2020. április 8., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Interjú Láng Zsolttal, a Bolyai regény szerzőjével

Az eltelt hónapokban, hetekben számos rendezvény, közönségtalálkozó meghívottja volt Láng Zsolt és a Jelenkor kiadónál 2019-ben megjelent regénye, a Bolyai. A média is sokat foglalkozott a könyvvel és szerzőjével, recenziók, elemző cikkek méltatták érdemeit. A Múzsában friss megjelenésekor ismertettük az impozáns kiadványt, most a szerzővel folytatott terjedelmesebb beszélgetéssel térünk vissza a témára.



 – Vannak írók, akik azt vallják, hogy amint befejezik a könyvüket, el is engedik hősüket, igyekeznek eltávolodni tőle. Két évig dolgoztál vele, a svájci ösztöndíjad idején egész intenzíven, de azután is itthon, Kaliforniában is mindennapjaid része lehetett Bolyai. Te hogy vagy ezzel, te is próbálsz másra koncentrálni?

 – Talán akkor tudnék eltávolodni, ha valami másba belekezdek. Eddig még nem sikerült. Nagyon sok könyvbemutató volt mostanában, nem szeretek senkit visszautasítani. Meglepett, milyen sok embert érdekel a téma, Bolyai alakja. 

 – Mennyivel tudsz ma többet Bolyairól, mint a könyved megírása előtt? Az írás folyamán közelebb kerültél hozzá?

 – Elsősorban érzelmileg kerültem egész közel hozzá. Mármint Jánoshoz, mert amikor azt mondom, Bolyai, róla van szó. 

 – Miután beleástad magad mindabba, ami foglalkoztatta, más embernek találtad, mint amilyennek vélted?

 – Igen. Sokkal inkább a kortársunknak éreztem, mint azelőtt. Az érzelmi világát, a világszemléletét és a gondolatait is. Ahogy különböző problémákat megoldott, vagy ahogy ezt a nagy művet, a Világtanát írta, ahogy kigondolta, ahogy elképzelte szerkezetét. Hogy egy mai példát hozzak fel, lássunk magunk előtt egy hálózatot, aminek kutatásában honfitársunk, Barabási Albert-László oly messzire jutott. Bolyai is folyton a kapcsolódásokat kereste, a viszonyokat, azt, hogy miképpen kapcsolódnak a jelenségek egymáshoz. Ami pedig az érzelmi világát, világszemléletét illeti, egészen mai embernek látom.

 – A regény nem könnyű olvasmány, noha olvastatja magát. De az olvasó, aki nem reáliákban képzett, még mindig nem ért meg mindent az egészből. Képletek is megjelennek a könyvben. Az írónak minden ilyennel tisztában kell lennie ahhoz, hogy jobban megfejthesse Bolyai János személyiségét? 

 – Én is csak addig mentem el, ameddig értettem, miről van szó. Maradt egy csomó dolog, amit nem értettem a kézirataiból. De amit értettem, azt igyekeztem szervesen, poétikailag is szervesen beleírni a könyvbe. Hiszek abban, hogy a könyv minden téren többet tud a szerzőjénél. 

 – Azt eddig is tudtuk, hogy Bolyai János nagyon meghaladta a korát. Vajon az elmélete napjainkban is annyira meghaladja az átlagember tudását, hogy nem tudunk ráhangolódni a gondolataira?

 – Éppen arról van szó, hogy kortársunkká vált. Egy csomó mindent mi már megértünk abból, amit az ő kortársai nem értettek. Például azt, hogy ahány világ, ahány tér van, annyiféleképpen viselkednek a párhuzamosok. Ezt mi már elfogadjuk. Mi már értjük a többféle tereket. 

 – Ahhoz, hogy kortársunknak tekinthessük, talán nem is annyira fontos, hogy elmélyedjünk a matematikába, illetve mindabba, ami őt foglalkoztatta.

 – Ezek talán át is ugorhatók, a képletek nélkül is meg lehet őt érteni.

 – Persze a könyvnek ez csak az egyik vetülete. Talán az érdekesebb, hogy milyen ember volt Bolyai János, milyen kapcsolata volt az édesapjával, édesanyjával, a környezetével, a nőkkel és így tovább. Téged íróként mindez foglalkoztathatott volna anélkül is, hogy szakmailag érdekelt volna a több mint tizenkétezer kézirat.

 – A kéziratok voltak az elsődlegesek, azokat kezdtem el olvasgatni, és közben alakult ki a Bolyai-képem. Észrevettem, hogy mialatt élem a magam életét, az én életem folyása befolyásolja, épp mit veszek észre az ő kéziratában, mire figyelek. Mi az, ami megmarad bennem, mi foglalkoztat. Ezért van benne a regényben annak az írónak az élete, aki a Bolyai feljegyzéseit vizsgálja. Kölcsönhatásban vannak egymással. Viszonyba kerülnek.

 – Amikor elkezdted olvasni a kéziratokat, eleve azt remélted, hogy ebből valami többletet megtudsz Bolyairól, noha az is köztudott, hogy ezeket Bolyai-kutatók már igyekeztek átlapozni, rendbe rakni, feldolgozni? Benkő Samura, Kiss Elemérre, Weszely Tiborra gondolhatunk például. Te már akkor úgy közeledtél a kéziratokhoz, hogy azokban egy regénytéma lehet?

 – Nem. Tulajdonképpen soha nem akartam ebből regényt írni. Igaz, valahogy folyton íródott bennem. Az a pillanat lehet a kezdet, amikor először találkoztam ezekkel a kéziratokkal, itt a tékában. Egészen megdöbbentett az a papírhalom, amit épp akkor fénymásoltak. A másolatokat két magas oszlopba rakták össze, és az egyik ledőlt, a lapok szerteszét repültek. Lenyűgöző látvány volt. Biztos számodra is emlékezetes olvasmány volt Borgesnek az Alefje, ahol minden szimultán létezik. Bolyainál is megvolt ez a szimultaneitás. Egy kis cetlin elkezdi a mondatot, és folytatja egy másikon, ezek pedig nem voltak egymás mellett, hanem szanaszét hevertek. 

 – El kellett menned Svájcba, hogy ezt megírd, vagy akárhol megírhattad volna a regényedet?

 – Akárhol megírhattam volna, de nem így, persze. Szerencsés véletlen volt, hogy pont a svájci ösztöndíj előtt kaptam meg egy pendrive-on digitalizálva ezeket a feljegyzéseket. Reggelente a pendrive-ot bedugtam a laptopomba, és szépen belemerültem egy-egy lap tanulmányozásába. Ez a hat hónap ajándék volt, olvastam Bolyait, és közben elképzeltem, milyen ember volt. Milyen volt a város, ahol élt, milyenek voltak a kortársai. Milyen volt Golyvás tímármester műhelye. És így tovább.

 – Ugyanakkor ösztönző környezetnek is bizonyulhatott Svájc az író számára. Nagyon sok dologra, jelenségre, emlékre kitérhettél a könyvedben. Abban is kialakulhatott egy jellegzetes tér. Kész nyereség, hogy az ösztöndíjad éppen oda szólt.

A regény párbajjelenete a Teleki Téka udvarán a 2019-es Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Háttal Varga Balázs, szemből Henn János színművészek


 – Svájc egy olyan ország, ami pont úgy működik, ahogy mi az ideális országot elképzeljük. Semmi idegen nincs benne, az a mi világunk, csak hajszálpontos és olajozottan működő. Engem gyerekkoromtól egy olyan életre neveltek, amilyen Svájcban megélhető. A működőképes világ, amiben Bolyai is nagyon hitt. Aztán az a híres atomkutató intézet, a CERN Genf mellett, ahova sikerült ellátogatni, megint olyan, mintha Bolyai álma valósult volna meg. Szerencsés rájátszások voltak ezek.

 – És furcsa, különös egyéniségeket hozott melléd a véletlen. Azok az emberek, akik veled együtt ott voltak azon a kissé titokzatos helyen, a kolostorban, mind érdekes figurák. Vagy csak te tetted azzá őket?

 – Nincs a valóságnál izgalmasabb. Kíváncsi vagyok, magukra ismernének-e.

 – Úgy látom, nem voltál túlzott tekintettel arra, hogy ki mit szól valamihez, akármihez, hiszen önmagadról is annyi mindent elmondtál, ami egész intim dolognak számít. Ha ezt egyáltalán így kijelenthetem, mert a regénynek az író maga is meghatározó szereplője vagy hőse. Az olvasó könnyen azonosítja a könyvben szereplő és az ottani mindennapjait élő írót a szerzővel, Láng Zsolttal. Annak ellenére, hogy a kötet elején hangsúlyozod, hogy „a könyvbeli valóság merő fikció”. Ez hogy van?

 – Fikció, minden leírt dolog az. Ha ezt kijelentjük, az ember megszabadul egy adag nyomasztó lelkiismeret-furdalástól. Ez az a könyvem, amelynél egy pillanatig nem gondoltam arra, vajon mit írjak le, hogy nehogy azt gondolják, hogy… Semmiféle hátsó gondolatom nem volt. Nem taktikáztam. Azt írtam, amit gondoltam. Pontosabban, ami jött. Jó élmény…

 – Nagyon részletes leírások vannak a könyvben. Annyira pontosak, látványszerűek, mondhatnám: filmszerűek, hogy arra gondoltam, jó forgatókönyv is készülhetne a regényből.

 – Volt már, aki rám kérdezett, nem írnék-e forgatókönyvet belőle. 

 – Igen, szinte ilyesmire kívánkozik az, ahogy a helyszínek, a különböző idősíkok váltakoznak a regényben, ahogy az erőteljes karakterek ütköznek, találkoznak egymással, vagy amint hirtelen mozgalmas jelenetek következnek a reflexiókra. De maradjunk a regény sajátosságainál. Megjelent már néhány recenzió és elemző írás róla. Az egyik kitér arra, hogy az 59-ig számozott fejezetek közül azokban vannak a Bolyaival foglalkozó részek, amelyek prímszámokként ismertek. Ennyire tudatos szerkesztésről beszélhetünk? 

 – A fejezetszámok prímek, nem 1, 2, 3, 4…, hanem 2, 3, 5, 7… A fejezetek amúgy sem lineárisak, egyik nem folytatja a másikat. Bolyai gyakran számolta a lépéseit, ahogy különben mindannyiunkkal előfordul néha, számoljuk a lépéseinket, a házak ablakait vagy az autókat az utcán, de ő nem egymás után sorolta a természetes számokat, hanem prímszámokat mondott. 

 – Te is otthonos vagy a prímszámokban?

 – Valamennyire igen, de én természetes számokban szoktam számolni... Még a korábbi kérdésednél maradva, most ugrik be, hogy amikor Zürichbe megérkezel, észreveszed, a pályaudvar homlokzatán ott van Mario Merz prímszámokra alapozódó univerzuma, az állomás egész homlokzatát elfoglaló üvegfestmény. A prímszámokra épül a világ, ezt sugallja Merz. Miért ne épülhetne rájuk egy regény?

 – A könyvből is kiderül, és Bolyai János kapcsán is elhangzott nemegyszer, hogy a zene is leírható számokkal. 

 – Már az ókortól kezdve tudjuk, hogy a zenei hangsorok számsorokként átírhatók. Bolyai kiterjesztette a hangsorokat, a tiszta matematikára alapozta a zenét is, önkényesnek tartotta az ettől eltérő konvenciókat, nem kedvelte az „áthangolásokat”. 

 – És nem csak elméletileg foglalkozott a zenével, hegedült is. De sok egyébre is részletesen kitérhetnénk, ha bele akarnánk mélyedni a regénybe. Időzzünk egy keveset az itthoni környezetednél. Harminc éve élsz Marosvásárhelyen. A könyv megírása folytán a Bolyaiak városáról is többet tudsz, mint korábban? 

 – Szükségem volt az akkori város térképeinek tanulmányozására, ha ma leereszkedem a tékától a Maros-hídig, látom magam előtt az akkori utcákat és épületeket. De már korábban is elég sok régi könyvet elolvastam, amikor a Bestiáriumot írtam. 

 – Bizonyos részein sok minden megváltozott azóta a városban. A Teleki Téka és udvara viszont nagyjából akkor is úgy nézhetett ki, mint napjainkban. A tavaly novemberi könyvvásáron a regény bemutatását a belőle kiemelt párbajjelenet megelevenítése előzte meg. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészei adták elő, igazán élethűen. A földszinti és emeleti folyosón összegyűlt nézők mintha filmet néztek volna. A téka történetének ismerői azt mondták, hogy soha nem volt párbaj azon a helyszínen.

 – A könyvben sincs szó igazi párbajról. Bolyai is tudta, hogy napi félórai mozgás segíti az agyműködést, ilyesmit is beiktatott az életrendjébe. De hogy a Teleki Tékában tartotta volna a vívóleckéit, azt hiszem, azt csak én képzeltem el. 

 – De ez is kellett ahhoz, hogy az egyéniségét a regényben többféleképpen árnyaljad. Az is, ahogy ebben a vívójelenetben megnyilvánul, ahogy viselkedik, különös jellemre, egyéniségre vall.

 – A feljegyzéseiben nem csak tudományos fejtegetéseit találjuk. Ő bármit leír, ami vele kapcsolatos vagy vele történik. Az apjával folytatott levelezésekből is sok minden kiderül róla. Nem beszélve a kézírásáról. De csak ismételni tudom, nem életrajzot írtam. 

 – Láng Zsoltról is sok mindent megtudhat az olvasó a regény, illetve az abban nyomon követhető író révén. Megkínlódtál ezzel a könyvvel?

 – Egyáltalán nem kínlódtam. Nagy élvezet volt megírni. 

 – A svájci helyszínek is serkenthették az íráskedvedet, lehetővé tették a regényben nyomon követhető sok elkalandozást. Beszélsz a Reformáció Emlékművéről, Bocskai szobráról, más történelmi vonatkozásokról, és úgy látom, különleges, kivételes élmény volt számodra a CERN központ, a részecskegyorsító.

 – Egy 24 kilométer hosszú alagút, ez maga a gyorsító száz méterrel a földfelszín alatt. Fölötte ott van egy tízezres lakosú város. És mindenki valamiképpen azzal foglalkozik, hogy összeütköztetnek részecskéket, és a keletkező még apróbb részecskéket vizsgálják. Új anyagot fedeznek fel, új tereket… 

 – Ez is olyasmi, amit ma még sokan nem értenek.

 – Erre van egy történetem. Amikor meglátogattuk a kutatóközpontot, elvittek az 1957-ben indult első részecskegyorsítóba, amely csak akkora, mint ez a terem, volt velünk egy tíz év körüli gyerek, aki lecövekelt egy régi, fekete bakelit tárcsás telefon előtt, majd amikor a felkészült idegenvezető a legmodernebb kutatások részleteit próbálta elmagyarázni, ő rákérdezett a telefonra, hogy mi az a valami, amit eddig még sehol se látott. A másik, amire kitérnék, az az, hogy van egy óriási képlet, a Lagrange-tétel mai változata, ami a világban létező kölcsönhatásokat írja le, ezt standard modellnek nevezik, a képletet öt sorba lehet összesűríteni. Ebben van a HC jelölés. Kivetítették a látogatóknak ezt a képletet, és valaki rákérdezett, hogy a HC mit jelent, valamilyen koefficiens talán? Sam, az idegenvezető atomtudós nevetve magyarázta: a HC a Have a coffee! jele. Vagyis van ott valami, amit nem tudunk, ülj le, igyál egy kávét, és gondolkozz rajta!

 – A regényíró is mindegyre el akart volna mondani valamit a látogatás során a vezetőjüknek Bolyairól, de sehogy se talált rá alkalmat. Azt is fájlalta, hogy az ottani városkában legalább egy kis utcácskát nem neveztek el Bolyai Jánosról.

 – Örültem volna, ha láthatok egy ilyen utcát, de sajnos szegény Bolyai még az utóéletében is folyton így jár. Jellemző erre, hogy az 1937-ban felfedezett 1441-es kisbolygó, amit felfedezője, Kulin György Bolyai Jánosról nevezett el, a hivatalos nagy égi katalógus összeállításakor már Farkas Wolfgang von Bolyai néven jelent meg. János megint lemaradt valamiről, ami őt illette volna. 

 – Egyébként számos olyan különlegesség, kuriózum bekerült a regénybe, ami az általunk megélt dolgokat is feleleveníti. Van egy rész például, apropó zene, ahol a Marosvásárhelyen öt évvel ezelőtt megszólaltatott Szavak szimfóniája is terítékre kerül. Ott az is olvasható, hogy az író titkos vágya, vagyis a tied az volt, hogy karmester legyen. 

 – Nem magamról akartam ezáltal beszélni, hanem egy poétikai térváltás foglalkoztatott, egy másik szempárral nézni ugyanazt. Az elbeszélő abban a részben megpróbál kilépni önmagából, és belépni valaki másba, pontosabban megpróbál nem a saját szemével nézni magára. 

 – De talán nem is tértem volna ki rá ebben az interjúban, ha a napokban nem olvasom egy friss írásodban, hogy az opera problematikája is élénken foglalkoztat. Sőt Svájcban is láttál opera-előadást.

 – És külön érdekesség, hogy van egy zeneszerző barátom, aki nagy Bolyai-rajongó, és szóba került, hogy írna egy operát Bolyairól. Ami azért annyira lelkesítő számomra, mert egy operában olyasmit is el lehetne Bolyairól mondani, amit ebben a könyvben nem tudtam. Amit az írás nem képes. A szöveg nem képes olyan mértékű szimultaneitásra, mint az opera. Egy opera a Bolyai-féle szimultán világok vízióját tudná hangokban és képekben érzékelhetővé tenni.

 – Komoly kihívás lehetne számodra egy ilyen feladat. Színdarabot már többet is írtál, a színpadot már kipróbáltad. Most még szünetelteted a nagyobb lélegzetű írásokat, de biztos vannak már új elképzeléseid.

 – Vannak. De csak sejtelmesen, mint a titkok. 

 – Titok, titokzatosság a mostani regényedben is van. Azt hiszem, a Bolyai-jelenség még sokáig izgathatja az írástudókat, emberi és szellemi dimenziói bőven kínálhatnak még több szerzőnek ihletet. Nagy érdeklődés és igen kedvező visszhang fogadta a regényt, ettől nehéz eltekinteni. De ha nem tudnál róla, akkor is kijelenthetnéd, hogy gazdagodtál a megírásával? 

 – Egy csomó mindent tanultam Bolyaitól. Nem csak a könyv szerkezetét, poétikáját tekintve. Mit kell kockáztatni, mit kell beletenni a szövegbe, hogyan kell hozzáállni a munkához, milyen hittel kell dolgozni. Mindez Bolyainál nagyon erősen átjön. Majdnem kétszáz év távlatából is sugárzó. Elképesztő, hogy mennyire hitt abban, amit csinált. Ez a bizakodás átitatott engem is.