2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Székedi Ferenc újságíróval, szerkesztővel, publicistával

–  A Balaton melletti Nemestördemicen született 1945. január 6-án, iskoláit mégis Csíkzsögödön, később pedig Csíkszeredában végezte. Akkor már a két helység két külön államban volt, hogy sikerült a „helycsere”?

– Mindez történelem – alulnézetben. A román átállás után, 1944 szeptemberében kiürítették Csíkszeredát, édesapám a Magyar Államvasutaknál dolgozott, menniük kellett családostul, azaz velem terhes édesanyámmal és akkor tizenegy éves nővéremmel, de a többszörösen is bombatámadásokat szenvedett vonaton rengeteg más, nem vasutas csíkszeredai menekült is tartózkodott. A menekültek egy része a Balaton mellé került. A vasutasokat kivezényelték a lebombázott pályajavításokra, onnan gyűjtötték be édesapámat is az oroszok, hogy kiegészítsenek vele egy hadifogolytranszportot. Ő már nem láthatott, amikor megint csak bombázások közepette megszülettem, néhány hónap múlva az egyik debreceni gyűjtőtáborba vitt el édesanyám egy ruháskosárban, hogy lássa a fiát. A háború végeztével, 1945 nyarán édesanyám hozott haza minket, féléves fiát és nővéremet. Édesapám a fogságból csak később tért haza. Én itt jártam iskolába, hatévesen kezdtem az első osztályt, nem a zsögödi, hanem a legrégebbi csíkszeredai iskolában.

Kányádi Sándor és Székedi Ferenc

– Meséljen a gyermekkoráról.

– A vasút melletti ház, amelyet szüleim a múlt század húszas éveinek a végén építettek, és ahol családommal jelenleg is lakom, Zsögöd felső végén áll, a várossal összenőtt egykori falu és a város közötti határterületen. Lemegyünk Zsögödbe, felmegyünk a városba: ez volt az a két mondat, amikor valamelyik irányba elindultunk. Annak a tucatnyi fiúnak, akikkel gyermekeskedtem, leginkább a természetbe vezettek az útjai: az akkor még lövészárkokkal teli Nagy Laji hegyére, vagy az akkor még kanyarokkal teli Olt mellé. Hetvenen túl igyekszem gyermekkori képek felidézésével álomba szenderülni. Látok minden ösvényt a vasút mellett, ahol a faluvégi borvízkútra jártunk. Ott barangolok az Olt mellett, a mederben kristálytiszta és halakkal teli a víz. Ott fürdünk az úgynevezett Foknál, az egyik széles, mély vizű kanyarnál. Hallom még a szorosban az Olt zúgását, ahogyan áttöri magát az Árpád-vonal egykori beton tankakadályai között. És megüti még a fülem a gőzmozdonyok hosszú, a hegyekről többszörösen visszhangzó sípszava, ahogyan jönnek a vonatok Alcsíktól Szereda felé, azon a vasúton, amelynek gyomnövényeit – a Diósgyőr feliratú sínek között –  negyedik osztályos koromtól nyaranta pucoltam, hogy az így megkeresett pénzből biciklit tudjak vásárolni. Látom, amint télen az Olt mellett seperjük a havat, hogy tudjunk hokizni bakancsra szorított korcsolyákkal, frissen letört fűzfabotokkal, korongként használt kövekkel. És visszhangzik bennem azoknak a régi pénzeknek a csengése, amelyeket a falhoz vagdostunk, piculáztunk. Azokban az érmékben ott rejlett Erdély egész történelme: pengők, krajcárok, fillérek, száz lejesek Mihály király arcképével, de akkor nekünk csak a funkció számított: az ötvözettől függően melyik ugrott távolabbra vagy közelebbre. 

– Hova járt középiskolába?

– Egy középiskolája volt az ötvenes években Csíkszeredának, a Csíkszeredai Középiskola. Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumként indult, 1990-től pedig a Márton Áron Gimnázium, majd Főgimnázium névre hallgat. 2012-ben, az ötvenéves érettségi találkozónkra szerkesztettem egy kétszáz oldalas könyvet az 1962-ben ott érettségizett három magyar osztály tanulóinak az életútjáról, és ez nem csupán oral history, hanem ennek a fél évszázadnak az igazi keresztmetszete, ha úgy tetszik korképe és kórképe.

– Voltak, akik figyelték/követték és jelentették a diákok viselkedését?

– Minden bizonnyal, de arról nem sokat tudtam. Úgy gondoltam osztályfelelősként, olyan diákként, aki sokat segített másoknak, hogy mindenki megbecsül. De hát nem így történt! 1962 júniusában, érettségi előtt néhány nappal, másokkal együtt engem is kineveztek osztályellenségnek, kipenderítettek a színpadra. Legfőbb bűnömként azt rótták fel, hogy rendszeresen hallgatom a Szabad Európa Rádiót. Nem állhatok érettségire – így sújtott le rám a döntés – és édesanyám hiába könyörgött, hogy éltanuló fiát mégiscsak engedjék vizsgázni. Könyörtelennek bizonyultak, azt mondták neki: legyen boldog, hogy nem vitt el a szekuritáté. Egy órával az érettségi előtt azt üzenték: mégiscsak bemehetek a vizsgára. A bizottság elnöke, egy egyetemi tanár, látva különösképpen matekpéldákat megoldó képességemet, azt tanácsolta, felvételizzek hozzá a Babeş-Bolyaira, minden követ megmozgat, hogy felvegyenek. De itthon is minden követ megmozgattak, hogy ne így legyen: a felvételihez majdhogynem kötelező néptanácsi ösztöndíjat nem kaptam meg, arról beszéltek, hogy az IMSZ, az Ifjúsági Munkásszövetség személyemet kísérő fehér könyvében olyan bejegyzés van, amelynek nyomán bármiféle felvételim kudarcra van ítélve. 

– Bukarestet választotta.

– A Maros Magyar Autonóm Tartományban kiadott érettségi diplomában jól lehúzták a magaviseletemet és a tudományos szocializmus jegyemet, így arra gondoltam, hogy Bukarestben kellene próbálkoznom. Ott sokan vannak, és hátha az a bizonyos magyar nyelvű fehér könyv nem jut el a fővárosba. Amikor beiratkoztam a műegyetem energetikai szakára, tolongtak vagy ezerötszázan, közöttük tizenöt magyar, akik Erdély más tájairól érkeztek, és volt valami fogalmuk románul a matekről, fizikáról. Nekem pedig semmi! De végül nagyon rendes tanárok felvételiztettek, azt tanácsolták, sokat ne beszéljek, csak oldjam a példákat. Egyetlen magyarként, az elsők között bejutottam. A fehér könyv pedig valóban eltűnt, mert többet nem hallottam róla. 

– Milyen volt az a hat év, amit 1962–68 között a román fővárosban töltött?

– Nap mint nap fel kellett találnom magam, a tanulás, a megélhetés, a hétköznapi élet gondjai foglalkoztattak. Ösztöndíjat kaptam, ez ingyenes bentlakást jelentett az egykori királyi lóistállókban, és kantinjegyet, valamint harminc lejt a hónap végén. Özvegyasszony édesanyám nagyon kevés utódnyugdíjból próbált megélni. Tizennyolc éves voltam, a bukaresti diákéletet nem fogta össze magyar kapocs. Karácsonykor mindig elmentem a Szent József székesegyházba, és elsírtam magam, amikor magyarul felhangzott a Mennyből az angyal. A honvágy azonban akkor kezdett igazán szívszorítóvá válni, amikor a vakációkban hazafele tartottam, és a vonat végre elérte a hegyeket... Nyaranta itt megszűnt a szörnyű bukaresti hőség, telente pedig mintha már a havas zsögödi hegyeket láttam volna. 

– Akkor szinte mindenkit kihelyeztek, Ön viszont 1971 elején a Hargita napilapot választotta. Miért? 

– Nem ment minden úgy, mint a karikacsapás. Beteg lettem, tanulmányaimat meg kellett szakítanom, édesanyámnak is kellett segítenem, akivel 1968 februárjában még ott tüntettünk a pártszékház előtt, hogy a létrejövő Hargita megye székhelye Csíkszereda legyen, és ne Székelyudvarhely. Ezt követően minden megyében napilapokat alapítottak, és 1970 végén kért meg az egyik rokonom, hogy segítsek a szerkesztőségnek nagyobb terjedelmű román anyagokat lefordítani. Így cseppentem be 1971 elején a szerkesztőségbe, ahol emberhiány volt, és felajánlották, ha akarok, maradjak. Nekem kapóra jött, hogy itthon lehet biztos állásom, így lett belőlem botcsinálta újságíró.

– Közel két évtizeden át volt a Hargita c. lap belső munkatársa; milyen emlékei vannak a szerkesztőségi évekről?

 – Akkor már több mint két éve működött a lap. Az alapítók közül többen Bukarestből kerültek ide, az egykori Előrétől, másokat – főként tanárembereket – az iskolákból verbuváltak, több nemzedék is képviseltette magát a maga nézeteivel, amelynek meg is volt a hatása. Azokban az években Csíkszeredában megpezsdült az élet, tucatnyi új gyár, több új iskola, intézmény kezdett működni, fiatal értelmiségiek érkeztek majd mindenhonnan, téma és társaság akadt bőven. A mindig cigarettafüst szagú és írógépkopogással teli szobákban mindegyre feltört a magyar értelmiségi létben oly gyakori népnemzeti és urbánus vita, amelyek nyomán a gyökereket kereső és megőrző faluriportok ugyanúgy születtek, mint világra nyitó könyv– és filmelemzések vagy éppen értéket őrző népművészeti összeállítások – ha a kötelező vívmányriportokat és a Bukarestből küldött anyagokat leszámítom. Nem túl ritka veszekedéseink ellenére is remek csapat voltunk így együtt. Jómagam, tekintve műszaki előképzettségem, több mint másfél évtizeden át szerkesztettem egy heti természettudományos oldalt, de rengeteget írtam kultúráról és sportról is, főként jégkorongról. A cenzúra a ’80-as évekre durvult be. Örvendtem, hogy a Kriterion könyvkiadó megkért, fordítsam le magyarra Romulus Guga A bolond és a virág című regényét, mert így az újság elszürkített bükkfanyelvétől az irodalomba tudtam menekülni. Ugyancsak a Kriterion kért meg, hogy Mircea Nedelciu szövegeiből válogassak egy magyar kiadást. Ezt követte egy Bedros Horasangian-válogatás Magányos ló az autópályán címmel. Ez a román örmény író olyan műveltséggel rendelkezett, amely visszaköszönt majd minden írásában. A kötetet 1989 előtt nem engedték megjelentetni, áttetsző rendszerbíráló gondolatok bujkáltak benne. A rendszerváltás után nem véletlenül nevezték ki a New York-i román művelődési intézet igazgatójává. 

– Hogyan tovább a forradalom után, 1990-ben?

– Új szelek kezdtek fújni, a lapot átkeresztelték Hargita Népének. Példányszáma hihetetlenül felugrott, az olvasók is ontották a leveleket, mi pedig reggeltől estig, gyakran estétől reggelig is írtunk, szerkesztettünk. Azt hiszem, ezeket a napokat, a hirtelen ránk törő szabadság igézetét nem feledte és nem feledi el soha senki. A fellobbanó közéletben, a létrejövő új intézményekben mindenki újságot akart kiadni. A kis, ólomgőzös nyomdánkban állandóan zúgtak a gépek, volt, ahová segédmunkásokat vettek fel. A szedés nem működött amatőr módra; így akadt, akit naponta néhány órára taxival hoztak ki a börtönből, és vittek vissza, ahol éppen sikkasztásért ült. Márciusban kiküldtek Budapestre, hogy írjak riportokat az első szabad választási kampányról. Csak a tragikus marosvásárhelyi események után tértem haza; lendületesen írtunk tovább mindaddig, amíg engem megkért az RMDSZ, hogy heti közlönyük helyett indítsuk újra hetilapként a Csíki Lapokat. Nagy kihívás volt, nem tudtam ellenállni, úgy éreztem, legalább részben véghez tudom vinni lapkészítési elveimet.

– Fontos beosztásokat tudhat magának az RMDSZ keretében; 1992-ben szenátorjelölt. Hogy látja: miért nem képviselhette Csíkszereda magyarságát a bukaresti törvényhozásban?

– 1991 februárjában a csíkszeredai városházán tartott RMDSZ-gyűlésen elkövettem azt a hibát, hogy logikai és időrendi sorrendbe szedve elmondtam, hogy a forrongó-vitatkozó szervezetben milyen utat kellene követni. Ennek az lett az eredménye, hogy ott helyben megválasztottak a csíki szervezet elnökének. Soha életemben nem vágytam semmiféle tisztségre, de úgy éreztem, ha már megbíznak bennem, el kell fogadnom. Csakhamar megtudtam, hogy ez mit jelent. Idézem első könyvem előszavából: „Egy időben gyűlést Csíkszeredában és legalább öt községben, pénzbegyűjtést és plakátragasztást, tárgyalást diplomatákkal és falusi papokkal, cikkírást és autóbusz-intézést, elvszerű vitát a kormánnyal és elvtelen vitát hangoskodó semmittevőkkel, tüntetést és ellentüntetést, könyvelést, könyvvitelt és könyvcipelést, állófogadást és ülő foglalkozást, intézményesítést és intézményetlenítést, nagypolitizálást és kulisszák mögötti manőverezést, valaki feldicsérését és másvalaki lepocskondiázását, éjszakai munkát frisskeletű magyar arisztokraták helyett, és nappali rohangálást olyan központ kérte információkért, amelyekről csakhamar kiderült, hogy már fölöslegesek.” És közben tovább szerkesztettem a Csíki Lapokat, amit Székelyudvarhelyen kezdtünk nyomni, itt csíráztak ki a megyében az első számítógépes újságok. Itthon megírtam, megszerkesztettem a cikkeket, elkészítettem a laptükröket, majd átvittem Udvarhelyre, ahol számítógépen betördelték és ofszetben kinyomták. A hétvégeken innen hoztam haza, nyugdíjas RMDSZ-tagok hajtogatták össze a húsz-harmincezer példányt. 1992 őszén tartottak Romániában parlamenti választásokat. Hargita megyében három RMDSZ-szervezet tevékenykedett, ám a törvényeknek megfelelően egyetlen megyei listát kellett összeállítani a szenátor- és a képviselőjelöltekből. Így kerültem én a harmadik helyre, amolyan húzónévként, de eszem ágában sem volt a parlamentbe kerülni, hiszen tudtam, hogy erre valós esélye csak Hajdu Gábornak és Verestóy Attilának van. Különben is tisztában voltam a saját korlátaimmal, úgy éreztem, hogy a nagypolitika nem igazán az én területem. Keményen tudok dolgozni, de képtelen vagyok közhelyekben fogalmazni, és ugyanazt elmondani tízszer-százszor, visszamaradottnak nézve a hallgatóságot. Az újságírás tárgyilagosságra, kiegyensúlyozottságra nevelt, és soha nem akartam eladni magam az RMDSZ-en belüli bármelyik áramlatnak sem. Azonban remek embereket ismertem meg, akikért bármikor tűzbe tettem volna a kezem: politikai rendszerfogalmakban gondolkodtak, hosszú távú elképzeléseik és rövid távú megoldásaik egyaránt életképesnek bizonyultak. Mindemellett a tisztesség és nem a tisztség volt fontos számukra. 1994-ben úgy döntöttem, hogy visszavonulok, és teljes testhosszal visszatérek a médiába. 

– Tíz évet töltött a Csíki TV főszerkesztői székében. Nagy kihívás volt, hogy naprakész, friss, érdekes, fontos, nemzetmentő hír- és képanyagot tálaljanak a helyi magyarság képernyőjére? 

– 1990 után egyik volt osztálytársam, mérnökember, kezdte bekábelezni Csíkszeredát, és szeretett volna az előfizetőknek egy helyi műsort is. Megkért, hogy segítsek neki, így tértem vissza a médiába. Főszerkesztői szék nem nagyon volt akkor, csupán néhány monitor, egy kamera, néhány analóg videólejátszó és fiatal munkatársak. A helyi lap hírein alapuló képújságot átalakítottuk önálló, napi híradóvá, majd lépésről lépésre újabb műsorokat csatoltunk hozzá. Tekintve Csíkszereda lakossági összetételét (17 százalék románság), a hét egy napján volt román műsorunk is. Ahogyan teltek az évek, gazdagodott az eszközpark, a szerkesztőségben új fiatalok kezdtek dolgozni, felszereltségünket és műsorrácsunkat elfogadta az Audiovizuális Tanács, a Csíki TV immár akkreditált stúdióval és egyre nagyobb nézettséggel dolgozott. Sőt, még új, kényelmes stúdióba is költöztünk, elhagytuk az analóg korszakot, és elkezdtünk digitálisan vágni, úgy éreztük, hogy a legjobb úton vagyunk, amikor lecsapott a vadkapitalizmus: a céget eladták, az előfizetőktől pénz már nem érkezett a stúdiófejlesztésre, a fizetésekre, hanem egyenesen a máshol levő központba, és mi maradtunk azzal az elbocsátó szép üzenettel, hogy éljetek meg a reklámból, ha tudtok. Nem tudtunk, kis város, kis piac, így szép csendesen leépültünk. A Csíki TV azonban jó iskola volt: több volt munkatársam ma is ebből a szakmából él, többen is nyertek, nyernek különböző díjakat, jómagam pedig még mindig írok forgatókönyveket, és vágok interjúkat egykori kollégáknak. A tévézés számomra azt is jelentette, hogy tartanom kellett a lépést a korszerű digitális technikákkal, így azt hiszem, hogy nemzedékemből leginkább én vagyok járatos a különböző képfeldolgozási, filmgyártási és más videotechnikákban, ide értve a világhálós és cloudos, szerveres lehetőségeket is. 

– 2006-tól a Sapientia EMTE médiaoktatója. Hogy érezte magát egyetemi oktatóként?

– Még RMDSZ-elnök koromban segítettem a csupa szív György Antal agrármérnöknek, hogy létrehozza a Pro Agricultura alapítványt, amely nagy szerepet játszott a magyar nyelvű egyetemi távoktatás meghonosításában Csíkszeredában, és később a Sapientia egyik pillérévé vált. Sok székelyföldi szakembert ismertem, akik az egyetem körül forogtak, és amikor óraadó tanárnak hívtak, szívesen vállaltam. Sajtóműfajokat, oknyomozó újságírást, internetes portál szerkesztését, tévézést és más, médiával kapcsolatos tantárgyakat tanítottam, ám voltaképpen két alapelvre épült mindaz, amit tanultunk: újságíró csak az legyen, aki kíváncsi, aki szívesen a felszín alá tekint, és aki képes a legkülönbözőbb foglalkozású emberekkel kapcsolati hálókat kialakítani.

– 1997–2006 között a Kriterion Alapítvány igazgatója. Milyen mérleget zártak?

– Az általam nagyra becsült Domokos Géza még Bukarestben alapította meg a Kriterion Alapítványt, amelyet később egy másik alapítóval, Tőzsér Józseffel együtt áthoztak Csíkszeredába, és saját nyomda létesítésén kívül itt próbáltak hasznos, közösségépítő munkát végezni. Rengeteg képzőművészeti kiállítást szerveztünk, végighordoztuk a Székelyföldön a romániai kisebbségek képviselőit, évente Kriterion-koszorúkat adtunk át. Iskolák könyvtárait segítettük, ösztöndíjakat adtunk, és próbáltunk, próbálunk hasznos munkát végezni. Az alapítványt Hajdú Áron, az Alutus nyomda és a Bookart kiadó igazgatója vezeti, olyan menedzserszemlélettel, amely lehetővé tette a túlélést ezekben az egyáltalán nem könnyű esztendőkben. Néhány éve, az Új Kriterion Galéria égisze alatt jelentkeznek leginkább a hazai kortárs képzőművészetet bemutató kiállítások.

– Hargita megye nagykövetének kérték fel az Európai Unió Creart programjának a keretében. Mit jelent ez?

– Hargitás újságíróként többször kértek meg, hogy nyissak meg kiállításokat, kötetnyi képzőművészeti tanulmányt fordítottam románról magyarra, több képzőművészről is írtam monográfiát, és közben a Romániai Képzőművészek Szövetsége műkritikusi szakosztályának is a tagja lettem. Így talált meg a Creart, amely a különböző európai városok, régiók, országok közös képzőművészeti programja. Hargita megye is részt vett a programok egyikében, és így lett belőlem „diplomata”. Szívesen nyitok meg kiállításokat, jelenleg a két éve elhunyt Nagy Ödön szobrászról-festőről és a 90 éves Pálffy Árpád keramikusról írt két művészeti monográfiám áll megjelenés előtt. A Hargita Népében pedig éppen fut egy sorozatom azokról a könyvekről és szerzőikről, amelyeket életem során dedikációkkal együtt kaptam. Arcok, szavak, emlékek – ez a felcíme, és a hetvenöt esztendő azt is jelenti, egyre csak gyűlnek és gyűlnek....

– És miért csak 1996-ben jelent meg az első kötete? 

– Azt is Tőzsér Józsefnek köszönhetem. Ő biztatott arra, hogy olyan sokat írtam közéleti témákról, hadd válogassak belőlük, mert biztosan érdekes lesz. Az lett, a bemutatón, a csíkszeredai városházán, a Hétköznapok, délibábok című kötetből kettőszázat adtak el. Azután újabb kötetek következtek, és azt hiszem, a hátterükben ott állt a rengeteget író újságírónak az a vágya, hogy hátha így, a gondolataiból csak megmarad valami. Akár a világhálón túl is, amelynek a keresőprogramjaiban amúgy is rengeteg a Székedi, könyvcímekkel, cikkekkel, fotókkal, filmekkel, díjakkal és más, családi vonatkozásokkal egyetemben. 

– S legvégül hadd kérdezzem meg: milyen az eszményi székely ember az Ön képzetében? 

– Dolgos. És képes arra, hogy minden körülmények között meg tudjon élni saját erejéből, a saját lábán. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató