Bölöni Domokos sorozata
Kultúrdénkó
Az 1990 utáni időszak számos embert ’alámerülni’ kényszerített, olyanokat is, akik nem vétettek a népnek, de szem előtt lévén, az ellenségkeresés csahosai csakhamar rájuk kattantak a kockázatmentes rágalmazás vonalán; és hát persze, akár az ötvenes évekbeli „népi demokrácia” idején, ezúttal is a „nadrágosok”, az értelmiségiek „alkották” az osztályellenséget, ők húzták a rövidebbet, így aztán „az átkos” számos rigolyáját eltűrő, érdemben a nemzeti értékeket őrző s a művelődést híven szolgáló pedagógusok hátán is gyakran csattant az új rend buzgómócsing szélsőségeseinek a korbácsa. Aki békét akart, félreállt, akárcsak Arany János az őt sárral befröcskölő lócsiszárok elől. (L. a költő Előszó c. versét!)
Aki megúszta, szerencsés lehetett.
A barátomat nem is emlegették a valódi nevén, népszerűségét ragadványneve jelzi: Kultúrdénkó. Annyi benne a furaság, hogy őt valójában Jánosnak hívják. A Kultúrdénkó becenév egy korábbi tanítóról szállott rá, aki szintén „kacros” volt, megtanította a falu népét csemetét oltani, szőlőt szaporítani, és persze a kultúrát is úgy irányította, hogy közben templomi kántorságát se kelljen feladnia.
Az az ember volt a falu mindenese, aratott-vetett, keresztelt-esketett-gyóntatott-temetett, reprezentált és parentált; a közösség gyakran maradt páter nélkül, de a tanítót csaknem mindvégig népe körében tartotta s kiemelten őrizte a sors.
Az én Kultúrdénkóm, alias János cimborám kevesebbért érdemelte ki az előd nevét, ám az is aranydiplomával ért fel az 1970-től az 1989-es fordulatig tartó kontár bolondulásban.
A rendszerváltás karácsonyi fuvatagában kidobták a diktátor könyveit a könyvtárból, és elégették valamennyit. (Később jó pénzért keltek el a megmaradt példányok.)
A könyvtár helyiségét ki kellett üríteni, oda szállásolta be magát az érdekképviseleti szervezet.
A „rendes könyvek” iskolai raktárba kerültek. Kultúrdénkó a Dacia kocsiján menekítette a régi lapokat, folyóiratokat, brosúrákat, indexre tett könyveket, amelyek nem illettek az új leltárba. Jobb híján saját lakásának vakolatlan falú, üres szobájában helyezte el valamennyit.
*
Ezt tudtam róla. Miként alakult később a sora, nem volt hírem. De mit ad az Isten és a Betegség: a megyei klinika várakozójában, a folyosói padon találkozunk.
No, nem vészes a helyzet, egyelőre. (Aztán úgyis eltakarodunk.)
– Hát akkor ma éjjel nálunk alszol, s holnap vissza, az eredményért.
*
Amit rémálmunkban sem tettünk korábban, vajas zsemlye és citromos tea mellett idéztük rostán szellőzött emlékeinket. A barátom is régóta nyugdíjas; ha látták, hogy félreáll, nem bántották, ennek fejében maradt afféle félig szürke eminenciása a falu művelődésének, és hát nemcsak temetési beszédet szerkesztett, hanem ünnepi üdvözlést és emlékezést is.
Mindenfélét.
– Amikor a testvértelepülés küldöttsége felkeresett bennünket, a polgármesternek viszonoznia kellett a vendég kolléga üdvözlőbeszédét; de mivel nem áll természetében felkészülni akármire is, az első ottani látogatáskor kissé felsült, nem tudott semmi ember elé valót mondani a szokásos köszöneten kívül; okulva hát, a viszontlátogatás hírére idejekorán telefonozott: berendelt, „konvokált” az irodájába. Francia konyakkal kínált, és „megrendelte” a beszédet. Annyit árult el csupán, hogy a vendég polgi „civilben” színész, a szájából egyfolytában zuhog a kacifántosan kacskaringós vagy kacskaringósan kacifántos mondások özöne. Harmadik Richárdtól Tizennegyedik Lajosig kundot-bándot összeidéz… Az ember úgy érzi magát mellette, mint a gyomorbántott kisgyerek a nejlonbilin…
Ráadásul nálunk ünnepli a negyvenedik születésnapját!
Na mármost. Jóváhagyott terv: a vendég színész-polgármester ajándéka egy szépen varrott tarisznya, amelyet faragott minikopjafával lehet vállra vetni (mint a ballagó diákok), amellé jön a nemzeti szalagokkal körülfont koszorú, annak tetejébe pedig háromszínű díszoklevél, a találkozás emlékére.
A koszorú idézetét Márilídi tanító néni biggyeszti, aki mindenkiről írt feljelentést, de közben sosem hiányzott a búcsúkról. (Tökéletesen le van tesztelve.)
És persze pompás népnemzeti nejlonszatyorban kürtőskalács, igazi székely szilvórium, plusz néhány palack küküllői bor.
No, ezekhez komponáljak derék beszédet – kacagott Kultúrdénkó.
– Idegesen kutakodtam az ’üres szobában’, kedves „irattáramat” böngészve.
Egészen régi lapokra bukkantam, azokat a helység egykori földbirtokosa kúriájából rekvirálták még 1948-ban. A könyvek szebbjét a kiküldött elvtársak orozták el, a maradékot széthordták a helybeliek; ami pedig már nem kellett senkinek, azt felhalmozták „az irodában”; ami előbb fogda volt, aztán orvosi vizsgáló, később takarékpénztári kirendeltség.
Ötvenhétben egy éjszakára hidegház is.
(A közeli patakba lőtték a két forradalmárt, akikről máig sem tudható semmi.)
És hát ugye, végül, s végül mégsem: könyvtár.
Néhány lapot magamhoz vettem, átnyálaztam őket, majd a számítógép elé ülve „megalkottam” a beszédet.
Emlékezetem príma, sőt primissima: ha meghallghatod, elmondom.
*
De már ekkor néma közfelkiáltással kagylóba bocsátottuk a teát, és a vendégem „jándékba” hozott háziszőttesét részesítettük kortyontásos előnyben, némi korondi f. borvíz gégére gurgulázó társaságában.
Felállt, s kezében a pohárral ünnepélyesen megszólalt.
– Tisztelt barátaink, kedves látogatóink, fogadjátok szívélyes üdvözletünket. És Te, kedves ünnepelt, vedd különleges üdvrivalgásunkat, Isten éltető szeretete rajongja körül kedves mindenségedet!
(Taps – beprogramálva)
Te, ki a lánglelkű szellemóriások remek alkotásaiba életet öntesz, ki művészi játékod által testi szemeink elé állítod az árnyak árnyékát, az embert, egész valójában: ki a világot jelentő deszkákon zúgsz, mint a vihar; zokogsz, mint a hajnali szellő hervadt virág kedvese felett; — ki szeretsz és gyűlölsz, imádkozol és áldasz, mosolyogsz és átkokat szórsz — mint szereped magával hozza —, ki a ragyogó menny fényes kapuját tárod fel előttünk, és a pokol szörnyű rémeit varázslod szemeink elé —, te nagy búvár, ki a szívvilág minden országát ismered, légy üdvöz általunk!
(Éljenzés)
Azon rövid idő szent emlékéül, melyet körünkben töltesz, fogadd kegyesen tőlünk elismerésünk jeléül ezen koszorút, s benne eme kis éket — olvasd azt büszkén, mert érdemes vagy reá.
(Éljenzés)
Csekély ugyan ez emlék, de tűzd kebledre, és híred s dicsőséged napjának sugaraitól ragyogóvá lészen!
Emlékezzél meg dicsőséged fénykörében olykor-olykor a távolban rólunk is, és e szent hazának, úgy mindannyiunk büszkeségére és örömére sokáig élj!
(Hosszas éljenzés)
*
Kultúrdénkó a székbe hanyatlott, kortyintott a szilvából, mellőzve a böndőszellőztető borvizet.
– Hát barátom, ez csodálatos – dicsértem csomolungmásan. – Hogyan fogadták a „címzettek” a szép üdvözlőbeszédet?
– Térjünk nyugovóra – javasolta. – Holnap megkapom a laboreredményt, aztán nyomás a reptérre, indul a gépem „Magyarba”…
*
Ebből az következhet, hogy János, alias Kultúrdénkó visszahonosította magát, és immár oda is szállított beszédeket és egyebeket; de mert közben elaludtunk, erről nem eshetett beszéd.
Reggeli ébredésem előtt elsvungolt, boldogsága további stációiról nincsenek híreim.
Többé nem is találkoztunk.
