Olvasom, hogy megint előkerült a nemzeti hulladékládából, az elvetélt elméletek közül, a nagyságvágy kudarcainak tárából egy kedvesen hülye, vagy marhául ostobácska ötlet, „felfedezés” – ötszörös idézőjelek között, ha ugyan lehet –, egy blődli, amellyel a frusztrált bizánciak, a hódító orthoparányok magukat megerősíteni kívánják: nevezetesen az, hogy István, minden magyarok királya román volt.
Olvasom, hogy megint előkerült a nemzeti hulladékládából, az elvetélt elméletek közül, a nagyságvágy kudarcainak tárából egy kedvesen hülye, vagy marhául ostobácska ötlet, „felfedezés” – ötszörös idézőjelek között, ha ugyan lehet –, egy blődli, amellyel a frusztrált bizánciak, a hódító orthoparányok magukat megerősíteni kívánják: nevezetesen az, hogy István, minden magyarok királya román volt. Csak úgy minden bevezető nélkül, a monarchista lelkületűek megnyugtatására. (Ha már a Hohenzollern dinasztia német származású volt számos idegeny asszonykirállyal.) Őt magát Vajknak hívták, mielőtt megkeresztelkedett volna, aztán egyből Stefán cseles Román lett. A Vajk pedig mi másból ered, mint a Voicuból, pl. Ion Voicuból, a hegedűművészből, akinek a szenátor fia az egyik legszebb balkánközi erényt, a korrupciót csillogtatta fel. Az, hogy az a Voicu – a hegedű-szenátor – roma volt, az meg sem fordult a királycsinálók egyszál tekervényében.
Vajk testvére pedig Tejk volt bizonyára. Aki a bukaresti Lacul Tei tavon található sziget fölött uralkodott, mielőtt minden oroszok tejkhatalmú cárja lett, mert tudnivaló, hogy a világ minden valamirevaló uralkodója, államférfija és közéleti leányanyja román volt. Kivéve Nic. Ceauşescut, akiről már a forradalmi 1989 másnapján hitelt érdemlően bebizonyították a szentstefáni kutatók, hogy cigány szülőktől vette cipészeredetét.
Na persze, a szavahihető, komoly bukaresti, iaşi-i vagy kolozsvári román historikus röhögve fricskázza le magáról az efféle badar vélekedéseket. Elég rejtélyes, szövevényes, homályos kérdés feszül a tudomány előtt, aminek megoldására hivatottak lennének. Zárójel bezárva. Sajnos a hülyék még szabadlábon.
A hozzám eljuttatott közlemény szerzője, az, aki a nagy felfedezés írott nyomára bukkant, azt kérdi, miért nem szanálják ezt a bűzhödött balkáni szennytócsát (állítást) a világ történészei. Erre egy nyolcadikban okított latin közmondással felelhetek: Aquila non captat muscas. Ami távolról sem azt jelenti, hogy Attila nem kapott el muszkákat, hanem azt, hogy a sas – büszke monarchikus madár – bizony nem kapdos holmi legyek után. Vagyis a világ történészeinek nem az a dolguk, hogy gagyi, tudománytalan marhaságokat cáfolgassanak, amelyek magyarbosszantásra születtek, bizánci orthopatkányok rágták meg és ökrendezték a facebukra. (Abban aztán orra buknak.) Fontosabb dolgok kötik le a figyelmüket. Nemesebb célokat követnek.
Bosszankodni a tudománnyal rokonságot sem mutató elméletek fölött a ráérős publicisták dolga. Különben is a magyar trónon mindenféle náció fiai ültek már, bizánci anyától származók, francia és nápolyi házból eredők, sőt Vajdahunyadról kiemelkedők is, meg bajorok, németek, csehek, lengyelkék, osztrákok. A dinasztikus házasságok révén végső soron a keresztény Európa valamennyi vidékéről jöttek királylányok és nemeztek magyar királyokat. Magyarul nem beszéltek, vagy csak rosszul, de attól még nem vert hevesebben a szívük, ha történelemhamisítókkal találkoztak. A legegyszerűbb megoldást választották: nem engedték királyi színük elé, nem vettek tudomást róluk, s ha nagyon bosszantók voltak, megrövidítették őket egy fejjel. Mert a királyok és az igazság a tömörséget szeretik.
