„Ezt nem lehet megrendezni, csak vallomásos partneri viszonyban színre állítani”

 

– A Tompa Miklós Társulat régóta nem mutatott be Ibsen-drámát.  Miért őt választottad? 

– Valójában a történetet választottam. Az olyan művek érdekelnek, amelyek a mindenkori emberről szólnak, az egyén önmagával és másokkal való összeférhetetlenségét, belső és külső konfliktusait, az egyénnek egy bizonyos társadalmi közegben való helyzetét boncolgatják. Ezért szeretem Csehovot és Ibsent. 

– Hogyan nyilvánul meg ez a probléma a Hedda Gablerben? 

– Az igazán jó drámák mind erről szólnak, ha pedig nem, akkor megtalálom bennük én. A színházművészetnek, ennek a fajta fogalmazott valóságnak, amit színháznak hívunk, az a dolga, hogy az embert boncolgassa, nem feltétlenül azért, hogy tanulságokat vonjon le a végén, de mindenképp fölmutasson olyan hibákat, olyan tévedéseket, amelyekre az ember tudatosan vagy öntudatlanul képes. Ha van valamiféle morális feladata a színházművészetnek, akkor ez az. A Heddában egy olyan északi kisváros közössége jelenik meg, ahol az élet satnya, és ingerszegény berögződések alapján működik. Ebből látszólag kiviláglik egy ember, Hedda Gabler, aki egy tábornok apa által meghatározott autoriter rendszerből érkezik. Hedda életében jelen van a néhai apával egyidős, látszólag segítőkész, de közben számító barát, Brack bíró, valamint egy férj, akihez egy szerelmi szakítás után menekült. Az a fájdalmasan szép ebben a darabban, hogy semmi nem igazi. A szerelmek nem szerelmek, a kapcsolatok nem kapcsolatok, Hedda Gablernek pedig látszólag olyan morális elvárásai vannak a viszonyrendszerein belül, amelyeket ő maga sem tud teljesíteni, és amelyek már idealizmusnak számítanak. Ebből fakadóan iróniával és öniróniával reflektál a környezetére, és beleesik a középszerűség csapdájába. Szigorúan megfogalmazza önmagának azokat az elveket, amelyek szerint élni kell, folyamatosan az öntörvényűséget hajtogatja, azt, hogy nem szabad alkalmazkodni a többiekhez, és kézbe kell venni az életet, csakhogy ez nem így működik. Ibsen Nórájával ellentétben itt nincs semmilyen fajta tett, illetve egy tett van, de az nem megoldás, mert az élet ellen való. Hedda a saját idealizmusának a csapdájába esve nem tud szabaddá lenni, bár folyamatosan a szabadságról beszél. Ennek pedig nem lehet más vége, minthogy elvész. 

– Ki ez a Hedda Gabler? 

– Csak felületesen lehetne megfogalmazni egy-két mondatban, viszont az előadás két órájában ez megfogalmazódik a maga összességében és teljességében. Gyakran azt mondják Heddáról, hogy ő a női Hamlet. Talán azért, mert neki ugyanúgy a halál a vőlegénye, ahogy Hamletnek a halál a menyasszonya. Hogy pontosan ki és milyen ez a nő, nagyon sokban függ attól is, hogy ki játssza. 

– Mit jelent ma az idealizmus, és mi számít tettnek? 

– Nem hiszem, hogy van ma egy éles törés a valós tett lehetősége és az idealizmus közt.  Olyan világban élünk, amiből kivesztek a nagy ideálok és a nagy tettek. A különböző korokban különböző okokból, és különböző, egyházi vagy társadalmi konjunktúrából fakadó hatások következtében zárolt normák olyannyira kinyíltak, hogy ma akár össze is keveredhet az idealizmus a tettel. A még 30 évvel ezelőtt is jelen lévő önmegfogalmazási vágy tétje és minősége is elkopott mára, mert bárki bármit megfogalmazhat és kijelenthet. Nem tudom, hogy ezt szabadságnak vagy egyfajta rendetlen zavarnak nevezhetjük. Eldönti majd az utókor. 

– Öt éve rendezted a Heddát Szegeden. Milyennek látod öt év után azt az előadást, és miben lesz ez más? 

– Ennek az előadásnak a korábbihoz képest mások a belső ritmusai, máshol vannak a színházi megfogalmazásban a hangsúlyai. A felvetett kérdések és a megközelítésmód hasonló, de ez egy olyan történet, amelyben a játszók határozzák meg az előadás milyenségét. Ezt a drámát csak valóban vallomásos módon, önmagunkból lehet összeállítani. Ezzel a hét emberrel végigéljük, végigelemezzük az ibseni szereplők történetét, majd olyanná formáljuk a szereplőket, amilyeneket konkrétan ezek a színészek tudnak felépíteni önmagukból. Ezt nem lehet megrendezni, csak egyfajta partneri viszonyban színre állítani. 

 

Szabó Réka