Igen, arra lenne szükség, hogy az orvosi ügyeletet újraértelmezzék. Hány ügyeleti órát vállalhat az orvos, az egészségügyi személyzet úgy, hogy ne terhelje túl magát, ne menjen az egészsége kárára, és ... ne haljon bele. Bár ez utóbbi esetben nincs bizonyított ok-okozati összefüggés, a napokban nagy sajtóvisszhangot kapott azoknak az orvosoknak az esete, akik ügyelet közben vagy után hunytak el.
Legutóbb egy 54 éves, a megyei sürgősségi kórházban rendszeresen ügyeletet vállaló nagyszebeni kardiológusról kaptunk hírt, aki múlt héten egy kirándulás során hunyt el. Ő volt a 46. A közösségi portálokon a kormányilletékeseket halogatással, közönnyel, nemtörődömséggel vádolják, és 40 olyan orvos nevét teszik közzé, akik ügyelet közben haltak meg. Ugyanakkor ismételten követelik a döntéshozóktól, hogy az ügyeleti időt számolják bele a szolgálati időbe, ami „több száz életet menthetne meg, legyen szó orvosokról vagy páciensekről”.
Bár első pillantásra úgy tűnhet, nincs köze egyiknek a másikhoz, mégis van, hiszen például az ügyeleti idő beszámítása a szolgálati időbe (mint ahogy más országokban is van) lehetővé teszi, hogy az orvos vagy az egészségügyi középkáder hamarabb és „büntetésmentesen” kérhesse nyugdíjazását, korábban mentesülve a munkahelyi stressztől, túlterheltségtől. Becslések szerint ha ezt a törvénykezdeményezést elfogadják, ez legalább 10 ezer ügyeletező orvost és 20 ezer nővért érintene. És ezzel teljes mértékben egyet is érthetünk, esélye is van, hiszen legutóbb megyeszékhelyünkön az egészségügyi miniszter asszony is támogatandónak találta a javaslatot.
Az teljesen más kérdés, hogy miért túlterheltek az ügyeletező (és nem csak) orvosok, asszisztensek, hogy miért vannak oly nagymértékű stresszhatásnak kitéve. Miért kell a most már elég jól megfizetett állami munkahelyről rohangálni a magánrendelőbe, vagy magánszolgáltatóknál vállalni pluszrendelést? Bár részben az egészségbiztosítási pénztárral kötött szerződések szempontjából korlátozták már a szakma gyakorlását, továbbra is sokan támogatják azt a javaslatot, hogy az orvos döntsön: vagy az állami, vagy a magán egészségügyi ellátórendszerben vállal munkát. Ugyanakkor, ha már az ügyeletezésre, a túlterheltségre fogják az elhalálozásokat, a munkaügyi orvostan is „rámozdulhatna” a témára, és komolyan, tudományosan megvizsgálná, hogy az egyes orvosszakmák esetében milyen specifikus megbetegedések jellemzőek, melyek sorolhatók be munkahelyi betegségnek.
Valójában megérett egy újabb reformra az egészségügy, csak valamiért senki nem mer nagyon „belenyúlni”. Sem a szaktárca, sem az egészségügyi biztosító, és végleg nem a politikum.
