„A Tompa Miklós Társulat ma Európa egyik vezető színtársulata”

Ünnepi díszben pompázott kedd délután a Kultúrpalota kisterme: a székeket a falak mentén sorakoztatták fel, eredeti helyükön svédasztalos vacsorával és pezsgővel tele asztalkák sorakoztak, a közöttük lévő teret pedig színművészek, színházbarátok, mecénások vették birtokba: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata ünnepelte az idei színházi világnapot. Március 27-e 1961 óta színházi világnap – ekkor fogadta el a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése a világnap alapításáról szóló határozatot, melynek célja felhívni a figyelmet a színházművészet fontosságára, valamint tisztelegni a színházi alkotók előtt. 

A marosvásárhelyi, rendkívüli ünnepi rendezvényen az est ceremóniamesterei, Tompa Klára és Kádár L. Gellért színművészek üdvözölték a megjelenteket, és elmondták: az idén a nemzetközi színházi intézet is évfordulót ünnepel, ezért – az eddigiektől eltérően – öt földrész öt alkotóját kérték fel színházi világnapi üzenet megfogalmazására. Ezek közül egy afrikai író szövegét szemelte ki Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója. – Egy üzenetet választottam, a legrövidebbet, legtömörebbet, ami a nemzetköziség mellett annyira univerzális, hogy az emberről és a nézőről és a színházról szól. 

„Egy nap

Egy Ember elhatározta, hogy kérdéseket tesz fel magának egy tükör (egy közönség) előtt, 

Válaszokat fogalmaz meg ezekre, ez előtt a tükör (a közönsége) előtt 

Kritizálja magát, kineveti saját kérdéseit és válaszait. 

Hogy nevet vagy sír, nem számít: csak a végén 

Köszöntse és megáldja a tükröt (a közönségét), 

Mert megadta neki ezt a csodálatos és türelmes pillanatot. 

Meghajol, és köszönti a tükröt, hogy kifejezze háláját és tiszteletét... 

Lelke mélyén a Békét keresi, 

A békét önmagával és a tükörrel: 

Színházat csinált...” 

(Were Were Liking író, Elefántcsontpart) 

– Ez ilyen egyszerű. De mi az a szent kíváncsiság, ami arra hajt minket, alkotókat, művészembereket, hogy kérdéseket tegyünk fel, válaszokat keressünk, hogy egyensúlyba kerüljünk, megtaláljuk a helyünket a világban, hogy tudjuk értelmezni a társadalmat, tudjuk értelmezni egymást és magunkat? Miért nyughatatlan az ember? Az alkotás önmagában kíváncsiság. Jó esetben akkor is meghajolunk és megköszönjük a tükörnek, a közönségnek, ha nem érvényes az, amit gondolunk, ha elveszítjük egy pillanatra az önértékelésünket. De hála Istennek elölről tudjuk kezdeni, mert csütörtökön is játszunk, aztán szombaton is. Nem nevezhetem ezt fejlődésnek, de elmélyülésnek mindenképp, és az élet végén, amely jó esetben eljön, el tudjuk mondani azt, hogy nem volt hiábavaló az élet. Megtaláltunk valamit az alapfunkciónkon túl. Hogy valamit megtettünk, emberi képességeink szerint. Ez az alkotó része – mondta Keresztes Attila, majd a befogadó oldalról, a közönség részéről Dálnoky Emese és István mecénások, színházrajongók az ünnepség előtt átadott írását olvasta fel.

A színház számos előadásában felcsendül a fiatal zeneszerző, Boros Csaba zenéje, a művész több produkcióban is játszik. Ezúttal egy új szerzeményét játszta zongorán, majd Varga Balázs színművész Kovács András Ferenc költő Marosvásárhelyi sorsok című versét mondta el. 

Megtudtuk továbbá, hogy a színészi alkotói teljesítmény elismeréseképpen a színház és a Bioeel cég létrehozott egy díjat, amelyet a vásárhelyi kőszínház egyik alapítójáról, báró Kemény Jánosról nevezett el. A díjat Albert Attila mecénás, a Bioeel igazgatója adta át. – Köszönöm a szép szavakat a városhoz, köszönöm a társulatnak a szép előadásokat, az élményt. A díj ötlete egy színházi bálon fogant körülbelül nyolc éve, és azt szeretném, ha a jövőben más vállalkozók is felsorakozának az ügy mellé, és még több díjat adhatnánk. Vannak olyan közösségek, emberek, akikkel csak megtörténnek dolgok, és vannak, akik úgy igazgatják az életüket, hogy ezek a dolgok megtörténjenek. Nekünk az utóbbiaknak kell lennünk – mondta Albert Attila. Keresztes Attila hozzátette: – Ebben a pillanatban csodálatos társulatunk van, 38 aktív taggal. Ezt a rangos díjat egy héttagú művészeti tanács ajánlata alapján adjuk át. A Gyarmathy János szobrászművész által készített kisplasztikát is tartalmazó Kemény-Bioeel Díjat idén László Csaba színművész érdemelte ki és vette át.

A képzőművészet is ihletett a színházból és fordítva, így az ünnepség nagyszerű keretet biztosított egy festmény átadására. A Szécsi András által jegyzett, Tanai Bella színművésznőt ábrázoló portrét dr. Kelemen Atilla mecénás adományozta a társulatnak, a festményt Gáspárik Attila, a színház vezérigazgatója vette át. – A kép kalandos úton került hozzám, szinte a szemetesek kezéből szedtem ki. Meggyőződéses vásárhelyiként nagyon jó ötletnek tartottam, hogy az egykori Székely Színházra emlékezzünk – mondta a festmény átadásakor dr. Kelemen Atilla. – A kapcsolatom a színházzal nagyon régi, a szüleim napi barátságban voltak a színháziakkal. A bővebb családhoz tartozott Borovszky Oszkár, Kőszegi Margit és sokan mások. Hogy mit jelentett az akkor még kisvárosban színésznek lenni, a város társadalmában jelen lenni? A színházi emberek olyan népszerűek voltak, hogy az utcán majdnem mindenki köszönt nekik. Tanai Belláékat szintén jól ismertem, rendkívül emlékezetes maradt számomra a Bács Ferenccel alkotott kettőse Az ember tragédiájában. Marosvásárhelyhez annyira hozzátartozik a színház szeretete, mint a kenyérhez a héja. Amikor arról volt szó, hogy egy gyűjteményt szeretnének létrehozni, eszembe jutott a Szécsi Bandi által festett kép, amely akkoriban készült, amikor Tanai Bella már készülődött Magyarországra. Ezen a képen már búcsúzik attól a fél énjétől, amelyet itt kellett hagynia Marosvásárhelyen. Köszönöm, hogy ezt a képet átadhatom a Nemzeti Színháznak. 

– Noha 30 éve élek életszerűen Vásárhelyen és lépek fel ebben a színházban, mégsem leszek soha vásárhelyi. De jól érzem itt magam, mert lehet alkotni, dolgozni, és a város néha össze tud állni egy lánccá, és egy nemesebb ügyet meg tud segíteni – mondta beszédében Gáspárik Attila. – Bármire van szükségünk, sokan azonnal segítenek. Annak idején az első profi színház ebből az épületből indult, ebben a teremben alakult meg a Székely Színház, innen bocsátották el Kemény Jánost, itt hoztak döntéseket, jókat vagy kevésbé jókat. Sajnálom, hogy nem jött el az alpolgármester, mert át szerettem volna nyújtani neki a színház kérését, miszerint Marosvásárhelyen legalább egy utcát nevezzenek el egy színházi emberről, hiszen mi adja meg egy város identitását, ha nem a kultúrája, a művészete? Ennek a városnak van egy magas, elit kultúrája, ami a színházhoz tartozik: a Tompa Miklós Társulat ma Európa egyik vezető színtársulata! Az a nemzetközi karrier, ami elkezdődött, immár megállíthatatlan. 

Hálásak vagyunk mecénásainknak, akik anyagi áldozatra is képesek: ezek a dolgok minket meghatnak, ettől leszünk mi is vásárhelyiek, mert ez a szeretet csak kölcsönös alapon működhet. A színházunk Bukaresthez tartozik. Egykor elhozták a megyei tanácshoz, de a tanács nem tudta a fizetéseket sem biztosítani. Annak, hogy Bukaresthez tartozunk, rengeteg előnye van: például az, hogy jó messze vagyunk. De hátránya is van, főleg ami a pénzosztást illeti. A színház új épületét 1973-ban adta át Ceauşescu – ez egy szimbolikus térfoglalás volt, a Kultúrpalotát akarták lecserélni vele. Kovács György ezért soha nem lépett fel benne. Ám 1973 óta nem is renoválták az épületet. Biztonságos és tiszta, de nagyjából minden elrohadt benne: azért játszunk olyan jól, hogy a néző ne vegye észre a részleteket. A párt szándéka szerint egy nagy előcsarnokot építettek, amihez hozzáragasztottak egy játékteret. Rengeteg építészmérnökkel beszélgettünk, mindenki azt mondta, hogy be kell zárni a színházat, és egy-két év alatt újjáépíteni az egészet, mert toldozni-foldozni már nem lehet. Csak a szőnyegcseréhez fel kell bontani az egész padlót, kivágni a negyven éve behegesztett széksorokat… ki tudja, milyen állapotú padlót találunk alattuk? Mindez a színészeinknek a legrosszabb, a színpadon fullasztó a levegő, ezért hozza fel sok rendező a nézőket a színpadra. Sajnos a felújításra pénzt mindeddig nem kaptunk. Zajlik a kétszázalékos adóbevallási kampány, kérünk mindenkit, hogy aki teheti, segítsen nekünk, és köszönjük meglévő támogatóink segítségét. Legyen ez a nap egy felkiáltójel: ha van hazai, minőségi termék, akkor próbáljuk meg először azt választani, fogyasztani. És egy ilyen összefogással talán még büszkék is leszünk arra, hogy hol élünk.