Szélsőségesedés

• 2025-10-28 15:00:00

• Nagy-Bodó Szilárd

Kerüljük a párbeszédet, szidjuk a sajtót

Nádasdy Ádám Levelek Londonból című könyvében ír arról, hogy az Egyesült Királyságban egyik politikus sem meri a sajtót rágalmazni, mert tudja, hogy abban a pillanatban elveszíti a szavazópolgárok támogatását. Európának ezen a részén ez viszont távolról sincs így, egyre többször lehet azzal találkozni szűkebb-tágabb környezetünkben, hogy a politikusok majdhogynem lábtörlőnek használják a sajtót, ha az valami olyasmit merészel nyilvánosságra hozni, ami nekik nem tetszik.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy a fiatalok nyitottabban állnak számos kérdéshez, sőt a Magyar Ifjúsági Értekezlet tisztújító küldöttgyűlésén bemutatott kutatás eredménye az, hogy az ifjúság  második információszerzési felületét a hírportálok alkotják. Ezért is eshet hatványozottan rosszul az, hogy egyes politikusok a sajtó szemére vetik, hogy hogy is merészel kérdéseket feltenni. Talán azért, mert ez a dolga, talán azért, hogy az is felszínre kerüljön, amit nem akarnak maguktól elmondani, mert nem olyan szép és csillogó, mert a kérdések rá tudnak világítani hiányosságokra, olyan területekre, ahol fejlesztésre van szükség, és rá tudnak mutatni olyan részletekre is, amelyek nem biztos, hogy elnyerik a nyilvánosság tetszését. Ezért kérdez a sajtó.

Ezért tették fel bizonyos sajtóorgánumok György Botond MIÉRT-elnökjelöltnek, Hargita megyei tanácsosnak azt a kérdést, hogy mit csinált az elmúlt 10 évben, mert nem volt látható az ifjúsági ernyőszervezet közelében, legalábbis a nyilvánosság számára. Nem tudni, hogy az ellenfelét akarta rossz fényben feltüntetni, vagy a sajtót támadta, de mindenesetre kitért arra a szavazást megelőző beszédében, hogy őt a sajtó negatívan akarta ábrázolni. Nem a MIÉRT tagszervezetekben elvégezett munkáját, vagy a MIÉRT eseményeken való önkéntes szerepvállalását kérdőjelezte meg a sajtó, hanem arra voltak kíváncsiak az újságírók, hogy mit csinált, mert a nyilvánosság előtt nem volt látható. Ez egy kérdés, amire el lehet mondani, hogy mi történt az említett időszakban, de nem a legcélszerűbb megoldás a támadás.

Ahogy az sem, hogy kerüljük a párbeszédet, a konstruktív vitát. Történt ugyanis, szintén a küldöttgyűlésen, hogy a résztvevők több mint fele az alapszabályzat-módosítást célzó vita előtt kivonult a teremből, így nem lehetett erről szavazni, de vitatkozni sem. A kivonulásban szerepe volt egy másik Hargita megyei tanácsosnak, aki úgy gondolta, hogy ez az egyetlen opció. Ha a parlamentet nézzük, ezzel a megoldással a szélsőségek szoktak élni. Mindezt úgy, hogy a vita utáni szavazás alkalmával lett volna lehetőség leszavazni a tervezett módosítást, különösen annak fényében, hogy a küldöttek többsége elhagyta a termet. De a párbeszéd, egymás meghallgatása és a demokrácia helyett egyesek, mások buzdításának hatására, a távozást választották egy olyan helyzetben, amikor nemcsak beszámolni kellett volna valamiről, hanem egy döntéshelyzet lett volna, a döntés pedig a küldöttek kezében lett volna, ha bent maradtak volna.

Ez a jelenség megfigyelhető a társadalom egészében és a politikában is, főleg az utóbbi időben. Joggal várná el az egyszerű szavazópolgár a nem szélsőséges politikusoktól, hogy fontosnak tartsák a demokráciát és a demokrácia alapvető értékeit. Ezek nélkül ugyanis egy kisebbség nagyon rossz helyzetbe kerülhet, gondoljunk csak a kommunizmusra és a rendszerváltást követő fekete márciusra, aminek az egyik kiváltó oka az volt, hogy Marosvásárhelyen az egyik gyógyszertárra magyarul is kiírták annak nevét. Ennek a visszatérését is veszélyeztetjük akkor, amikor a demokráciára fittyet hányunk, ilyen idők visszatérését segítjük elő akkor, amikor párbeszéd helyett, politikus létünkre, a durcás kisgyermek attitűdjét vesszük fel, akinek éppen elvették a játékát. A kommunikáció és a párbeszéd elengedhetetlen minden társadalomban, ennek a mellőzése, a kivonulás pedig csak egy dolgot eredményezhet: még nagyobb bajt. Vannak kellemetlen kérdések, vannak olyan témák, amelyekre fel kell készülni, de ha képviselni akarunk egy közösséget – mindegy mekkorát és milyen szinten – erre fel kell készülni, akár tetszik, akár nem, akár kényelmetlen, akár nem. Vagy ha nagyon nem tetszik: nem kell közösséget képviselni, ilyen egyszerű.

Lesz munka bőven minden közösségben és a MIÉRT-ben is, hogy ismét legyen megfelelő párbeszéd, megfelelő kommunikáció, hiszen azzal nagy valószínűséggel mindenki egyetért, hogy ezek nélkül fejlődés sincs.