Zajos, mint a vasárnap

• 2025-08-08 11:00:00

• Bölöni Domokos

Megpróbálok mutátisz mutándiszosan fogalmazni, azaz illő aránnyal mesélek aprókat hepehupás és kissé hüpürcsös, más szóval patkánytúrásos, vagyis bukdácsolós kis életemből.

Ha nem talál összefüggést a történések között, ki-ki magára vessen.

Mert hát nemigen van, de mindegy.

Kezdjem mindjárt a születésemmel. Nem messzire fogtam gyökeret attól a patinás múltú erdélyi várostól, amelynek szülötte az a jeles irodalmár, akinek édesapja, a város tisztviselőjeként, kiváló barátságot ápolt a főjegyzővel. 

A jeles irodalmár születése előtt egy évvel hunyt el az a (magyarosan) Conrád Mihályként ismert személyiség, aki tíz híján száz évet élt, három ízben is volt polgármester, egyébként pedig királyi tanácsosi rangot mondhatott magáénak. 

(Csak mellesleg: tizenöt évvel később született ugyanott egy marosvásárhelyi rádiós szerkesztő, aki a humorral is kacérkodott. De ezt tényleg, csak a kellő ködösítés végett mondom.) 

*

Amikor a jeles irodalmár ama patinás városban világra jött, a boldog édesapa két palack kitűnő ital kíséretében tette tiszteletét szász barátjánál a városházán. 

– Megszületett Lacika! – újságolta, és poharakat kért. Az örvendezés, a gratuláció kissé hosszúra nyúlt, minek következtében a jegyző úr csak másnap(osan) jegyezte be a gyereket.

És mivel László apuka a fejlett, életerős csecsemőről áradozva egyfolytában lacikázott, a jegyző úr ezt a nevet írta be a nagykönyvbe.

Ami aztán végigkísérte a kisfiút egész életén, a szakirodalom persze Lászlóként tartja számon, dehogy hánytorgatja a kínos bakit. 

(Ha nem éppen így esett volna, akkor néhai Nagy Pál irodalomtörténész, kritikus kontójára tessék írni, aki szeretett adomázni; ezt a történetet is tőle hallottam…)

*

No, most következik a mutátisz és a mutándisz. Amikor megszülettem, a falumtól pár kilométerre levő Jövedics nevű községbe kellett elgyalogolnia apámnak, ahol a néptanács székelt. Vasárnap a hivatal zárva, így a bejelentést hétfőn ejtették meg. Apám hiába magyarázta a ki tudja, honnan oda vezényelt hivatalnoknak, hogy tegnap hajnalban jöttem a világra, a karót nyelt jegyző legyintett. Hétfőn nem törvényes vasárnapot írni, szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.

Az ajándék pálinkát, ami persze dukált neki, fejcsóválva (többre számított) rakta a szászoktól rekvirált köpcös szekrénybe, s visszaült; rácsapta a pecsétet, és az iratot apám elé lökte. 

Még odavetette: „Să-ți trăiască.” Isten éltesse. 

Apa szeppenten köszönt el. Nemrég szabadulhatott néhány társával a vizsgálati fogságból (mert a magyaroknál „szolgált”, s remélte, hogy nem bántják, de persze feljelentették); az após, Sándor nagyapám, egyik szép tehenét adta el, hogy árából az ügyvéd, aki persze üzletet csinált a szabadításból, ügyésszel, bíróval osztozva, tollasodhasson… 

Különben is, mindenki tartott ettől a regáti jegyzőtől, mert gyakran „egzekutált” („eszközölt”) házkutatást a feljelentett magyaroknál.

*

Így születtem augusztus 11-én; és nem Domokosként könyveltek el, hanem a távolabbi múltba mutató Dominic névvel.

Apai ágon, még a reformáció előttről, minden elsőszülött a Domokos nevet kapta. A dányáni régi temetőben, az alsó fertályon ma is ott a kő, amelyen az áll, hogy itt nyugszik szeretett gyermekünk, Bölöni Domi. Ő volt az elsőszülött, korán meghalt, nem mertek ismét Domokost adni az újonnan érkezőnek. Inkább István, majd Jenő következett.

Csakhogy. 

Az apai nagyapám is Domokos volt, ezért aztán mikor én végül sorra kerültem, nem volt apelláta. 

Domokos lettem. Azazhogy Dominic. A dátumon sokáig nem akadt fenn senki. Ha tizenegy, hát tizenegy. A futballt is ennyien játsszák. Anyám ugyan utalt rá, hogy nem stimmel minden a keresztlevelemben, de én inkább csak a Dominicra értettem, amelyet magam sem szerettem. 

Sándor nagyapám gyakran mondogatta tréfásan, ha túl gyakran szóltam bele a nagyok dolgába: 

– Olyan zajos vagy, mint a vasárnap. 

Vasárnap délelőtt utcaseprés, a kisbikák sétáltatása a szégyentáblánál, nyiratkozás a diófa alatt, borotválkozás, mosakodás, ünnepibe öltözés, harangszóra: indulás. Míg be nem húzzák a harangot, a templom előtti padokon üldögélve beszélgetés. 

Délután leányséta s legényséta, játszadozás, incselkedés, tánc is az udvari kertben, cserkabala.  

Szóval csak az idegennek tűnik kihaltnak a település: belső zsizsegését a közösség tagjai érzékelik igazán. 

*

A Dominic megkeserítette katonaéveimet is. Azt, hogy Bölöni Dominic sosem tudták kimondani a tisztesek. A tisztek még-még, különösen Bölöni László labdarúgói sikerei nyomán, de a „bajtársak” közönségesebbje úgy csúfolt, hogy „Dominic, nu-i nimic”, a teljes nevemmel pedig ekként szórakoztak: „Boloni Dominic, bolonic și polonic”. A polonic: lengyel/ orosz kölcsönszó: merítőkanál, a seregben az üst merengetője.

*

A Dominictól csak 1990-ben szabadulhattam meg, a korondi tanácstitkár, Lázár Ágoston segítségével, aki megszerkesztette a hivatalos kérelmet Bonyha község tanácsához, ott Domokosra javították a nevem, és az igazolás alapján Székelyudvarhely adta ki az új személyazonossági könyvecskét, a „buletint”.

Azóta Domokos vagyok, mint minden elsőszülött a Bölöni család haranglábi (Csíki) ágából. 

Sajnos (?), elsőszülött fiam már Attila, mintegy jelezve hogy a női egyen-, sőt többjogúság immár jócskán felülírja a családi hagyományt. De az Attila van olyan szép, mint a Domokos, vagy még szebb…

(Egy minipoén kedvéért, kicsidég vissza a mutándiszomhoz: bár kiskoromban mindenki domikázott, így, utólag sem lehetne rám lőcsölni, hogy dominikulé…)