Na most az a szomorú állapot, hogy a Kábel vasárnap zárva. Ilyenkor szétszéled a nyáj, mint a juhok Új-Zélandon. Van, aki beveszi magát az állomás környéki büfék valamelyikébe, de azok is fogyatkozóban, mint a közvagyon. Van azonban egy, ahol az átkosban Róte Fáni szolgálta ki a kuncsaftokat, esztétikával is, annak a helyén félig lógó teraszos valami áll, mint valami alföldi szárnyék, viszont keményfából, golyóálló tetőcserepezettel satöbbi.
Na most az a szomorú állapot, hogy a Kábel vasárnap zárva. Ilyenkor szétszéled a nyáj, mint a juhok Új-Zélandon. Van, aki beveszi magát az állomás környéki büfék valamelyikébe, de azok is fogyatkozóban, mint a közvagyon. Van azonban egy, ahol az átkosban Róte Fáni szolgálta ki a kuncsaftokat, esztétikával is, annak a helyén félig lógó teraszos valami áll, mint valami alföldi szárnyék, viszont keményfából, golyóálló tetőcserepezettel satöbbi. Járja a fészert ám a levegő, odabent a támlás fapa-dokon lézeng néhány notórius, köztük olyan is, aki kiszorult a Kábelből.
Valamiféle internácionál szuperbalkán manélé megy, köztesen vasárnapi összmagyar zángezúrral; amellett persze dúl a duma. Sosincs telt ház, efféle csak a Róte Fáni idejében volt, szombat esténként pláne hopp. Van, aki belép, kikéri, bekapja, elrobog. Már járt itt például Hogymongyam. Kétszer, de nincs vége. – Kérek egy decit, hogymongyam.
Tudva van, hogy azt a konyaknak mondott randa brendit issza, amely a velején is túl: hamis, hamisabb, leghamisabb, legesleghamis.
Hoppám, Kétorr Gyügyü, hasonlít egy kicsikét Gérard Depardieu razfilmbeli hősére, csak neki az orrát egyszer régen megmetszették középen, attól stilizált szív alakú. Ide jár Nyelverágó, a szenzuál karikaturista, aki favicceket szokott megrajzolni, halálos komolyan. Az ember mélázik a rajzon, aztán olvassa a faviccpoént, és összerogyik az élvezet, mint tej a sparherten. Nem is veszik a portékáját, hat-hét kocsmányi tartományt kell bebarangolnia, hogy egy-két feles összedobódjék.
Aztán belükken egyszer-másszor, ha asszonya nem parancsolja templomba, Jeti bá, a hegymászó. Sosem mászott hegyet, de mindig azt firtatja, hogy hadd lám, tudja-e az emberiség, milyen magas a világ. Hát persze hogy nem tudja – és akkor Jeti bá megmondja. Egyszer lejegyeztem az „adatait”, hát egytől egyig hamisak voltak. Ha egyszer emberére akad, és lelepleződik, az lesz az öngyilkosság oka. Csattognak itt a vonatok, sajna, oly ritkán, hogy az embernek elmegy a kedve a haláltól. Utálatos várakozás.
Jön Sehejrózsi, aki nem asszony, hanem legény a hernyótalpán. Egyik-másik vasárnapon valahogy elszabadul, egyébként kurtára van fogva, dolgoztatják a rokonok, itt is, meg amott is, kocsival viszik-hozzák, szőlőt permetez, traktort vezet, kipergeti a pityókát (muszáj időnek előtte, mert már megkaparták a tövét a privát barnabások – és ha egy üzlet beindul…); boronaház épül Ratosnyán, oda is kell a segéderő, de itt a városban is kínálva kínálják a munkát, három gyümölcsös karbantartását bízták rá, ott mindig akad matatnivaló, a háziasszony körül pláne (két éve özvegy): behívja, kávéztatja, és hát muramista, na. (Ha elmesélné, kétoldalt lecsurranna szájad szélén a sárga irigység keserű méze.)
Szép kalandjait Sehejrózsi félrészegen még sikerrel titkolja. Azután dalra fakad, és persze kezdi-végzi, kezdi-végzi, mindig ugyanazt, amiről a nevét is nyerte, hogy tudniillik vasárnap kirándulunk, unatkozni nem fogunk.
Faggatják: hová is kirándulna ő a szabad vasárnapjain. Mélán néz a poharába, üres. Így nem lehet kirándulni, zokkantja el magát. Ojjé, szakad meg a vuvuzelánk. Veszünk neki bihari büdöset, az a kedvence. Hát hová is menne.
Mondjuk, mehetnél a bözödi tóba halfarkú ördögnek, mondja Nyelverágó, a szenzuál karikaturista, mielőtt tovalibbenne koszos papírlapjaival. Ne menj sehová, nyögi-szuszogja Kétorr Gyügyü, nem neked való a kirándulás, az egy úri dolog. Csak szemetelnél te is, ott né, mint a mostani boldogtalanok. – Abba’ a tóba’ vannak fókák? – kérdi Sehej.
– Miféle fókák?
– Mit tudom én. Oroszlánfókák.
– Mert akkor megspórolnád az állatkertet, mi? – gőgöl egyet rajta Jeti bá, a hegymászó. – Mit gondolsz, milyen magas a Bözödi-hegy? Na? Ha ezt sem tudod, akkor milyen mély a Bözödi-tó? Na?
Sehejrózsi buta, mint a bolti kasza. Jeti bá szemüveget rak az orrára, és bár semmit sem kell olvasnia, elregéli, hogy a Bözödi-hegy az valami hatszázötven és fél méternyi lehet (plusz-mínusz hat centi) a legutóbbi mérések alapján; a tó pedig a közepén olyan mély, mint egy kétemeletes erdei fenyő. A gyökerével fölfelé!
„Luc?” Kérdi Sehej. „Luc, nem Luc, mit számít. Fenyő, fenyő. A Luc, az különben is egy eltérő, a Solymosok irányába. Na.”
Sehejrózsi egészen elgyávul. Elfogyott a bihari büdös, és ezek a kőszívűek többször nem töltetik meg a poharát.
Áldott vasárnap délelőtt, zeng a verőfény, zúg a magyar manélé, trittyeg-trüttyög a prittyes-pruttyos zángezúr – hát rendel a Magasságos egy Nyálas Ösmeretlent, aki megkérdi a csapostól (az bizony nem a harmadik évezredbéli Róte Fáni, hanem egy borostás, morcos, duflaszaltós King Dombó): mit iszik az az úr, aki vasárnap kirándul – és már oda is kérezkedik a Sehejrózsi asztalához, ahonnan mi, törzsemberek, rezignáltan távolodunk, hogy úgy mondjam.
Sehejrózsi megissza az újabb bihari büdöset, aztán szemikataton képpel mered jótevőjére.
– Ha még hoz egyet, énekelek magának, rohadt buzíííííííí...
A Nyálas Ösmeretlen boldogan térül-fordul, cserdül-perdül. Sehejrózsi pedig túlharsogja az összmagyar zángezúrt, úgy kürtöli világgá, hogy márpedig vasárnap unatkozni nem fogunk.
Még véletlenül se’!
