„Csak úgy, a saját érzésem szerint…”

A bokrokkal szegélyezett, göröngyös úton a mezőkölpényi Szabó Teréz népdalénekes, néptáncos házát kerestük, aki nemrégiben, a budapesti Mesterségek Ünnepén – Maros megyéből egyedüliként – vehette át a magyar állam Népművészet Mestere kitüntetését.

Fotó: Nagy Tibor

Nem a szivárvány végén, hanem a Mezőség ölében, egy első pillantásra mozdulatlannak látszó faluban találtunk kincset a minap. A bokrokkal szegélyezett, göröngyös úton a mezőkölpényi Szabó Teréz népdalénekes, néptáncos házát kerestük, aki nemrégiben, a budapesti Mesterségek Ünnepén – Maros megyéből egyedüliként – vehette át a magyar állam Népművészet Mestere kitüntetését. A 72. évében járó asszony nem tudott érkezésünkről, dologidőben leptük meg, de amint bemutatkoztunk, már tessékelt is befele, a családi fotókkal – gyermekei, unokái képeivel – díszített szobába, ahol aztán sorra elénk teregette a dalban, táncban megélt évtizedeket.

– Gyermekkoromtól fúvom. Nem tanított rá senki, csak úgy, a saját érzésem szerint énekelek. Édesanyám és édesapám nagy mulati volt, egy esküvőről sem hiányzott egyikük sem. Földművesek voltak, gyermekként mi is sokat segítettünk a mezőn. Kislányként a tehén szarvánál is táncoltam. Hatan voltunk testvérek, öt lány és egy fiú, én ötödiknek érkeztem, utánam jött a húgom. Nehéz idők jártak, sok volt az éhezés, anyám a kötényébe kaszált a tehénnek. Nádfeles házban laktunk, villanyunk sem volt, délben, este puliszkát ettünk. Édesapám három évig harcolt a fronton, amikor hazajött, mi, gyermekek nem ismertük meg, megijedtünk tőle. Az iskolában egyetlen füzetünk volt, azt három részre osztottuk, és abba írtunk mindent.

– A tanítói felfigyeltek az énektudására?

– Igen, és mindig engem kértek, hogy énekeljek, ha valami műsort kellett bemutatni. Negyedikes koromban édesanyámnak az egyik komája el akart vinni Kolozsvárra a népi együtteshez. Megszeppentünk, sírtunk, el sem tudtuk képzelni, mi lesz velem az idegenben, végül nem engedtek el. Hét osztályt végeztem, aztán mentem dolgozni a mezőre. A nővéreimmel sokat jártunk nyári kalákába, ott is ragadt rám a nóta. Délután 2 órától napalattig arattunk, kézzel, nem úgy, mint mostanában, közben daloltunk. Esténként a fiatalok ültek a mart egyik szélén, az idősek a másikon, beszélgettek, kacagtak. A nagyobb legények a hídnál énekeltek a választottjuknak. Másként volt, mint mostanában. Most már csak a diszkó kell, meg az, hogy legyen jó sötét. Én abban semmi jót nem látok.

– Teréz néninek sok udvarlója volt?

– Volt elég, de amikor a férjem udvarolni kezdett, mással már nem is beszéltem. Huszonkét évesen mentem férjhez, három fiunk és egy lányunk született. Hat unokám is van.

– Mikor jutott el a hangja Magyarországig?

– 16-17 évesen a szomszéd falvakban léptem fel. Aztán még a Ceauşescu-rendszer alatt megismerkedtem egy itteni származású, balkezes zenésszel, Szabó Viktorral, aki Marosvásárhelyen a népi együttesnél muzsikált. Ő hozta el ide azt a magyarországi tánctanárt, Szabó Szilárdot, aki átvitt a határon túlra énekelni. Azóta is mindig hívnak táncházakba Budapestre, Jászberényben is volt fellépésem, de még Szlovákiában is. Járt itt a faluban egy montreali lány, olyan szép, fekete hajú, egy noteszbe rajzolt, úgy mutatta, hogy mit akar. Őt is megtanítottam a táncainkra. Végül magyar fiúhoz ment férjhez...

„A magyarországiak szeretik, az ittenieknek nem kell…”

– A falubeli fiatalokat nem vette a szárnyai alá?

– Évekkel ezelőtt összegyűjtöttem őket, és betanultunk egy olyan műsort, hogy a németországi vendégek alig hittek a szemüknek. De ma már nincs érdeklődés ez iránt. Magyarországon mindenki úgy szereti a dalainkat, a táncunkat. Amikor a kicsi gyermek bejön a terembe, már pattogtat az ujjával, már járja a mezőkölpényi csárdást. Az ittenieknek meg nem kell.

– Mit jelentett Önnek a Népművészet Mestere kitüntetés?

– Nem mondták meg nekem, hogy azért kell Budapestre menni. Minden fellépés előtt utánam jönnek kocsival, most is úgy volt. Amikor már ott voltunk, és megkérdezték tőlem, hogy Teri néni, miért jött, azt válaszoltam, hogy jöttem táncolni. Amikor átvettem a díjat, szerettem volna szavilag is megköszönni, de féltem attól, hogy elérzékenyülök.

A határon túli elismerés és ünneplés fényében azt hihetnénk, hogy Szabó Teréznek nincs is más dolga, mint énekelni, táncolni, lejegyezni a rádióból hallott, még ismeretlen dalokat (ha egyáltalán vannak ilyenek, mert amikor kedvenc népdaláról kérdezzük, elárulja, hogy százötven-kétszáz kedvence is van.) De idehaza számára sem csupa dal az élet. 450 lejes nyugdíjából a villany- és gázszámlára is alig telik, kukoricát, dohányt szedni jár, hogy meglegyen a napi betevőre való. Férje 12-13 éve hunyt el, azóta a középső fiával lakik a családi házban.

– Ha újra fiatal lennék, másképp csinálnám, nem húzodoznék az elmenéstől, mint akkor, kislány koromban. Most nem kellene így kínlódni – jegyzi meg, aztán mosolygó szemmel meséli, hogy itt a faluban ő mindenkinek a mamája, az „ekkora kicsi gyermek” is úgy szereti.

– Édesanyám is ilyen volt. Amikor megvakult, kerek hat hónapig kúráltam ezen az ágyon – mutat maga mellé. – Ha még itt lenne, most is hogy tartanám!

– Szavakba tudná foglalni, hogy mit jelent Önnek az ének, a tánc? – teszem fel a régóta kikívánkozó kérdést.

– Ez a kettő éltet. Bármennyire beteg legyek, amikor hallom a jó zenét, mintha már nem is nyilallana. Bármilyen gondom, bajom legyen, valahogy úgy megkönnyülök.

Indulás előtt egy dalt kérek tőle. Arcán elsimul az idő, amikor rákezd: „Elmennék én, rózsám, tihozzátok egy este…”