Szülésznőként Afrikában

Elmenni egy távoli kontinensre, beilleszkedni egy teljesen más kultúrába, csak azért, hogy másokon segíthessen. Olyan nőkön, gyerekeken, akik mélyszegénységben élnek, és csekély mértékben férnek csak hozzá az orvosi ellátáshoz, gyógyszerekhez. Egy olyan helyszínen, ahol életét veszti az a csecsemő is, aki egy romániai kórházban esetleg élhetne. Ezt a nemes küldetést vállalta fel a kovásznai Fazakas Emese, aki két évvel ezelőtt végezte el a szülésznő szakot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. A mosolygós arcú fiatal lány pár hete tért haza az Afrika nyugati részén fekvő Beninből, ahol fél évig önkénteskedett szülésznőként. Életre szóló élményekkel gazdagodott, és azt mondja, bármikor visszatérne. 

– Szülésznőképzőt végeztem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen 2015-ben. Maradtam volna Vásárhelyen, de nem hirdettek posztokat a kórházban, illetve a rendszer hiányosságai miatt is, Ausztriába utaztam, ahol a vendéglátóiparban dolgoztam. Miután hazatértem, láttam a hirdetést, hogy egy Erasmus+ pályázat keretében hat hónapra szóló programot hirdetett meg a székelykeresztúri Erdélyi Ifjúsági Egyesület. Két európai és két afrikai ország vett részt a programban: Portugália, Románia, a Zöld-foki szigetek és Benin. Négy önkéntest kerestek, a lényeg a segítség, a szociális kapcsolatteremtés volt. Amint szembesültem a lehetőséggel, azonnal eldöntöttem, ez az, amit akarok. 

– Fiatal lányként egy másik kontinensre, egy másik világba csöppenni nem veszélytelen vállakozás. Miért volt ez számodra annyira kecsegtető lehetőség, és hogyan fogadta a családod? 

– A szüleim először nagyon meglepődtek, nem értették, miért akarok önkéntes munkára menni, és főleg Afrikába, ami oly messze van, és teljesen más világ. A barátaim támogattak, persze ők is féltettek a terrorizmustól, a veszélyektől. 

Számomra ez egyedi kihívás volt, hiszen sosem tudni, mikor lesz még valaha az életben lehetőség, hogy eljussak Afrikába, belekóstoljak az ottani életbe. Ha nyugati országba megy az ember, az ottani luxust könnyen meg lehet szokni, de Afrika más világ, ott sokkal nehezebb boldogulni. Ezért jelentett kihívást. Hosszú volt a felkészülés, számos oltást kellett megkapnom, de így utólag nagyon jó döntés volt, hogy belevágtam.

– Hogyan fogadtak az ottani emberek?

– Kezdettől fogva nagyon kedvesek voltak, sokan nem is láttak még fehér embert. A gyerekek énekeltek, táncoltak, mindenki kezet fogott, megtisztelt, meghajolt, mert ott az a szokás. Mintha kiskirányok lettünk volna, úgy bántak velünk. Nagyon örültek, hogy ott vagyunk. 

– Miben állt a munkád?

– Egy kis magánkórházban dolgoztunk, ami akkor nyílt meg, amikor mi érkeztünk.   Átlagban napi 5 órát töltöttünk a kórházban, ultrahang-vizsgálatot végeztünk, s ha szülés volt, vagy sürgősségi esetet kellett ellátni, szintén bementünk. Egyetlen szülésznő dolgozott ebben a kórházban, orvos nem volt. A szülésznő gyakorlatilag mindenkit ellátott, voltak jó kapcsolatai, és általában telefonon kért segítséget, amikor egy bonyolultabb eset került hozzá. A környéken ugyan volt állami kórház, de ott nem a legjobb körülmények között látták el a betegeket. Ha császármetszésre volt szükség, akkor a legközelebbi városba küldték a nőket. 

– Milyen körülmények voltak a kórházban? 

– Nagyon szerények. Mi, itteni nők biztos nem szülnénk ott. Ágyak voltak, kinti fürdőhelyiség, és főzési lehetőség, ugyanis három napot bent töltöttek a nők szülés után, és ez idő alatt ők kellett főzzenek maguknak. A szülőágy fából készült, de valójában egy  asztalszerű bútordarab volt, azon szültek, általában gyógyszer nélkül. Gátmetszés ott szóba sem jöhetett, de nem is volt rá szükség. A legtöbb nő a sokadik, esetenként 5-6. gyerekének adott életet, jókedvűen bejöttek, két óra múlva pedig  meg is volt a baba. A kórházban volt egy kisebb labor egy technikussal, aki a fontosabb vérvizsgálatokat el tudta végezni, dolgozott asszisztens, és volt egy ultrahang-készülék, ami a környéken ritkaságnak számított.  

– Mi történt akkor, ha egy csecsemő valamiféle rendellenességgel jött a világra?

– Valójában a túlélés törvénye uralkodik, azaz ha képes túlélni az első órát, akkor már van esélye az életben maradásra. Sok az olyan rendellenesség, amit itt nálunk jól lehet kezelni, ott viszont nincs lehetőség rá, mivel a felszereltség hiányos, sokszor fel sem fedezik, hogy baj van a babával. A gyógyszerkészlet minimális volt, gyakran  szájon át lélegeztettük a kritikus állapotban lévő újszülöttet. Volt baba, aki sajnos meghalt, Romániában a megfelelő felszereltség birtokában esélye lett volna élni. Beninben azt mondják, az első öt év a kritikus, volt például gyerek, akinek kétévesen még nem volt neve, amit azzal magyaráztak, hogy nem akarnak túlzottan kötődni hozzá a szülők, mert jön egy járvány, például malária, és elviszi a gyereket, ők pedig nem szabad összetörjenek, mert ott van három-négy másik, akiről gondoskodni kell. 

– Tehát a sokgyerekes család a jellemző?

– Poligámia van. Az egyes feleségek külön élnek, külön házban, egy-egy férfinak 10-20 gyereke is van, egy nőnek átlagosan négy-hét, de persze vannak kiemelkedő esetek, például találkoztam nővel, aki a tizenegyediket hozta a világra. Ennyiszer szült, viszont ebből három-négy gyerek időközben meghalt. Védőoltások vannak, ezeket az állam ingyen biztosítja. Tudomásom szerint tbc, hepatitisz, gyermekbénulás és agyhártyagyulladás ellen oltják be a gyerekeket. Ezekre még elviszik a szülők, de más problémával nem igazán fordulnak orvoshoz. Például ha magas láza van a gyereknek, általában várnak két napot, ha nem múlik el, akkor talán felkeresnek egy orvost. Ha tud enni, mozogni, akkor úgy tekintik, hogy elmúlik magától. De ha el is viszik, nem biztos, hogy hozzájutnak a megfelelő ellátáshoz. 

– Az orvosi ellátásért fizetni kell?

– Ott nem fizetnek adókat, társadalombiztosítást, az orvosi ellátás tehát nem ingyenes, sőt nagyon drága. Egy szülés például átlagban 30 ezer cefába kerül (ez az ottani pénznem), az árfolyam szerint egy euró 655 cefa. A kórházban, ahol mi dolgoztunk, 10-15 ezer cefa volt egy szülés, de akadt nő, aki ezt nem tudta megengedni magának, és 5 ezer cefáért szült. Lehetett alkudozni. A drága orvosi ellátás miatt nagyon gyakori az otthon szülés, a nők több mint fele otthonában hozza világra a kisbabáját. A legtöbb anyukát szüléskor láttuk először, nem járt orvosnál terhesség alatt. A szülésznőnket több alkalommal hívták otthon szüléshez. Motorra pattant, és úgy ment segíteni. Akadt anyuka, aki a pár órás babáva, szintén motoron érkezett a kórházba, otthon megszülte, de azért szerette volna, ha megnézzük, hogy rendben van-e a gyerek. Érdekesség, hogy az öt évnél kisebb gyerekek ott vannak a kórházban az anyuka mellett három napig, amíg szülés után bent van a kórházban. A nagyszülők még bejönnek látogatni, de poligámia lévén, az apukákat nem igazán érdekli, hogy mi van a feleséggel, megnézik, hogy megvan-e a baba, és mennek is tovább. 

– A nők dolgoznak, vagy a férfi tartja el őket?

– A férfiak általában eltartják a családjaikat, de a nők is dolgoznak. Nagyon kevés az úgymond hivatalos munka, ritka az, hogy bankban, oktatóként dolgoznak, zömében termesztenek valamit, főként zöldséget, és azt árulják a kapu előtt. Ugyanakkor vannak szabóműhelyek, ahol nők varrnak, meg fodrászatok, ahol szintén ők dolgoznak. A férfiak főként asztalossággal foglalkoznak, vagy benzint árulnak az út mellett.  A poligámiának az előnye úgymond, hogy ha meghal a férj, akkor a nők egy házba költöznek, a legnagyobb gyerek pedig elmegy dolgozni és egymást támogatják.

– Itthon hajlamosak vagyunk a széltől is óvni a gyerekeinket. Ott milyen a gyerekhez való viszonyulás? Őket is munkára fogják már egészen zsenge korban?

A gyerekek a homokban játszanak, nincsenek játékaik, van, aki ruhát sem kap, de ez nekik természetes. Előfordul, hogy varratnak egy-két ruhadarabot, és például a nagyobb kapja a rövid ujjú inget, a kisebb a nadrágot. Ezeket a darabokat adják majd tovább a kisebb testvéreknek. A gyerekek el kell lássák a feladataikat, a nagy kell vigyázzon a kisebbekre. Érdekesség, amit itt megemlítenék, hogy ők egymás között tartanak szolgákat. A tehetősebb családok befogadnak egy vagy két gyereket, 7-9 évestől 14-15 évesig. Neki az a feladata például, hogy főzzön vagy segítsen a házimunkában. Ezért semmiféle fizetséget nem kap, csupán szállást és élelmet. Népesebb, szegényebb családoktól, akik nem tudnak gondoskodni a gyerekekről, úgymond átvesznek néhányat. Ilyen kis „szolgák” például a szüléseknél nagyon hasznosnak bizonyultak, általában lányok voltak, és nagyon sokat segítettek az anyukának. Azt tapasztaltuk, hogy inkább a nagyobb gyerekeket teszik oda dolgozni. Ha sok gyerek van a családban, és kell a pénz, akkor a 12 éves kimarad az iskolából, és elmegy dolgozni, például építkezésbe, vagy autószerelő, esetleg asztalosműhelybe. Ez utóbbi a jobbik eset, mert legalább megtanulják a szakmát, és ez a későbbiekben segít majd nekik a megélhetésben. Nem kérdés tehát, hogy iskola vagy munka, egyértelmű, hogy dolgoznia kell a gyereknek. Az állami iskola ingyenes, az iskolában 50-60, de előfordul, hogy 80 fős osztályokban folyik az oktatás, és ott még érvényben vannak a testi fényítés eszközei, például a bőrszíj használata. Eleinte nagyon elleneztük, de végül láttuk, hogy egy nyolcvanfős gyereksereget nem egyszerű fegyelmezni. 

Voltak gazdagabb családok, ahol az volt a mentalitás, hogy az elsőszülött kell legyen a legokosabb, aki elvégzi az iskolát. A fiúutódok „értékesebbek”, házat építenek nekik,  a lányokkal nem foglalkoznak, mert ők úgyis elkerülnek majd a családtól. 

– Milyenek a lakhatási körülmények, tényleg olyan mélyszegénységben élnek, ahogy azt a televíziók közvetítik? 

– Helyenként lehet ugyan látni szép autókat, vagy van akinek laptopja, telefonja van, de többnyire írástudatlanok, és szegénységben élnek az emberek. Nem halnak éhen, de nem is esznek például napi három alkalommal. Furcsa is volt eleinte, hogy kis duci gyerekekkel találkoztam. A csecsemők, amíg kapják az anyatejet, nagyon jó húsban vannak. Amint ez kimarad,  már jellemző rájuk a nagy has, illetve a csont és bőr testalkat. A gyerekek átlagban kétszer esznek egy nap. A szülők pénzt adnak, általában napi száz cefát, az iskoláknál van pár nő, aki meleg ételt főz, és ennyi pénzért lehet vásárolni rizset, spagettit, paradicsomszószt,  főtt tojást, szóját. 

A lakhatási körülmények kapcsán azt mondják, ha külföldre mész, a legjobb beilleszkedési mód, hogy élj úgy, ahogyan ők. Na mi nem ezt tettük, egy nagy házban laktunk, ahol három szoba volt, három mosdóval. Benin azért van jobb helyzetben, mint például Szomália, mert nagyon sok kút van. A kutakból nyert vizet isszák az emberek. A vizet potom áron árulják, így mindenki hozzájut. Sok ház agyagból van építve, a tetőzet pedig nádból készült. Általában egy parányi szobában lakik egy hat-hét fős család. Nincsenek ágyak, gyékények vannak leterítve, azokon alszanak. A ház előtt főznek és itt is árulnak. 

Aki kissé jobb körülmények között él, annak már kétszobás háza van, a földön vagy gyékény, vagy matrac. Olyat is láttunk, hogy buszból kiszedett ülés volt a kanapé. Az állam néhány éve adott mindenkinek hálót szúnyogok ellen, az fel van szerelve a házakra. 

– A benini kórházban töltött fél év alatt, gondolom, szembesültél pár emlékezetes esettel...

–  Az első szülések simán mentek, aztán jöttek a koraszülések, elhalálozások. Itthon láttam szüléseket, de itt volt orvos, neonatológus, bába.  A benini kórházban álltunk a nő körül, és tudtuk, hogy mindent mi kell csináljunk. Sokszor éjjel hívtak szüléshez.

Próbáltuk a szülésznőnek is megmutatni, amit mi itthon tanultunk, például, hogy koraszülöttek esetében használjon gyógyszert, ami a baba tüdejét segíti, és esélye lesz a túlélésre. Volt egy kedvenc anyukám. Ultrahang-vizsgálatot végeztünk nála, jól látszott a baba, rendben volt a szívverés, de a következő ellenőrzésnél feltűnt, hogy túl nagy a hasa. Rendellenességre gyanakodtunk, de végül egy későbbi vizsgálatnál derült ki, hogy ikreket vár. Egy profi orvos nem tévedett volna, kértük is az elnézést, de Beninben az volt a csodálatos, hogy semmiért nem hibáztattak. Féltünk is, mert itthon az ikerterhesség általában császármetszéssel végződik, és ehhez el kellett volna küldjük a fővárosba az anyukát, ő pedig ezt nem tudta volna megengedni magának. Végül természetes módon megszülettek az ikrek, az anyuka végig nyugodt volt, mi jobban féltünk. Azóta is kapok képeket a babákról, egyedül vele tartom a kapcsolatot. 

– A szokatlanul nagy meleghez hogyan alkalmazkodott a szervezeted?

– Szerencsére könnyen. Nem is a negyvenfokos hőmérséklettel volt gond, hanem a magas páratartalommal. Kijöttünk a zuhany alól, és máris folyt rólunk a víz. A sok szúnyog az esős évszakra jellemző, számos maláriás esetet is láttunk, de voltak gyorstesztek, amivel ki lehetett mutatni és gyógyszer is van, amivel gyógyítják.

– Milyen a közbiztonság? Volt-e olyan helyzet, amikor veszélyben érezted magad? 

– Igazából nem éreztem magam veszélyben. Mindig ott volt a vezetőnk, akihez bármikor fordulhattunk. Megismerkedtünk a helyi rendőrfőkapitánnyal, ez szintén jó pont volt nekünk. Közel voltunk a nigériai határhoz, ahol jellemző a terrorizmus. A rendőrfőkapitány mesélte, hogy a határtól alig 5 km-es körzetben már voltak vérengzések, lelőttek ártatlan embereket. Előfordult, hogy fegyveres kíséretet kaptunk, nagyon furcsa volt, hogy két nagydarab fekete ember fegyverrel a hátán állt mögöttem. Ugyanakkor érdekes, már-már vicces helyzetekben is volt részünk. Poligámia lévén, sokan odajöttek, és csak úgy nekem szegezték a kérdést, hogy leszel-e a feleségem. Nekem viccesnek tűnt, de ők egész komolyan gondolták, így sokszor kellemetlenül is éreztem magam, amiért kinevettem az illetőt. Ugyanakkor a helybéliek nagyon hittek a vudu vallásban, előfordult, hogy mentünk autóval, és beszóltak a sofőrünknek, aki a mentorunk is volt, hogy Úristen, nők vannak az autóban? Merthogy abban a községben nem szabad nők lépjenek az útra. Húsz percen keresztül le kellett húzódjunk, és sállal eltakarjuk magunkat. 

Olyan is történt, hogy jöttünk éjjel haza, feltűnt, hogy nem volt senki az úton. Kiderült, hogy este héttől reggel hétig nem szabad az utcára lépni, mert a vudu szelleme kint van, és ha meglát, akkor meghalsz. Mi nevettünk rajta, de senki nem merészkedett az utcára, mindenhol zárt ajtók, villany leoltva. 

– Összességében véve, pozitív élményekkel tértél haza. Vállalnál-e ismét  önkéntes munkát Afrikában?

– Ha lehetőségem volna rá, biztos, hogy visszamennék, akár Beninbe is, akár máshová. Afrikában az egyszerűség fogott meg leginkább, az egyszerű, őszinte, mosolygó arcok, akik értékelték a munkánkat és tiszteltek bennünket. Jó érzés volt hat hónapig úgy élni, hogy ha jót teszel, meghajolnak előtted, tisztelnek. Szakmai tapasztalatra is szert tettem, de ugyanakkor bátorságra, magabiztosságra ösztönzött az, hogy nehéz helyzetekben azonnal reagálni kellett, megoldást találni, mert ezek az emberek tőlünk várták a segítséget. Mindemellett a gyerekektől rengeteg szeretetet, mosolyt, ölelést kaptunk. Annyira aranyosak voltak, ahogy jöttek, hogy vegyük föl őket. Eleinte féltek, de amikor megmutattuk, hogy van olyan, hogy ölelés, meg puszi, vagy adunk egy lufit, nagyon kezdték igényelni, tartották a kis kezüket, hogy vegyük ölbe őket. Ott nincs részük ilyen kedvességben. Nem mondom, hogy nem szeretik őket a szülők, de teljesen más a viszonyulásmód, nem ölelik, nem puszilják meg őket. Pár naposan már az anyuka hátára kerülnek, oda vannak felkötve, amíg dolgozik. Amint megszületik a második baba, ő kerül az anyuka hátára. A gyerek csak azért sír, ha éhes, hisztiző, követelőző gyereket nem láttam.