdnek, amit ő egész életében képviselt, amit talán úgy nevezhetnék, hogy igényesség, elegancia és tartás. Ez nemcsak a színjátszására vonatkozott! A követhető mintának döntő szerepe van egy pályakezdő fiatal életében, és nálam Kovács Györgynek volt döntő szerepe, bár Tompa Miklóstól, Lohinszky Lorándtól is sokat tanultunk. Akkoriban még nem volt román tagozat, és a magyar tagozaton csak színészképzés folyt, tehát nagyon kevesen voltunk az egész főiskolán, családias volt a légkör, szinte minden diákra jutott egy tanár, nemcsak az órákon találkozhattunk velük, és Szabó Lajos rektor gondos családfőként figyelt ránk. Még arra is ügyelt, hogy az a diák se maradjon éhesen, aki kénytelen volt eladni a menzajegyét. Vagyis a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola amolyan fészek volt – nagyon jó volt oda járni! És ha már a min-táknál tartunk: az ember befordult a Köteles Sámuel utca sarkán, és találkozhatott Molter Károllyal, és fantasztikus történeteket hallott tőle a háború előtti irodalmi életről. Az esztétikát a költő Tóth István tanította. Sütő András egy ideig a főiskola közelében lakott, előfordult, hogy a vacsoráját a mi társaságunkban költötte el a Maros vendéglőben. A főiskola könyvtárában gyakran lehetett találkozni és beszélgetni Kemény Jánossal, a fia, Kemény Árpád tervezte az előadások gyönyörű díszleteit. Első nagyszínpadi előadásom, amiben már közönség előtt eljátszhattam egy karakterszerepet, az a Tompa Miklós rendezte Tennessee Williams Orpheus alászáll c. drámájában Mrs. Talbot, a serif felesége volt. Nagy élményt jelentett Tompa Miklóssal dolgozni, ugyanis kifogyhatatlan mesélő és szenvedélyes színházi ember volt. Kovács Levente nemcsak a főiskola fiatal tanára volt akkoriban, hanem a középiskolai és egyetemi diákszínjátszó-mozgalom vezéregyénisége, és az amatőr diákszínjátszók körében szerzett tapasztalataival frissítette a főiskolai szakmai gyakorlatokat. A Stúdió Színház rendes színházként működött, mindennap telt házzal játszottunk, az előadásainkban olykor a tanárok is felléptek, szóval minden remek volt. Imádtam! Azt hiszem, az is fontos, hogy 1966 és 1970 között lazább volt a diktatúra, szabadabb lett a légkör, kissé itt is érződött a nyugati diákmozgalmak és a prágai tavasz üdítő szele. Például elmentünk Bukarestbe előadásokat nézni, beülhettünk a Bulandra Színházba, Liviu Ciulei Macbeth-próbáira, láttuk Radu Beligannal Ionescu Orrszarvúját, és nagy szenzáció volt Mrozek Tangója. Kovács György nekünk már azt tanította, hogy Csehovot nem szabad unalmasan és a régi Sztanyiszlavszkij-módszerrel játszani, mert pontosan az unalmas, sivár élet ábrázolásához kell a legtöbb lelemény és invenció… Nagyjából így teltek az évek a főiskolán. Dehogyis teltek, hipp-hopp elröpültek! 

– Hová kapta kinevezését, s miért pont oda?

– Láttam a temesváriaktól egy előadást; Harold Pinter A gondnok című darabjával vendégszerepeltek Marosvásárhelyen. Taub János rendezte. Teljesen passzolt ahhoz az újfajta színházi látásmódhoz, amiről már lehetett hallani és itt-ott a csíráit is látni. Háromszereplős abszurd dráma volt, Szabó Lajos, Fábián Ferenc és Sinka Károly játszotta. Azelőtt – bár sok kolozsvári, vásárhelyi, szatmári, sepsiszentgyörgyi előadás és színész játéka nagyon tetszett – ilyen elementáris, zsigeri élményben nem volt részem, és olyan színházban akartam játszani, ahol ez lehetséges. Akkor még nagyon ritkán lehetett abszurd színházat látni, a realista, és azon belül is a sematikus szocialista-realista színház dívott vidéken, és rendkívüli ereje volt annak, hogy a színjátszás másmilyen is lehet, nem csupán az élet sematikus és csalfa utánzata, hanem valamilyen esszenciális „itt és most”, tökéletes és expresszív jelenlét egy sarkított helyzetben. Lehengerlő volt A gondnok előadás, eldöntöttem, hogy Temesvárra szerződöm. És most hirtelen rádöbbenek, hogy annak a korszakos előadásnak az alkotói közül már senki sem él! Színháztörténeti rideg adattá vált az a hihetetlenül eleven és akkor annyira zavarbaejtően modern előadás. 

– Milyen volt a Temesváron töltött hét esztendő?

– Ez a hét év tulajdonképpen ajándék volt szakmai szempontból. Czegő Teréz évfolyamtársnőmmel egyszerre kerültünk oda, és gyönyörű szerepeket kaptunk már az első évadban, és aztán mindvégig. De leginkább külön ajándéknak számított maga a város. Marosvásárhelyhez képest kész metropolisz volt, három színház, opera, balett, filharmónia működött Temesváron. 1970-ben még nem volt ritka, hogy az utcán is három-négy nyelven beszéltek. A sok egyetem miatt a város tele volt fiatallal. Nem volt olyan nagy létszámú a magyar közösség, mint Vásárhelyen, de a belgrádi és a budapesti tévéműsorokat is lehetett fogni. Közel volt a határ, amitől úgy éreztük, nem is vagyunk annyira bezárva. Tulajdonképpen Temesváron tanultam meg románul, mert a főiskolán Chereji tanár úr jóvoltából hiába volt tízesem román irodalomból és román színháztörténetből, nem tudtam jól románul. A színházban egymás után két gyönyörű Csehov-főszerepet játszottam, az Ivanovban és a Ványa bácsiban, Taub Jánossal hónapokig próbáltam az Ivanovban, és együtt játszottam azokkal a művészekkel, akiket A gondnokban korábban megcsodáltam. Rengeteget játszottunk, gyakorlatilag a színházban telt az életünk, de akkoriban a színházak sok tájelőadást is játszottak, sokat turnéztak, nemcsak mi, mindegyik színház. Minden évben volt egy-egy hónapos vagy egy-egy kéthetes turné, bejártuk a magyarlakta vidékeket a Partiumtól Székelyföldig. Sokszor több színház is összefutott, a szállodai vendéglőkben ilyenkor nagy találkozásokra került sor. Ismertük egymást, érdeklődtünk egymás előadásai iránt. Aradon állandó bérletünk volt, hetente játszottunk ott is, és a bánsági falvakban és községekben szintén. Később, visszatekintve, magam is elcsodálkoztam, hogy mennyi helyet bejártam az országban, és mennyi ismeretségre tettem szert az alatt a pár év alatt.

– Hogyan alakult pályája a későbbiekben?

– A főiskola elvégzése után rögtön kaptam szerződésajánlatot egy budapesti film-, illetve tévészerepre. Viszont nem kaptam meg a hivatalos, külföldi munkavállalásra alkalmas útlevelet, folyton visszautasították a kérelmemet. Egyszer megkaptam az engedélyt, de késve, lekéstem a próbafelvételt. Egyszer kaptam útlevelet, viszont nem kaptam munkavállalói engedélyt. Nem mehettem forgatni. Idegesített, hogy nem élhetek a felkínált szakmai lehetőséggel. Közben Taub elszerződött Bukarestbe, a Bulandra Színházhoz és a Bukaresti Színművészeti Főiskolára, és ezzel egy időben beindult a kínait utánzó román kulturális forradalom: mind több hazai darabot kellett játszani, erősödött a cenzúra, és már nemcsak a szocializmust, hanem magát Ceauşescut is kellett kötelezően dicsőíteni… Teljesen kilátástalannak tűnt a színház, a jövő, minden. Elhatároztam, hogy végleg elmegyek Budapestre. És ez nagy nehezen 1977-ben sikerült.

– Milyen volt a budapesti kezdés, mi volt első nagy (filmes) szerepe?

– Budapesten rögtön a Mafilm társulatához kerültem, kaptam két filmszerepet, Bacsó Péter Áramütésében és Gábor Pál Angi Vera című filmjében. Jancsó Miklós is hívott próbafelvételre. Kívülről úgy látszott, hogy minden nagyszerű, pedig közel sem volt az. Azelőtt csak egy filmben játszottam, tulajdonképpen fogalmam sem volt, hogy az milyen valójában, hogy az is színjátszás ugyan, de mégiscsak egy másik szakma, teljesen más készségek kellenek hozzá, mint a színpadi játékhoz. Nekem sajnos még egy szimpla igazolványkép-felvétel is komoly megpróbáltatást jelent, hát még egy nagyjátékfilm, ahol több tucat munkatárs és kamera előtt kell a „csapó” jelére a megfelelő lelkiállapotot, fizikai cselekvést maximálisan produkálni. Hiányzott a színház, a színházi légkör, a közönség, az „itt és most” megismételhetetlensége. Leszerződtem Szolnokra, de még egy évig nem engedett ki a gyomromból az a görcs, ami a filmezéssel kezdődött. Csak majd Pécsen, miután oda szerződtem, és megint rendes színházban voltam, színpadon, társulatban kellett eljátszanom egy-egy jó szerepet, tehetséges kollégákkal közösen. 

– Szerette a színpadi szerepeit?

– Általában nagyon szerettem színpadi szerepeimet, szívesen játszottam őket. Főszerepet, karakterszerepet egyaránt. Szerettem a színfalak között vagy az öltözőben időzni. A próbákat és az előadásokat. Az állandó masztixillatot. Hogy a szakma vagy a közönség mire emlékszik, vagy emlékszik-e még rám egyáltalán, nem tudom. Nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de szerintem ez már nem is olyan fontos… Szentül hiszem: a színház valóban a pillanat művészete, itt és most érvényes, és reprodukálhatatlan. Vagy rögtön hat, ott, az előadás pillantában, élményszerűen, vagy nem – és azzal véget is ér. Ha egyáltalán nem hat, hiába emlegetik. Talán a színház szépsége, akár az életé, pont ebben a visszahozhatatlanságban és megfoghatatlanságban rejlik. Ma már a fejlett technikának köszönhetően rendszerint hiteles videófelvételek készülnek a színházi előadásokról, de ezek a felvételek annyit árulnak el a valóságról, mint mondjuk egy fénykép az ábrázolt személyről: a külsőt… 

– Beszéljünk irodalmi pályájáról. Mikor kezdte a román kötetek fordítását, amivel – gondolom – meglepte a magyar írótársadalmat?

– Tulajdonképpen a műfordítást Csiki Lászlótól örököltem, aki a pécsi Jelenkor Kiadónak volt a szerzője és román fordítója. Nagyon értékes örökség ez, amit nem pocsékolhatok el! 2008-ban, Csiki László halála után az Európa Kiadó felkért, hogy fordítsam le Gabriela Adameşteanu Az elveszett délelőtt című regényét. Ez nagy szakmai kihívást jelentett, de azt hiszem, akkor sikerült ledöntenem a komplexusaim korlátját is, mert először éreztem, nagyon erőteljesen, hogy a műfordítás mennyire közel áll az én eredeti hivatásomhoz, a színjátszáshoz. Az eredeti szöveget itt is magamon kell átszűrnöm, át kell alakítanom és élővé tennem a saját anyanyelvemen. Vagyis: itt is elmélyült interpretációról van szó. Ez a felfedezés fellelkesített, elkezdtem redszeresen és mindig nagy élvezettel fordítani. 2011-ben, személyes okokból, vissza kellett térnem Marosvásárhelyre; ápolni a nyolcvanöt éves édesanyámat és a kilencvenéves nagynénémet. Hét évig újból áthelyeztem a székhelyemet Marosvásárhelyre. Sajnos három éve rövid időn belül egymás után mindkettejüket eltemettem, és a gyász sokkal nehezebb volt, mint a gondoskodás, de az itthon töltött idő alatt nagyon sokat fordítottam. Valahogy ki kellett bírni az eleve kudarcra ítélt küzdelmet az elmúlással. Nehéz volt. Tulajdonképpen a román irodalommal vigasztalódtam, így sikerült elviselni életem legnagyobb veszteségeit. Hálával gondolok az ebben az időszakban fordított művekre és szerzőkre. Gabriela Adameşteanu Futó viszonyára, Manea Odújára és A huligán visszatérjére, Florina Iliş Gyerekek háborújára, Cărtărescu Káprázat-trilógiájára, Mariana Gorczyca Az utolsó menetére, Cristian Teodorescu Medgidia, a hajdani városára, Ioana Pârvulescu Az élet pénteken kezdődikjére, Claudiu M. Florian Játszadozások korára, Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott regényére, és legutóbb Ana Maria Sandu Ölj meg! című regényére. Utóbbi kettőnek éppen most volt a könyvbemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.

– Mekkora kihívás egy Cărtărescu-fordítás, és a fentiek közül kit fordított/tolmácsolt a legkönnyebben?

– Cărtărescu nagyon nagy kihívás, mert rendkívül bonyolult, költői, mégis nagyon természetesen áradó a nyelve, a képzelete folyamatosan szabadon szárnyal a realitás és az irrealitás között. Rá kell hangolódni. De éppen ez benne a szép. Egyébként úgy vagyok fordításaimmal, mint a színházi munkáimmal, mindig az a legfontosabb, amelyiken éppen dolgozom; akkor a többi nem érdekel. Amíg Cărtărescut fordítom, az ő mondataival, nyelvével bíbelődöm. Az általában nem szokott felmerülni, hogy melyik szöveg megy könnyebben, melyiket fordítom szívesebben, mert mindig olyan könyv fordítását vállalom, ami érdekel. Egyik ezért, a másik azért. Van, amikor a könnyűnek tetsző szöveget nehezebb fordítani. A fordító legtöbbször nemcsak szöveget, mondatokat fordít, hanem egy bizonyos kultúrát, gondolkodásmódot is. Nemcsak a forrásnyelvet és a célnyelvet kell jól ismernie, hanem a forrásnyelv közegét is. És persze a célnyelvét is. Bizonyára az én helyzetemet megkönnyíti, hogy ismerem a román mentalitást, és könnyebb helyzetben vagyok, mint például az az amerikai fordító, aki megtanult ugyan románul, de még nem érti, hogy Craiován miért beszélnek másképpen, mint Besztercén.

– Mivel foglalkozik jelenleg, hogyan telnek napjai? 

– Mircea Cărtărescu Szolenoidjának fordításán dolgozom. Neki-nekigyürkőzöm a hatalmas szövegkatedrálisnak, mert az. De éppen ez benne az érdekes. Szeretném lefordítani Marta Petreu Armageddon mezején című könyvét, mert az kifejezetten erdélyi román regény, és én szeretném, ha kölcsönösen gyakoribb volna az átjárás a román és a magyar irodalom között, ezeken belül kiváltképpen az erdélyi irodalmak között. Az irodalom révén sokkal jobban megismerhetnék egymást az emberek és népek, mint az ellenségeskedéssel. Matei Vişniec egyik regényét is le szeretném fordítani, ha lesz iránta kiadói érdeklődés. Pár éve mindig megpályázom a Iaşi-i Irodalmi Múzeum által külföldi műfordítóknak meghirdetett tábort. Ipoteşti-en, Eminescu szülőfalujában, Botoşani-tól pár kilométerre egy gyönyörű és hatalmas gyümölcsöskert közepén, az Eminovici família hajdani birtokán működik az Eminescu Alapítvány, amely helyt ad a román irodalmat fordítóknak, hogy szakmai beszélgetéseket, konferenciákat tartsanak, műhelymunkát folytassanak. Szeretem azt a helyet, sokszor úgy érzem, hogy a Jóisten egyenesen nekem teremtette, mert a gyümölcsös közepén van egy szabadtéri amfiteátrum és a közvetlen szomszédságában, ott, a kertben, egy gyönyörű ornamentikájú, régi, kisméretű, ékszerdoboz ortodox templom… Tehát minden együtt van a szakralitáshoz. És érdekes módon ott mindig sikerül megoldanom olyan fordítási problémákat is, amiket máshol csak nehezen vagy egyáltalán nem. Vagy például az amfiteátrum színpadán eszembe jutnak rég elfelejtett versek vagy szerepek is. Ott mintha megállna és összesűrűsödne az idő. A csend, a nyugalom, a szemlélődés lehetősége ritkán adatik meg a mai felgyorsult világban, márpedig gyorsan olvasni vagy fordítani, esetleg szerepet tanulni nem is lehet. Vagy talán lehet, de nem érdemes. A Háború és békét nem lehet gyorsan elolvasni, úgy nincs semmi értelme! Az olvasás, a fordítás, vagy akár a színjátszás is, éppen a természetellenesen felgyorsult életnek a jótékony lelassítása, hogy jobban észrevegyünk fontos dolgokat. Idő kell hozzá! Mint amikor megállunk a száguldó autóval, hogy gyalogosan, lassan sétálva induljunk el egy virágos mezőn. 

A táborozás egyszerre nyaralás, munka és szórakozás. Évről évre rendkívül felkészült külföldi műfordítókkal és román írókkal találkozom ott, sokat tanulok tőlük. Az pedig kifejezetten lelkesítő, ha egy norvég, holland, katalán vagy amerikai kolléga színvonalas előadást tart arról, hogy az ő hazájában miért érdekes a román irodalom, ő miért fordítja azokat az írókat, akiket én is fordítok.