„Köszönjük azt a sok-sok, kimondhatatlan mindent!”

Nyugdíjba vonult Kovács Júlia, a Maros megyei magyar óvodák tevékenységéért felelős szaktanfelügyelő, aki 1990 óta viselte ezt a tisztséget és látta el a hatáskörébe tartozó feladatokat. Nyugdíjazása alkalmából a Maros megyei magyar óvónők közössége búcsúünnepséggel készült, amelyről azonban az illetékes mit sem sejtett.

Nyugdíjba vonult Kovács Júlia, a Maros megyei magyar óvodák tevékenységéért felelős szaktanfelügyelő, aki 1990 óta viselte ezt a tisztséget és látta el a hatáskörébe tartozó feladatokat. Nyugdíjazása alkalmából a Maros megyei magyar óvónők közössége búcsúünnepséggel készült, amelyről azonban az illetékes mit sem sejtett. A szervező óvónők kis csapata meglepetésnek szánta, és szerencsére sikerült is utolsó pillanatig titokban tartani a szervezkedést. Legalább kétszáz óvónő gyűlt össze szeptember 6-án a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban, hogy méltó módon köszönhessen és búcsúzhasson el Kovács Júlia tanfelügyelőtől. Elérzékenyítő búcsúbeszédek, közös népdaléneklés, Máté Klárának, a 15-ös Számú Napközi óvónőjének vidám perceket szerző előadása, valamint a Dióbél királyfi című mese kissé átdolgozott változatának bábokkal való bemutatása közben kellemes, meleg hangulatban telt a délelőtt. A címben szereplő mondat az óvónők által írt búcsúbeszéd zárómondata, és kitűnően érzékelteti, kifejezi azt, ahogyan a magyar óvónők a volt szaktanfelügyelő és munkája iránt éreznek. Kovács (Eperjesi) Júlia, a Mihai Eminescu Gyakorló Napközi óvónője búcsúbeszédében kifejtette: „S mint mikor a búcsúzás végső pillanatában ébred rá az ember a veszteség nagyságára, s még inkább becsülni tanulja azokat a személyeket és értékeket, akiktől és amelyektől megválni kényszerül, ilyenformán döbbenünk rá arra a főbenjáró, életre szóló nyereségre, amit Kovács Júlia tanfelügyelőnő jelentett nekünk.”

Kolléganők szemében

A jeles alkalomból az óvónők saját kezűleg szerkesztett oklevelet is átadtak Kovács Júliának, amelyen az állt, hogy ő a világ legjobb tanfelügyelője, és ezt a címet méltán megérdemli. „Ő volt a mi pótmamánk, a mi, azaz a harmincasok generációjának Júlia nénije, aki nagyon jól átlátta a dolgok jogi és gyakorlati részét egyaránt, újabb és újabb tennivalókat, célokat tűzött ki maga elé, aki tartotta bennünk a lelket, amikor csak kellett, és aki, ha bármilyen problémánk volt, útbaigazított, tanácsokkal látott el, és segített, ahol és ahogy csak tudott” – egészítette ki később mondanivalóját Kovács (Eperjesi) Júlia.

Fazakas Margit, a George Coşbuc Óvoda pedagógusa, aki Kovács Júlia tanfelügyelőnővel együtt a kezdetektől meg- és átélte a magyar nyelvű óvodai oktatásért vívott harcot, a következőképpen nyilatkozott: „Nagyon gyorsan, észrevétlenül szállt tova az a sok-sok év, amely alatt egymásért, a magyar óvodák és óvónők jogos érdekeiért együtt dolgoztunk. Kovács Júlia harcos jelleme, határozottsága ránk ragadt, tettrekészsége, becsületessége – jó értelemben – sokunkat megfertőzött. Mindig az volt a jelszava: Tedd a dolgod! Harcold meg a magad kicsi harcát! Így sikerült sokunknak igazi óvó nénikké válni nemzedékek számára.”

Bartha Bellát, a marosszentkirályi napközi óvónőjét arról faggattuk, hogy mit jelent Júlia néni az egészen fiatal nemzedéknek: „Számunkra példakép, mert őszinteséget, emberséget, empátiát tanultunk tőle. Mindig kiállt a jogainkért, és addig harcolt, amíg a legkisebb falu legfrissebb óvónőjének is elintéződött a helyzete. Amikor először voltam az állások kiosztásán, megdöbbentem, hogy mindegyikünknek egytől egyig tudta a nevét, tudta, hogy hol dolgozik, és hogy ott milyen problémákkal küszködik. Ez szerintem emberfeletti képesség. Egyedül azt sajnálom, hogy mi, a huszonévesek nemzedéke olyan kevés ideig dolgozhattunk az ő védőszárnyai alatt.”

Magyarság és színvonalas oktatás

Kovács Júlia szaktanfelügyelőt arról kérdeztük, hogy hogyan élte meg és hogyan értékeli az elmúlt több mint két évtizednyi időszakot.

– Ha végiggondolom az elmúlt huszonegy évet, azt mondhatom, hogy nem volt hiábavaló ez a munka. Amikor ’90-ben nagy lelkesedéssel a tanfelügyelőségre kerültem, persze, azt hittem, hogy meg tudom váltani – méghozzá gyorsan – a világot. De nem így volt; utána jöttek a hidegzuhanyok, a sok-sok nehézség, amit át kellett élni, de összegezve azt tudom mondani, hogy érdemes volt. Érdemes volt élni, érdemes volt ezt a munkát végezni, mert, ha arra gondolok vissza, hogy 1990-ben csupán 350 magyar óvónő volt Maros megyében, most pedig 495-en működnek ugyanitt, méghozzá mind szakképzett óvodapedagógusok, akkor azt mondhatom, hogy ez jelent valamit; többek között azt, hogy falun, ahol gyerek volt, és ahol lehetett, magyar csoportot létesítettünk, városon pedig megdupláztuk a csoportokat. Akkor, kilencvenben, amikor odakerültem, még olyannal is szembesültem, hogy a napközik magyar tagozatán a délutáni váltásban román anyanyelvű óvónők dolgoztak. Diplomatikusan, de egyenes beszéddel – szókimondással, amolyan székely nekirugaszkodással – megmondtam nekik, hogy most van lehetőségük átmenni a román tagozatra. Igaz, ez azt is eredményezte, hogy nagyon sok óvónői állás megürült, és gyorsan-gyorsan toborozni kellett embereket ezek elfoglalására. Természetesen, akkor nagyon sok szakképzetlen óvónő is állást kapott, de azóta, az eltelt húsz év alatt mindegyik szakképzetté vált: elvégezte a tanítóképzőt vagy a kántor-tanítóképzőt, illetve azóta már a főiskolát vagy az egyetemet is, úgyhogy elmondhatom, hogy Maros megyében jelenleg kizárólag szakképzett óvónők foglalkoznak a gyerekekkel.

– Mi volt a legnehezebb ezekben az években, és mi az, ami a nehézségek ellenére is nagy megvalósításnak számít?

– Hatalmas eredmény, hogy a magyar óvónőknek külön szervezhetjük a pedagógiai és a módszertani köröket. Nem kis küzdelemmel értük el, de létfontosságú dolog, hiszen a szakmai továbbképzést jelentették nekünk, enélkül szakmailag nem fejlődhettünk, illetve nem fejlődhetnénk, mert ezeket a találkozásokat mind a mai napig éltetjük. Akkor, a váltás után megvolt a lehetőség, hogy módosítsunk mindenen, ami rossz volt azelőtt, de ehhez a feladathoz fel kellett nőni; el kellett dobni azokat a berögzött iskolás módszereket, amelyek akkoriban még honosak voltak az óvodai oktatásban is; változtatni kellett a mentalitáson, ami eléggé nehezen ment, de lépésről lépésre, türelemmel meg lehetett oldani. A szakmai továbbképzőknek, a találkozóknak pedig kulcsfontossága volt ebben, mert így a legkisebb falvak vagy a körzetek óvónői is összegyűlhettek, együtt építkezhettek, egymásnak tanácsot adhattak, egymás munkáját láthatták, és egymástól tanulhattak.

Természetesen, hogy ezt megvalósíthassuk, arra is szükség volt, hogy jó viszonyban legyek az intézmények román vezetőivel, de elfogadtak, elfogadták a véleményemet, és ők is belátták, hogy számunkra ez nagyon fontos – enélkül, valóban, semmit sem tudtam volna megvalósítani. Az utódomnak, Haller Katalinnak is a lelkére kötöttem, hogy amit elértünk, arra nagyon kell vigyázni, nem szabad feladni.

Egy másik nagy előrelépés az, hogy lefordítottuk a tantervet magyar nyelvre, és most már csak egy aláírást várunk a minisztériumtól, minekutána kinyomtathatjuk, és az óvónők kezébe adhatjuk a magyar nyelvű programot. Az, hogy a munkatervet magyarul írjuk, már természetes kell legyen mindenki számára, még ha az elején sokan nehezményezték is.

– Milyen kihatással volt ez a vezető pozíció a családi életére, a lányaival való viszonyára?

– Sosem éreztem úgy, hogy ez vezető pozíció lenne, de első perctől úgy gondoltam, hogy csak úgy vállalom a tisztséget, ha tudok tenni is valamit a magyar óvónők, a magyar nyelvű oktatás érdekében; ha pedig nem, akkor otthagyom. A családom részéről maximális volt a támogatás, habár éppen akkoriban küzdöttünk a kamaszkor kisebb-nagyobb gondjaival – hetedikes volt a nagyobbik és hatodikos a kisebbik lányom –, és nagy szükség lett volna rám otthon is; de messzemenően mellém álltak, megértettek. Volt időszak, főleg az elején, amikor azt kérdezgették tőlem, hogy minek ennyire magyarkodni, megéri-e, de most azt látom, hogy ugyanezt átvették; hogy ami nekem fontos volt az életemben, számukra is érték, és erre nagyon büszke vagyok.

– Milyen reményekkel, célokkal vág neki a nyugdíjaskornak, mert ahogy Júlia nénit ismerjük, nem fog tudni leállni, de még egyből lassítani sem.

– Leállni nehéz lesz, az biztos, mert olyan a temperamentumom, hogy állandóan tenni akarok valamit. Bízom benne, hogy Demeterfalván, abban a kicsi faluban, ahová kiköltöztünk – mert most már a férjem is nyugdíjas –, nagyon jól fogom érezni magam; nagyon szeretek ott lenni, imádom az embereket, és tudom, hogy ott is megtalálom a helyem akár az egyházban, akár a közösségben. A család keretén belül is szeretnék „pótolni”: unokáznék, besegítenék a gyereknevelésbe. Szeretnék tovább tevékenykedni a Kecskemét–Marosvásárhely Baráti Társaságban, és azt hiszem, hogy bárhol, ha bárkinek szüksége van rám, az energiámra, akkor szívesen vállalok bármit.

– Hogyan élte meg a mai napot?

– Felemelő volt, csodálatos. Nem is reméltem, azaz meg sem fordult volna a fejemben, hogy ilyesmiben részesüljek. Ahogy végignéztem a nem tudom hány százas tömegen, és láttam a ragyogó szemeket, éreztem, hogy hatalmas pozitív energia árad felém, s akkor arra gondoltam, hogy ha ezt a jó Isten megadta, és ha már nem is lenne tovább, akkor is megérte. Meg is szeretném köszönni mindenkinek a jelenlétét és azt a támogatást, amit az évek során a generációktól kaptam, mert ha egyedül lettem volna, ma semmilyen eredményt nem tudnék felmutatni. De olyan tehetséges, lelkes és tenni akaró óvónők vettek körül mindig, akik hivatásuknak tekintik ezt a mesterséget, és féltve őrzik magyarságukat, hogy érdemes volt értük és velük küzdeni azért, hogy a Maros megyei óvodai oktatás a legmagasabb szintű legyen. És merem állítani, illetve tudom, hogyha egy itteni óvónő elmegy egy másik megyébe vagy magyarlakta vidékre, akkor arra az óvónőre felnéznek, mert a tarsolyában olyasmi van, ami ott nincs meg. Illetve nemegyszer tapasztaltam, hogy országos tanácskozásokon a déli és keleti megyék képviselői is mindig meghallgattak, mert tudták, hogy a magyaroktól van mit tanulni, van mit átvenni.

Új korok, új emberek, újabb kihívások

Haller Katalin, a magyar óvodák tevékenységéért felelő új szaktanfelügyelő jelképesen ezen az ünnepségen vette át elődje helyét, és meghatottan nyilatkozta: „Úgy éreztem, hogyha már felkértek e tisztség betöltésére, nekem erkölcsi kötelességem elvállalni és azon lenni, hogy azt a szintet, amit Kovács Júlia huszonegy éven keresztül megtartott és továbbfejlesztett, megtartsam minden erőmet és tudásomat »bedobva«, illetve, hogy a magyar óvónőket össze tudjam fogni. Megoldásra váró problémák akadnak szép számmal, mert még nagyon sok óvónő van, aki nem kapott állást, akinek nem tisztázódott a helyzete, illetve – elsősorban a megyeszékhelyen – azzal a gonddal küzdünk, hogy a magyar csoportok nagyon nagy létszámokkal működnek, de a tanfelügyelőség nem akarja jóváhagyni újabb csoportok indítását vagy több óvónői állás létesítését. Tennivalóban tehát nincs hiány!”