2024. july 2., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Rémtörténet a negyvenhármasról

Az utolsó autóbusz tizenegy órakor indult. Nem zavart, mert nem siettem, nem volt semmi dolgom. Ha legkésem, legfennebb bevágom magam egy taxiba, jó, legyen bérautó, hogy a félszeg nyelvápolóknak is jusson némi kegyelet. Mi az a pár fitying?

Az utolsó autóbusz tizenegy órakor indult. Nem zavart, mert nem siettem, nem volt semmi dolgom. Ha legkésem, legfennebb bevágom magam egy taxiba, jó, legyen bérautó, hogy a félszeg nyelvápolóknak is jusson némi kegyelet. Mi az a pár fitying? Abban a városban ugyanis hihetetlenül olcsók voltak a bérkocsik. És ha lekésem, mondtam magamnak, akkor sincs itt a világ vége. Hazamehettem volna gyalog is, elvégre nem több, mint egy kiadós séta. Kábé egy óra. Addig kísérletet sem tettem arra, hogy ellenőrizzem az állítás igazát. Másoktól hallottam. A környékbeliek rendszerint elmesélik nekem nagy loholásaikat a kibaszott buszok után, amelyek természetesen az utolsók, három perccel hamarabb indulnak, eltérő útvonalon, a végállomást sem érintik, pedig az csak egy kőhajításra van ide (a Földközi-tengerhez és az Andokhoz viszonyítva), leszállítják az embert menet közben, erőszakot alkalmaznak, durván beszélnek, összecsapják az állampolgár orra előtt az ajtót, odacsípik a kabátját, és métereken át vonszolják magukkal a hoppon maradt utast. Vagy egyáltalán nem jönnek, kivonják magukat a forgalomból este hat óra után, mint a legszebb önkényuralom korában. Ritkásan jönnek, nagy késéssel, elromolnak, füstölnek, menet közben flottul kigyúlnak. Az utasoktól kérnek hűtővizet, franciakulcsot, hármas álcsavart, fékpofákat. A pofátlanok.

De már olyan is megesett, meséli Szultán néni a harmadik emeletről, akinek szélütése volt, elferdült a szája, de nem mer bemenni a kórházba, mert az rengeteg pénzébe kerülne, hogy egyszer rá kést rántottak a 43-ason, a sofőr és a barátja, egy olyan fekete képű, biztos arab, amilyeneket mostanság látni a tévében, pénzt követeltek tőle, holott neki nyugdíjasbérlete van, meg is tudta volna mutatni, mindig nála van, de azt a két gazembert nem érdekelte csak a pénze, így kénytelen volt odaadni, ami éppen nála volt, szerencsére nem sok, és akkor hirtelen megálltak a fagyurai megállótól egy mérföldre, az erdő közepén, és lelökték a lépcsőn, majd elrobogtak azzal az átkozott 43-assal kifelé a városból, Milanó felé.

Szultán néni a harmadik emelet tizenötből, akinek volt egy könnyed, leheletnyi szélütése, nem komoly, megmondta a barátnője, 'sze ismeri a tanár úr, Katica a városi kvarcfinomító igazgatójának az anyja, az a drága asszony azt mondta, hogy nem komoly a dolog, neki már többször volt szélütése, egyszer éppen a Földközi-tengeren, amikor a fia elvitte egy olyan körutazásra, kroáziérára, vagy hogy mondják, és az orvosok csak legyintettek, ezek már csak ilyenek, soha nem szállnak fel a 43-asra, mert mindnek van saját autója. Igaz, ő sem száll fel, megfogadta, nem, a 43-asra soha többé, nem teszi ki magát még egy ilyen éjszakai rablótámadásnak, az ő korában, az ő szélütésével, ami viszonylag egy enyhe fuvallat, de akkor is. És akkor mégis Katicám azt mondta, hogy nem jól csinálod, Jolánkám, hiszen az a két gazember most is szolgálatban lehet, nem hallottam a fiamtól, nem olvastam az újságban, állította, hogy a buszosok közül valakit is kiraktak volna, vagy a rendőrség körözi a fagyurai rablótámadás elkövetőit. Menj, ülj fel, utazz, figyelj, jegyzetelj, gyűjts adatokat. Viselj fátylat, mint abban az angol filmben, adok neked egy szép kalapot, mondta Katica, még a szegény anyósomtól maradt, ebben fogadta állítólag Horthyt a bevonuláskor, a fátyol teljesen oridzs, és bújj el, figyeld ki, mit beszélnek a buszon, Jolánkám édes, aztán menj a rendőrségre, a többi már nem a te dolgod.

Könnyű azt mondani. Először is, soha életemben nem volt kalapom, másodszor ki nem lépnék vele az utcára, hogy rajtam röhögjön az egész negyed, na nem, de végül is fel kellett ülnöm a buszra, akkor vettem fel a kalapot, amit addig a szatyromban hordoztam, és el kellett utaznom ebben a jelmezben a végállomásig. Ott leszállni, vásárolni egy csomag kekszet, valamit, eltűnni a sofőrök szeme elől, mint akinek fontos dolga van a végállomáson, valami nagy beruházás, ami nem szenvedhet késést, mindig bementem a bokrok közé és tovább, egyszer találtam a földön száz koronát, ennyi volt belőle a hasznom, aztán egy másik buszra kellett átülnöm, lehetőleg úgy, hogy a tükörben lássam a vezető arcát, mikor felemeli a fejét. Persze ő is lát engem, de én a Katicám kalapjában mégis más ember vagyok, nem pedig az az őszülő, higgye el, nem festem én a hajamat, az a közönséges Szultán Jolán a Farigó utca hatvan béből (bé mint Béla).

Higgye el, tanár úr, életemben nem utaztam annyit busszal, mint azokban a hónapokban. Fel és le, az összes 43-as járaton, aztán, amikor már ismertem valmennyi szolgálatos kocsivezért azon a vonalon, átszálltam egy másikra, egyre váltogattam a kocsikat, zötykölődtem, utaztam, gyúródtam, azt hiszi, valaki átadta a helyét, igaz, nem is nagyon ambicionáltam, ha átadták, jó, ha nem, úgy se volt tragédia. Jobban ismertem a város autóbusztérképét, a menetirányokat, tachométereket, az utasforgalom-alakulást, mint bárki, akár én összeállíthattam volna a félévi jelentést, nem volt előttem egyetlen titka sem a vállalatnak. A feljegyzéseimből megírhatnám a buszvezetés regényét. Amennyi galádságot láttam, hányszor szórakoztak a fiatal sofőrök azzal, hogy megvárták, amíg egy hozzám hasonló öregasszony a buszhoz ért, akkor indítottak nyitott ajtóval, totálgázzal, így mondják, ugye, csak isten őrizte meg az emberiséget, hogy nem történt valami rettenetes baleset, senki sem zuhant a kerekek alá. Találkoztam az ellenőrökkel, akik ravaszul csak a buszban húzták fel a karszalagjukat, vastag, az utas lerúgdalására fölöttébb alkalmas bakancsot viseltek, akár férfi volt az illető, akár nő, láttam, hogyan gyömöszölnek meg egy-egy ártatlan bliccelőt, iskolás gyermeket, fenyegettek, csavarták az orrát, bírságoltak, akár kellett, akár nem, szóval annyi visszaélést tapasztaltam, hogy az igazság lassan kezdett előttem elhalványulni, kezdtem azt hinni, hogy azt a meseírók találták ki az emberiség ijesztegetésére.

Mondjam, nem mondjam, az én embereim nem bukkantak fel. Na azért olyan nagy marha nem vagyok, hogy az éjjeli járatokon keressem magamnak a bajt. Feltűnő is lett volna, mit keres minden éjszaka egy vénasszony malomkeréknyi nagy kalapban az utolsó járaton. Nem vagyok én kérem, Tökös Mári, a virágosasszony, az járt haza az éjszakai járattal, amikor már megvénült, és senki sem akarta taxival hazavinni egy kis hancúrozásra. Így is elterjedt a városban a buszosok között, hogyha én felszállok, aznap valami szerencsétlenség éri őket, eltörik a főtengely, kihasad az autóbusz gumija, besül a kormány, megbüntetik a rendőrök gyorshajtásért, szabálytalan manőverezésért, az utasok életének veszélyeztetéséért. Higgye el, én semmi sem csináltam, csupán utaztam, nyitva tartottam a szememet, nem kevés emberrel álltam szóba. Volt, aki hitte, volt, aki egy lyukas jogosítványt sem adott volna erre az új városi babonára.

Észrevettem én is, hogy néhány hét után megváltozik köröttem a hangulat. A buszok óvatosabban hajtottak, a sofőrök vigyáztak, hogy pont a megállóban fékezzenek le, nem túráztatták a motort, felvették az utolsó utast is, elfelejtettek saját zsebre jegyet adni, pontosak lettek, alig volt baleset, s ha én felszálltam, megfagyott a hangulat, az utasok is megérezhettek valamit, mert elcsendesedtek, egyenesen megragadták az állófogantyúkat, belemélyedtek az újságjukba, vagy csak néztek a semmibe, a zsebtolvajok elfelejtettek csenni, átadták a helyüket, a srácok és a fruskák nem viháncoltak hátul, pedig senki sem figyelmeztette őket ilyesmire tudtommal. Nem lettem kötelező mumus.

Egy idő múlva hívatott a polgármester, nem a mostani, hanem az előtte való, és kitüntettek, nem tudom, miért is, valami olyasmi volt a diplomára írva piros tintával, hogy „a közösségi utazói morál javításáért végzett kiváló munkájáért”. Ugye, ez nagy dolog, tessék mondani, tanár úr?

Na és Szultánné, akarom mondani, Jolánka, megtalálta azokat a himpelléreket, akikért annyi utazást vállalt, egyáltalán volt mersze, ideje beszállni egy ilyen kétes kimenetű nyomozásba?

Nem, tanár úr, nem, soha nem találkoztam velük. Lehet, hogy a pénzemmel Amerikába szöktek, elbújtak a föld alá, jó útra tértek, rendszeresen meggyónnak Kilián páternél, már ha katolikusok egyáltalán... Vagy az is lehet, hogy már elfelejtettem az arcukat, olyan sokáig futottam utánuk, olyannyira akartam kézre kerítésüket. Bosszúért lihegtem, így mondják, ugye, tanár úr?

És akkor mivel maradt, hogyan békélt meg? – kérdeztem tőle, miközben hazafelé tartottunk, ui. lekéstük az utolsó 43-ast.

Hát tudja, találkoztam a régi urammal a buszon. Károllyal, akitől elváltam húsz évvel korábban. Újra összeházasodtunk. Teccik tudni, nyugdíjas éjszakai buszvezető a 43-ason...

 

Közlemény 9 órával korábban

A gázár emelésének előjele 9 órával korábban

Erről jut eszembe 9 órával korábban

Miskolcon is remekeltek 9 órával korábban

Hírek 9 órával korábban

Széltündér, libbenő 9 órával korábban

Három a feszt! 9 órával korábban

Megsimogatni a lelkeket 3 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Épített örökségünk 1 héttel korábban

Műsorkalauz 2 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató