A marosvásárhelyi művészeti iskolába járt, majd a budapesti képzőművészeti akadémia grafika szakán végzett. Évek óta a bajai III. Béla Gimnázium művésztanára, nemrég Angliában állított ki. Online művészakadémiát vezet, tanítványai nemcsak a Kárpát-medencéből, hanem Nyugat-Európából is részt vesznek tanfolyamain. Személyiségfejlesztő, tehetséggondozó youtuber lett a karantén ideje alatt, régi vágyát valósítva meg: minél szélesebb körben átadni tudását, melyet rábízott egy felsőbb hatalom. Sipos Loránddal (Marosvásárhely, 1969. március 2.) bajai műtermében, művészotthonában beszélgettünk.
Mester és tanítványok az online-táborban. Sipos Loránd a fotó bal szélén
– Apám családfája az 1700-as évek elejéig visszavezethető, nyárádmenti székelyek, anyámék székelyvajaiak. Ott nyugszanak a dédnagyapáim Székelyvaján a kis református templom kertjében. – Miért kellett eljönni Magyarországra? – 1988-ban édesapám átszökött a határon, nem érezte jól magát a kommunista rendszerben, az elnyomásban, pedig nem volt fiatalember, elmúlt negyvenéves. Kapott egy hontalan útlevelet az akkori magyar kormánytól, holott születésekor, 1942-ben Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott. Utána mi édesanyámmal családegyesítéssel jöttünk át Magyarországra. Mindig művészettel foglalkoztam, ezt szerettem volna tanulni, de akkor távoli álom volt, hogy egyszer majd Budapesten képzőművészeti egyetemet végezzek. Így a szegedi tanárképzőre felvételiztem, ahol nagyon jó emberekkel találkoztam: Sinkó István, Deér István voltak a tanáraim. Buzdítottak, hogy foglalkozzam képzőművészettel, mondták, hogy Lóri, neked nem itt van a helyed. Egy év után fel is vettek a képzőművészetire, elvégeztem a grafika szakot, ott König Róbert tanított, akinek sváb ember lététre nagy magyar szíve volt, és nagy példamutatással adta át a művészeteket. – Vásárhely mit adott hozzá a művészi pályához? – Számomra a művészeti általános iskola a volt Lenin utca 8. szám alatt volt fontos. Schneller Mária, Barabás Éva festészetet tanított. Miholcsa Józsefről megmaradt egy kép az emlékezetemben: szakállas fiatalember sárga szarvasbőr nadrágban jött rajzot oktatni. Ezután következett a művészeti líceum a hegyen. A szülőváros nagyon erős nemzeti öntudatot adott, amely egész életemen végigkísér, feltöltődést ad, amiből erőt merítek. Tudom a helyem az életben. – Hol van az ember helye? – Ebben a közösségben. Ezért nem mentem Nyugat-Európába, itt élek a Kárpát-medencében, most Baján. Sok délvidéki, felvidéki barátom van, együtt gondolkodunk, valahol egy szoftver fut bennünk. – Mi ez a program? – Egy belső indíttatás, útravaló az élethez, az életben való részvétel. Tudom a helyem. Tudom, hogy vannak helyzetek, konfliktusok, amelyekbe nem megyek bele. Külső szemlélő maradok. Elsősorban az embert, a barátságokat nézem. A hitem pedig kapcsolat az éggel. Református vagyok. – Várjál, rajzolok rólad egy képet! – (Feláll, rajztáblát, szénceruzát hoz. Ezt követően párhuzamosan készítünk egymásról portrét, így válaszolgat, egy percre nem nyugszik a kis székely ember.) – Mit jelent a hit? – Kapcsolat az éggel, hit a Jóistenben, a magyarok istenében, így tanították gyerekkoromban nekem. Kölcsönös kommunikáció a miénk, úgy, mint a középkorban az ikonfestőknél. Ahhoz, hogy egy képem sikerüljön, Ő vezeti a kezem. Vera icona – igaz kép, amit a Jóisten irányította kézzel csinálok. Része vagyok a természetnek, a természeti hierarchiában hiszek, hogy valami feljebbvaló dolog mozgatja az egész világot, mindannyiunkat. Nem véletlenül vagyunk ide teremtve, hanem valami munkára, valami elvégzendőre. – Az ihlet Istentől jön? – Isteni vezettetés. Törekszem arra, hogy jó festő legyek. Hogy mennyire jutottam, milyen megmérettetésben – nem érdekel. – Hol az a pont, amikor a festmény életre kel? – Festem a képet, festem, s érzem, hogy meg kéne állni, de mégis folytatom, majd félreteszem. Előveszem másnap, megnézem, alakítok rajta, és akkor valami megfogja a kezem, hogy na most állj meg. – Látható előre a kép, vagy alakul a festő keze alatt? – Látom. Egy ismerősöm mindig azt mondja, olyan, mintha a képem egy álma lenne. Vannak álmaink, és azokban a ködös bizonytalan így jelenik meg. – Miért a sok víz, pára, eső, elmosódottság a képeken? – A Halak jegyében születtem. Szeretek a vízzel foglalkozni. Fő technikám az akvarell, nagyon izgat, mert kevesen csinálják jól, mert a legnehezebb technikákhoz tartozik, nehéz kezelni és javítani, ha valami elromlik. – Az alkotáshoz szertartás is tartozik? – Ihletem mindig van. A szertartás, hogy felveszem a köpenyt, kinyomom a festéket, oda-vissza beszélgetek a Fentivel, hogy most mi lesz. Dolga van velem, ide küldött, hogy vidámságot, mosolyt, egy perc szünetet, egy impressziót vigyek az emberek világába. A komor témák nem érdekelnek. Önmagamon is sokat dolgozom, hogy magamon tudjak mosolyogni. A gyarlóságon, a hibákon. Nem biztos, hogy elmélyült dolgokkal kell foglalkozni. Az embernek tennie kell a dolgát, és hinnie kell önmagában. A festőnek különösen hinnie kell magában, különben nem fog menni. A karanténban festőiskolát indítottam el, ami régóta agyban megszületett. Magyar nyelven tanítok, egyelőre, viszont az angol kell. Sok diákom van a Kárpát-medencéből, Belgiumból, Svédországból, Németországból. Egyéni személyiség- és művészeti fejlesztés. Youtuber letten – de rondán hangzik! Felveszem a munkáimat, és megosztom azokkal, akik járnak az iskolámba. Elküldöm nekik a feladatot, ez egy referenciakép, egy minta, ahogy én készítem el, a folyamatot felveszem videóra. Látszik, ahogy a színek beszélgetnek egymással.
A Toldalagi-palota Marosvásárhelyen
– Milyen céllal tanulnak a diákok? – Nagyon különbözők a célok. Jó kikapcsolódás, egy gyerekkori álom, ami nem tudott teljesülni, mert egyedül nem tudnak, nem mernek nekifogni, hiába van mindenféle oktatóvideó fent a neten, kell egy festő, aki tanár is. – A vásárhelyi képek hogy keletkeznek? – Folyamatosan festem a vásárhelyi képeket, ahogy telik az idő, kicsi nosztalgia is van benne. Nekem ez vizuális kihívás. Vásárhely városképe egyébként is meghatározó, nagyon szép. Mi mást festenék, mint a szülővárosomat? Bajával hasonlóságokat mutat: a Duna-part – Maros-part. Itt is van víz, van erdő, szépnek szép. Az emberek lelkülete is hasonló: befogadóak, jó humorúak. – Sok a városrészlet. Mi van a látványon túl? – Egy hangulatot keresek. Arra jellemző épületet, városrészt. A látvány utáni rajzokat szeretem: megfogni, megtalálni a genius locit, a hely szellemét Az autóm hátuljában mindig ott az akvarellkészletem, megállunk valahol, érdekességre van szemem, készítek egy kis vázlatot, hazajövök, megfestem olajban, nagyobban. Nemrég festettem a Duna-parton a nem túl szép Türr István hidat, de szeretem a helyszínt. Kiülök, megfestem, mint a nagybányai festőiskolában a plein air festők, akik a helyszínen elkészítették a képet. Tovább akarom vinni és továbbadni, hogy a festészetnek fontos és lényeges része kimenni a természetbe. Az impresszionisták is ebbe az irányba léptek. – Madárábrázolásaid sörcímkékre kerültek. Ilyen praktikus célokat is szolgál a művészet? – Egy jó barátomnak, aki tiszteli a munkámat, eszébe jutott, hogy van egy jó söre, mi lenne, ha helyi művész festené meg a helyi fekete gólyát, meggyvágót. Vaddisznós sör is lesz, szarvasos sör is lesz… Amit kérnek, arra reagálok, mint a reneszánsz korban, amikor nem művészek voltak a festők, hanem szakemberek. Az 1800-as években kezdett elszakadni a művészet a szakmától, megjelenik a szakadt, éhező festő, az egyén tragédiája. Leonardóék megrendelésre dolgoztak attól függetlenül, hogy belelopták a saját egyéniségüket a műbe. Részei voltak a nagy egésznek, hiába voltak reneszánsz festők, csatlakoztak az elődjeikhez: nem az egyéniség volt fontos, hanem a munka, amit meg kellett csinálni. – A nyáron bemutatott Bunyevácok című könyv borítója a te munkád. Hogy esett rád a választás? – Ikotity István, a szerző ismeri a munkáimat, arra gondolt, hogy az én stílusom illik az ő bunyevác könyvéhez. Egy fekete-fehér fotót adott kiindulópontnak, melyen pünkösdkor a bajai barátok templomából jött ki a tömeg. Egy zászlóra utaló motívum is van rajta. A kép érdekes látvány volt, színvilágában vonzó, hiszen egy könyvborítónak vonzónak kell lennie. Továbbgondoltam, és egy „lóris” képet készítettem róla. – Ha a székely ember megnősül, épít egy házat, s különmegy a szüleitől. A bunyevácok ezzel szemben többgenerációs házközösségekben éltek, patriarchális társadalomban, ahol a legidősebb férfi, az após döntött. Nem félelmetes ez a sokaság? – A család lényeges. A sokaságuk, mivel ez egy nagycsalád. Ezzel is a megmaradásukra utalnak: itt vagyunk, egy templomból jövünk ki, nemcsak a múltunkkal foglalkozunk, hanem van bennünk jövő is. – A népszámlálási adatok szerint Baja háromszáz éve nagyrészt bunyevácok lakta település volt. Ismersz bunyevácokat? Hasonlítanak az erdélyiekre? – Vannak bunyevác diákjaim: Petres, Vidákovich. Van, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint mi, erdélyiek. Bence Zsuzsit elvittem Székelyvarságra, nagyon otthonosan érezte magát, érezte a mi gondolkodásunkat. Mi büszkék vagyunk arra, hogy székelyek vagyunk. Ez a büszkeség a bunyevácokban is megvan.
Balázs Ildikó
Sipos Loránd festménye Ikotity István Bunyevácok című könyvének borítójára
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
