Az első felelős magyar kormány miniszterelnökét is e napon végezték ki, nem volt véletlen, hogy a szabadságharc leverését követő osztrák megtorlás éppen az egy évvel korábbi, második bécsi forradalom kitörésének évfordulójára időzítette a vérengzést.
Ma 163 esztendeje haltak vértanúhalált Aradon a magyar szabadságharc honvédtábornokai. Az első felelős magyar kormány miniszterelnökét is e napon végezték ki, nem volt véletlen, hogy a szabadságharc leverését követő osztrák megtorlás éppen az egy évvel korábbi, második bécsi forradalom kitörésének évfordulójára időzítette a vérengzést. Azóta már tudjuk, hogy bár a szabadságharc elbukott, az áldozat nem volt hiábavaló, a nemzet küzdelmének társadalmi vívmányait, a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, és a törvény előtti egyenlőséget már nem lehetett elvenni.
A vértanúk példaadása az igaz ügybe vetett töretlen hit, az összefogás, és a hazaszeretet máig élő üzenete. Hiszen a magyar forradalom ügye mellett a kivégzőosztag sortüzéig, vagy a hóhér köteléig kitartó tisztek között csak öt volt magyar származású, mellettük három német, két örmény, és egy-egy osztrák, szerb és horvát férfi vállalta a halált is a magyar szabadságért. A szűk két évtizede lezajlott délszláv háborúkra, vagy az egészen közeli múlt fejleményeire gondolva, katonaként vajon hol álltak volna, vagy épp állnának, milyen oldalon ebben a világban? Mert az a haza, mely mellett a végsőkig kitartottak, ma több országba van szakadva, ahol a kisebbségi sorban élők még mindig csak amolyan megtűrt, másodrangú polgároknak számítanak. Jóhiszemű egymás fele közelítés nélkül kevés az esély a tizenhármak szimbolizálta nemzetiségek közti egyetértésre, ami igencsak elkelne a vén földrész e tájékán ilyen zavaros időkben.
De akár csak az öt magyar vértanú véleményére is lehetnénk ám kíváncsiak, ha a mai nemzeti gyásznapon az ő emlékükre, különböző helyeken, borítékolhatóan egymásnak feszülő, aktuálpolitikai töltetű emlékbeszédeket valamely csoda folytán meghallhatnák. Aligha tennék az ablakba a mai „államférfiak” azt, amit azért kapnának. Már ha nem Tamási novellahőseihez hasonlóan húznák ismét magukra a hantot egy ilyen világ láttán, melyből kiveszett már a nyoma is annak a tartásnak, ami az ő példamutatásukhoz elengedhetetlen volt. Ma a szabadnak becézett, közterheket számlálatlanul nyögő, de törvény előtt az utódállamok polgáraival egyenrangúságot csak ritkán tapasztaló magyaron nem önkényeskedő császárok, „csak” kalandor politikusok uralkodnak, akik a vértanúk hantja felett már a hatalomért folyó választási csatára fényesítik szónoklatkardjaikat. De annyira lanyha másolatai a letűnt idők felelős államférfi-modelljének, hogy a tizenhármak nagy eséllyel ismét harci lobogót bontanának.
