„Jó társaságba keveredtem”

Tomcsányi Mária aranytollas tévés újságíró lett 2012-ben. A Budapesten minden év március 15-e előestéjén kiosztott, 1978-ban alapított életműdíjat, a legmagasabb újságírói, szakmai elismerést kapta meg.

Tomcsányi Mária aranytollas tévés újságíró lett 2012-ben. A Budapesten minden év március 15-e előestéjén kiosztott, 1978-ban alapított életműdíjat, a legmagasabb újságírói, szakmai elismerést kapta meg. A tévénéző, aki az átkosban és még utána is nézte, hallgatta a magyar adásokat a román tévében, rádióban, jól ismeri arcát, nevét, munkáit. Kíváncsian kérdezősködtem, és ő szívesen válaszolt.

– Mi volt az első gondolatod, amikor hírül vetted, hogy ebben a megtisztelő kitüntetésben részesülsz?

– Elég igényes vagyok magammal szemben (is), nem az ugrott be rögtön, hogy „Mari, te zseni vagy, miért csak most jutottál eszükbe?”. Nagyon nem szeretnék olyan világban élni, ahol én vagyok a legjobb. Lelki egyensúlyom akkor van rendben, ha tudom, van akire felnézni, van akihez felnőni, van akihez mérnem magam. Na, valahogy így néz ki az én „antilaudációm”. Szóval nem vagyok elszállva, ha erre vagy kíváncsi. Persze, köszönöm a MÚRE-beli (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) kollégáknak, hogy számon tartanak, hogy engem jelöltek. Az ember, ha ad magára, a szakma véleményére a legérzékenyebb. Én is. Még akkor is, ha tudom, épp a szakmabelieknek van legkevesebb idejük egymás munkáját nyomon követni. Tévésként erre valamivel nagyobb esélye van az embernek.

– Mit tudtál az Aranytollról, és kik kapták meg előtted?

– Tudtam, hogy újságírói életműdíj, hogy egész munkásságot jutalmaznak vele. Azt, hogy nekem „életművem” van, kimondani is csak idézőjellel tudom. Kis öniróniával, vagy, ha úgy tetszik, némi brechti elidegenítő effektussal fűszerezve. Pláne, ha egy-két olyan emberhez mérem magam, akiket az elmúlt években, évtizedekben Aranytollal jutalmaztak. Például Bodor Pál volt főszerkesztőm, mentorom, egyik újságírói példaképem, vagy Csép Sanyi kollégám, aki erkölcsben és tudásban mérce lehet bárki számára a szakmában, vagy az idei Aranytoll-díjas Ráday Mihály, az Unokáink sem fogják látni műemlékvédő tévéműsor-sorozat szerzője. Pár évvel ezelőtt Koczka Gyuri tévés kollégám is átvehette az Aranytoll-díjat. Ő is olyan „mindenes”, aki újságban, rádióban, tévében egyaránt visszhangosan tudott és tud véleményt mondani a világról. Mert van neki! Nos, mit mondjak, jó társaságba keveredtem.

– Te a román tévé magyar adásának voltál munkatársa hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül. Hol és hogyan tanultad meg a szakmát? Mi okozott a legtöbb gondot? Szerintem ugyanis, mint egyebekhez, ehhez is adottság, vonzódás kell. Arra gondolok, hogy amikor engem a kamera elé állítottak egy tanfolyamon, lemerevedtem, gyűlöltem, hogy a semmibe beszélek, míg a rádiózást vagy az írást élveztem.

– Pontosan 40 évvel ezelőtt utaztam fel (vagy le) Bukarestbe a tévéhez, amikor a kolozsvári Babeş–Bolyain végeztem. Erről még annyit, hogy filozófia szakon szereztem diplomát, és hogy több időt töltöttem színpadon, mint könyvtárban. Hiszen egyszerre három helyen színjátszottam. Mi alapítottuk a ’60-as évek végén az Echinox Egyetemi Színpadot, amely akkor Kovács Ildikó pantomimszínháza és a Stúdió 54 mellett AZ ALTERNATIV SZÍNHÁZ volt Kolozsváron. Mi játsztunk ott először abszurdokat. Hol volt ettől még a hivatásos színház? Mostanában a régi magyar adás lefűzött adástükreit jegyezgetve fedeztem fel, hogy „hír voltam” az adásban 1970-ben mint az Egyetemi Színjátszó Fesztivál díjazottja. Most tudtam meg, hogy filmeztek is bennünket. Ha előkerül az anyag a tévé archívumának zavaros bugyraiból, premierként nézhetem meg. Alig várom! Eddig azt hittem, hogy az első mozgóképes felvétel rólam a kolozsvári színház Sánta angyalok utcája c. előadásán készült. Ott diákstatisztaként boldogan domborítottam egy utcalányt a Zokogó majomhoz címzett kocsmában. Még diákkoromban próbáltatott ki Bodor Pál riporterként. Egy városon dolgozó mérai (?) fiatalembert kettős kötődéséről kellett faggatnom egy „plafonig” kalotaszegi szobában. A kezdők „Hű, de laza vagyok!” csuklóból mozgatós mikrofontartásán napokig röhögtek a szerkesztőségi vágóban. Ezt Fischer Pista kollégám mesélte a 25 éves tévés találkozónkon. Ezt is megírom majd a sztorizós tévés könyvünkben, amit Simonffy Katival és Józsa Erikával szeretnénk összeállítani régi kollégák visszaemlékezéseiből. Erről majd akkor trombitálunk, ha eljön az ideje…

Hogy hol tanultam a szakmát? Itt-ott, ahol értem. Szerencsére volt akitől, és nem szégyelltem kérdezni. Ma sem… Előbb persze volt az érdeklődés a világ iránt, a közvetlen és távolabbi világ iránt. És minél zártabb volt a rendszer, annál nagyobb volt a kíváncsiság. Engem – ma már biztosan tudom – a kíváncsiságom hozott a pályára. Alaposságot gyermekkoromban tanulhattam kisiparos, mesterember rokonaimtól, szüleim generációjától. Besztercén, ahol felnőttem, rangja volt a mesterségbeli tudásnak, tekintélye, nemcsak a jó tanárnak, orvosnak, hanem a jó asztalosnak, szabónak, szobafestőnek is.

Kamera előtt állni pedig olyan, mint bármilyen nyilvánosság előtt. Számomra legalábbis olyan. Ha egyéniséged, jól megfogalmazott, tiszta gondolataid vannak, még oda is figyelnek rád. Divatos szóval: „lejön” a mondanivalód. Csak reménykedhetek, hogy az én mondanivalóm „lejön”, és én „bejövök” a nézőnek.

Sok mindent kell megtanulni a tévés szakmában, hiszen ott a szó nemcsak hangzik, hanem látszik is. És néha nem is hangzik, csak látszik. Ezt a gondolati, hangi, képi keverést kell tudni művelni a tévé vegykonyhájában. Persze úgy is lehet valaki celeb a tévében, ha csak mikrofonállvány, vagy mások gondolatait mondja mosolyogva, ha ezt elég nagy gyakorisággal teszi. Én az ilyenekre nem tudok odafigyelni. Én nem ilyen tévés akartam lenni.

Egyébként a ledolgozott évek alapján csaknem annyi évig voltam rádiós, mint tévés. Mai napig szerelmem a rádió. Az intimebb műfaj, más súlya van a szónak. És a természetes beszéd hangsúlyaival kell tudni bánni. Volt olyan művelt, okos kollégám, aki soha nem lett jó rádiós, mert minden szava papírízű volt. Nekem mostanában jólesik, hogy a hangomról ismernek fel az emberek üzletben, buszon, utcán, sőt legutóbb a repülőn. Ha a pesti díjátadási ünnepség volt a hab a tortán, akkor a habon a meggycsoki volt egy ismeretlen hölgy szava a repülőtéren: „Ugye a tévében dolgozott? Nem Tomcsányi Mária véletlenül?”

– Milyen műfajban érezted igazán jól magad, mert sokfélével foglalkoztál?

– Tényleg sokfélével. Hisz minden és mindenki érdekelt. Tudom én, hogy azok a szerencsésebbek, illetve inkább ismertségben bajnokok, akik egy bizonyos műsorhoz vagy műfajhoz rögzülnek a nézők tudatában. Én élveztem, hogy még sportriportot is készíthettem, ha éppen egy fiú sem vállalta. Közben kicsit röhejes voltam a magam szemében, hiszen kifejezetten antitalentumnak számítottam sportban. De egy újságíró sportriportert azért magam mellé állítottam kérdezőnek.

A legjobban az élő adásokban éreztem magam, akár beszélgetés, akár híradó volt. Szeretek fecserészni emberekkel. Kamera előtt vagy anélkül is. Legotthonosabb mégis a színház világában voltam. Nagyon sok színházi felvételt készítettem főleg szerkesztőként, amit a magyar tévében tévérendezőnek neveznek. Igaz, hogy náluk a tévérendező a mi felvételeink vágórendezői munkáját is végzi. Na, ez bonyolult, ebbe most ne menjünk bele. A lényeg az, hogy sok ember munkája van egy tévés anyag mögött. A munkád sikere nagyban függ az operatőr, vágó, vágórendező, világosító, hang-technikus, gyártásvezető hozzáértésétől, figyelmétől, lelkiismeretességétől. Aki nem képes csapatban dolgozni, motiválni a csapatot, az ne menjen tévésnek.

Szerettem és szeretem a dokumentum műfajokat, a portréfilmeket. Ez utóbbira még volna ötletem, csak pénz legyen rá.

Az erdélyi színházak történetébe is eléggé beástam magam. Aztán a mindennapi történelem, az oral history nagyon izgatott mindig. Sok embert meséltettem és jó néhány érdekes dokumentumot bányásztam elő. A vásárhelyi színház 60. évfordulójára kibányásztam a Román Filmarchívumból, az egykori Sahia Filmstúdió egyik mozihíradójából egy filmes tudósítást a Budai Nagy Antal 1957-es bemutatójáról, ahol a szerző, Kós Károly is jelen volt. Aranyat érő relikvia.

Izgalmas műfaj az oknyomozó riport, de ezt a műfajt az átkosban csak nagyon szőrmentén, a rendszerváltás után csak nagyon veszélyesen lehetett, lehet művelni. Ehhez nem volt elég bátorságom, és amikor már volt, addigra rájöttem, hogy a hatása majdnem nulla. Így hát ez kimaradt.

– Hogy látod, van-e még funkciója a román tévé magyar adásainak, akkor, amikor annyi magyar csatorna működik, sőt most már van Erdély tévénk is, bár nehezen hozzáférhető. Ha már itt vagy a városban ekkora tapasztalattal, felkértek-e, hogy oszd meg velük tudásodat, a szakma fogásait, ami profivá tesz?

– Persze hogy volna funkciója a román tévé magyar adásainak, csak meg kell találniuk a profiljukat, és el kell tudni adni magukat. Nem elég műsorreklámnak az, ha a saját adásod végén EGYSZER elmondod, hogy mi lesz a másnapi vagy ötödnapi adásodban és – passz! A mai reklámdömpingben minden lehető reklámfelületen, tévében, rádióban, interneten, írott sajtóban, utcán, buszon orrba-szájba reklámozni kell. Ha azt akarod, hogy megvegyenek. Ha nem ezt teszed, akkor még rétegműsornál is kisebb a nézettséged, és a mondanivalódat (árudat) nem tudod eladni. Akár politikai, akár szellemi áruról van szó. Persze a közszolgálati média a maga reális vagy vélt függetlenségében mentes kellene hogy legyen a piaci törvényektől, pontosabban mentessé kellene tenni. Hogy ki tegye mentessé? A KÖZ. A KÖZ érdeke kellene hogy legyen a hiteles tájékoztatás, az igényesség, a művelés, pallérozás, az igazi kultúra terjesztése, hiteles emberekkel és igényes eszközökkel. De lassan világszerte „fölöttünk a bányabéka”, és a közszolgálati médiák is igyekeznek alulmúlni egymást. Mert mindenki csak a mában gondolkodik. Lehet, hogy ostoba, tájékozatlan, műveletlen tömegeket könnyebb manipulálni, lehet, hogy ez a pillanatnyi érdek, de hosszú távon nem érdemes. Ez lenne a KÖZ ÉRDEKE. És akkor televíziózni is másképp lehetne.

És még valami. Sok minden megoldható pénzzel, szorgalommal, sok minden megtanulható, de van valami, ami vagy van, vagy nincs, és ez az egyéniség és a tehetség. Szelektálni tudni kell, ehhez jó orra volt Bodornak. A mai felelősöknek nemigen van.

De bizakodó vagyok. Hiszek a felnőtt, tájékozott, művelt nézőben, olvasóban, és hiszek a szabad, felelős, tehetséges újságírásban.

– Mari, akárki javasolt erre a díjra, nagyon jól tette, igazán profihoz került. Tudod, én már a tavaly kiosztottam neked a Tompa Gáborról készített portréfilmedért. Kár, hogy kevesen látták, mert kevesen nézik a magyar adást, tapasztalatom szerint.

Gratulálok szívből, és nemcsak a magam, hanem a hajdani nézők nevében is, akik most is szeretnek. Ezt többször megtapasztaltam társaságodban.

Isten éltessen, hiszen nemrég volt a születésnapod is.

Kérdezett: Kuti Márta